Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Karácsonyi fényözön (UFO Nagykáta fölött)

   Ördöngős fickó ez a David Copperfield. Valódi szemfényvesztő. Elhiteti velem, hogy kettévágja a fűrész, eltünteti a repülőgépet és a hatalmas amerikai büszkeséget, a szabadság emlékművét.
   Karácsony második napja van, nézem az esti főműsort a TV1 csatornáján. Élvezem az ünnepet, bent a szobában kellemes a meleg, a műsor szórakoztató. Kényelmesen elnyúlok a fotelban, előttem egy kis asztalkán – a feleségem gondos keze által oda készített – karácsonyi bejgli. Csak a kezem kell kinyújtani érte és az omlik is a számban a mákos, a diós és az újdonság a gesztenyés. Még nem unom. Mire megunom, úgyis elfogy.
   Nemrégen érkeztünk haza, rokonlátogatáson voltunk Szolnokon. Fél hét felé indultunk haza, egész úton hóesésben jöttünk. Szolnokon még csak szállingózott, de Ceglédnél már dühösen támadták a hópelyhek az autónkat. Az ablaktörlők monoton táncot jártak, hajladoztak jobbra-balra.
   Még mindig esik, ezt könnyen meg tudom állapítani, mert az ablakot csak vékony tüll fedi. S az utcai világításban kitűnően kilátni az udvarra. Igazi karácsonyi a hangulat, manapság már ritka a fehérkarácsony. A mi fogalmaink szerint a karácsony az úgy igazi ha fehér, bizonyára van olyan hely ahol eltérő a vélemény.
   Szóval most idilli a hangulat, elképzelni sem lehetne jobbat. Nézem ezt a David „fiút”, na és a csinos partnernőjét, kik újabb őrdöngőséggel kápráztatnak el. Közben eszembe jut a mákos bejgli, még egyet veszek belőle – gondoltam – de azután ma ez az utolsó. Nyúlok érte, a kezem félúton megáll. Kint az udvaron óriási, eddig még nem látott erejű villanást látok. Hagyom a csemegét, rohanok ki az udvarra, feleségem utánam.
   Kint minden csendes, annyira, hogy hallani lehet a lehulló hó lágy zizegését. Kémleljük az eget, de a sűrű hóesésben nem sokat látni. Távolban a vasútállomás fényei sárgállanak. Biztatom azt a valamit: villanjon újból. Hátrább szaladok a kertben, gázolom papucsban a havat, de a város éjszakai fényein kívül mást nem látok. A csend majdnem tökéletes. Eszembe jut Édesanyám mondása: „Karácsonykor még a kutyák sem ugatnak”. Igaza volt. Hallgatom a csendet. S mivel semmi figyelemfelkeltőt nem látunk és az elhagyott műsor is csábított, visszatérünk a házba. A zölden világító óra a TV tetején 8:58-at mutat. Nézzük tovább Copperfield műsorát, de fél szemem az ablakon.
   Pár perc telhetett el, újabb hatalmas fényözön. Rohanás az udvarra. Ez nem lehet más csak UFO!
   Jó lenne már – persze kellő, biztonságos távolságban – látni egyet. Hátha most szerencsém lesz, villan át az agyamon. Várakozunk. A hó egyre szakad.  Nagyon rázzák az angyalok a dunnáikat fent az égben. A nagy rázásnak persze az a következménye, hogy a ciha kiszakad, s hullik a sok toll. Hullik, kavarog a légben, s mire alászáll ide hozzánk, hó lesz belőle – az emberek örömére. Gyermekkoromban a duruzsoló kályha mellett szívesen hallgattam ezt a magyarázatot.
   Közben én bemegyek a kazánházba megnézni, bement-e a cica a helyére? Ez alatt újabb fényjelenség. A feleségem nem tudta megállapítani honnan jöhetett. Pár perc múlva visszahúzódunk a szoba melegébe. Az óra 9:07-et mutatott. Nézzük tovább a TV műsorát, de többször pillantok az ablakra, mint a képernyőre. Számomra bizonyos, hogy nem csak a földön van értelmes élet. S hogy idejárnak a földönkívüliek figyelni, tanulmányozni bennünket, az nem kétséges, de szeretnék erről egyszer a saját szememmel is meggyőződni. Remélem, most itt az alkalom, mert a fény óriási, ez földi erejű nemigen lehet. A környékünkön nincs ipari üzem, ahonnan a fény származhatna. Villamos mozdony áramszedője által húzott ívfény ennél sokkal kisebb erejű.
   Hosszú szünet, semmi villanás, csak a TV villózik az ünnepi hangulatban.
   Újabb villanás! Az órára pillantok 9:46. Tépem az ajtót, kifutok újból a hóesésbe. Hiába firtatom az eget több jelenség nincs. Mielőtt hóemberré változnék, visszamegyek – kissé csalódottan – a kényelmes fotelembe. Bentről fél szemmel vigyázom az ablakot, de semmi. Lassan 11 óra is elmúlik, pihenni térünk.
   Számunkra végetért 1995 karácsonya.
   Epilógus:
   Másnap sem hagy nyugodni a jelenség. Városunkban beszédtéma az ismeretlen jelenség, településünk több pontján észlelték. A vasúton túli területen áramszünet is volt. Ha áramszünet, akkor az ÉMÁSZ-nak tudni kell dologról. Irány az áramszolgáltató helyi központja! ( Ha lenne telefonom, odaszólhatnék, de Nagykátán élek, így nincs.)  A kapunál Domonkos Pali barátommal futok össze, akihez igyekszem  Rögtön neki szegezem a kérdést.
  - Volt tegnap este elektromos zavarotok?
  - Volt, a Hársfa utca végén lopták a fát. A hatalmas szálfát rádöntötték a magasfeszültségű vezetékre, vezetékeket szakítottak. Több embert be kellett rángatnom szolgálatba, hogy a hibát elhárítsuk.
  - Hány óra körül történt a dolog?
  - Este 9 óra körül.
A magam részéről igazán sajnálom a dolgot, úgy látszik, hogy UFO-t látni még várnom kell.

Megjelent a Nagykátai Újság 1996. februári számában.

Karácsonyi hangulat a piacon

   Igen csak kora reggel lehetett.
   A hó már ropogósra érett, már több napja itt nyúvadozhat, igaz, száműzi a ragadós sarat, de az árusok lába egy idő után bizsergőssé válik, toporogni kell, hogy elűzzék a hideget. A fák ágain csillogó dérkristályok dévánkoznak, menjenek e, vagy maradjanak, ám végül is a maradást választják, a nap sugaraitól nem kell ma tartaniuk, messze kószál az innen.
   Tej-sűrű pára uralja a piacot, a bazársor épülete majdnem hogy csak sejlik a háttérben. Fenyőt árul valaki. Jól mehet a bolt, fogytán a portéka, aki később ébredezik az bizony másfelé nézelődhet, szép állású fenyő érdekében.
   Egy fehér batyus asszonyság is méregeti a fenyőket. Vinni kellene egyet haza, mert nem Karácsony a Karácsony, karácsonyfa nélkül.
   Dél körül elnéptelenedik a piactér, otthon újabb gond akad, hová dugjam a fenyőfát, hogy a gyerek rá ne leljen.


   A gyermekkorom karácsonyainak illata még néha az orromba csapódik, de ez már csak sajnos a képzelet játéka. Vagy lehet, hogy illat emlék, ami már az idő múlásával ritkán csalogathatok elő.
   ( A batyut ma már túrósnak, lekvárosnak és még más töltelékkel ismerik az emberek. Hogy melyik volt előbb a háton hordott e vagy a tálon kínált azt én nem tudom, de sejtésem van, hogy a háton viselt volt előbb s ennek a formájából alakult ki a tésztaféleség alakja. A batyu alapja egy vászon kendő volt - ami az asztalterítőtől a lepedőig sok minden lehetett - abba belerakták a kosarat, vagy csak anélkül a vinni valót, a két átlós sarkot összecsomózták még a földön. Majd a szabadon maradt sarkokat megfogva hátukra penderítették a batyut és a nyakuk előtt azt is megcsomózták. Hihetetlen nagy terheket tudtak így cipelni, főképpen a nők. A batyusokat ábrázoló kép nem Nagykátán készült, csupán illusztráció!)


Főzőtanfolyam résztvevői, 1946

   Vidám, fiatal hölgyek mosolyogva tekintenek ránk a fényképről. Mosolyognak, mert véget ért egy tanfolyam és sok mindent elsajátítottak a ételkészítés fontos tudományából, mert ugye néha egy házasság az asszony főztjén áll vagy bukik.
   A községünk elöljárósága szervezhette ezt a tanfolyamot, egyébként miért ülne közöttük a község jegyzője Pattantyús Ábrahám Gábor? Pattantyús úr mögött az akkori idők jól ismert orvosa áll, ő Dr. Jekkelfalvy Albert. Bizonyára az ételkészítés azon mozzanatairól tartott órákat, amikor szóba jöhetnek a bacilusok, a baktériumok és még az a sok kártékonyság ami az embert ételén keresztül zaklatja.
   A kép a Kastély-kertben készült. Háttérben látni az elég romos kastélyrészt, amit később le is bontottak. Ha Dr. Jekkelfalvy és a mellette balról álló hölgy (Bőti Erzsébet) között elnézünk akkor a szfinx fejéből látunk egy kicsit, két gyerkőc éppen nyaggatja a kőoroszlánt.
   Mindenki jól nézze meg a képet! Lehet hogy rajta van az Édesanyja, vagy a Nagymamája!
   Ezt a képet is Dr. Máté Katalin őrizte meg.

Szüret a börtönudvarban

   Pontosabban inkább a szőlő feldolgozása folyik a börtönudvarában, mert a szőlőszedés a mai István király úton történik, a börtönőr szőlőjében. (A szüret idején Dezseőffy Emil utcának nevezték.) A megszedett szőlőt ide fuvarozták át feldolgozásra. A kép jobb oldalán - a bokor bal oldalán - a sutu, magyarul a prés látszik, rajta egy kalapos ember támaszkodik. A kalapostól balra a szőlődaráló van egy kádra rátéve. De itt van a borkészítés elengedhetetlen kelléke a hordó is egy négykerekű kézikocsira feltéve, hogy stabil legyen, szépen kiékelve.
   Börtön udvar? Hol is volt az? Volt ilyen nálunk? Bizony volt, az igazságszolgáltatás azt megkívánta, hogy börtöne is legyen a "Nagykátai Cs. és Kir. II. Osztályi Járás Bíróság"-nak. Valószínű, hogy börtön épülete együtt épült a Bíróság épületével 1902-ben.
   Ezen a képen a Bíróság épülete látszik hátulról, a börtön felől. Deszkakerítés választja el az udvart, az épülettől. Egy fészert is ragasztottak az épülethez, mert ez már a börtönhöz és a börtön őr lakásához tartozó udvar volt.


   A területen serény munka folyik, de bizonyára sejtik, hogy a kabátos, kalapos emberek nem a szüretelők. Látogatók ők, bírók, ügyészek, ügyvédek, a bíróságról sereglettek ki megszemlélni a munkálatokat, a kikapcsolódás ürügyén.
   Itt van egy csoportkép a bírósági látogatókról. Bal szélén az egyenruhás Máté János a börtönőr, hivatalos nevén a fogház főfelügyelő. Mellette áll id. Dr. Rigó Mihály ügyvéd. A többiek neve előttem nem ismert.


   A csoport mögött a börtön épülete látszik. Ebben lakott a mindenkori börtönőr is a családjával egyetemben és ebben töltötték le a Járásbíróságon elítéltek a kisebb büntetéseket. Mesélik, hogy egyes esetekben még este haza is mehettek - az arra érdemesültek - a kora reggeli megjelenés szigorú feltételével.
   A kép 1940 őszén készült.
   A börtön épülete már nincs meg, a Lidl áruház terpeszkedik a helyén.
   A képeket Lengyelné Dr. Máté Katalin őrizte meg az utókor számára.

Babicz Károly szikvízüzeme

   A már előző írásomban is említett „A Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre” monográfiában, ez a név még nem szerepel a szódagyárosok között. Rá két évre már működött az üzem, mert 1934-ben alapította Babicz Károly. Az üzem a MÁV állomással szemben a Gyóni Géza utca 9 szám alatt működött. Ma már új ház áll a telken.
   A család - az adataim szerint - még ez évben el is veszítette a családfőt, így özvegyi jogon Babicz Károlyné üzemeltette tovább a szódaüzemet, egészen 1952. november 20-ig. Ekkor szokatlan dolog történt, Babicz Károlyné - 18 év szorgos munka után – „felajánlotta” az üzemet az állam számára. Akik éltek ebben a korban azok pontosan tudják mit jelent a felajánlás, akik meg nem, azoknak leírom, állami szintre emelt rablást, egy szorgalmasan dolgozó család kifosztását, vagyonából való kiforgatását, a szovjet mintát alapul véve.
   Babicz Károly szódaüzemének egy fajta üvege került eddig elő, fehér porcelánbetéttel és egy fej, piros porcelánnal.
   Ide teszem a „Jegyzőkönyv” másolatát is, melyet egy fecnire, sajtpapírra írtak, az államosítás igazolásául. A rend az rend.


A szódásüveget Kucza Péter gyűjteményéből fényképeztem.

Artézi kút…

   „…az olyan fúrott kút, amelyből a víz magától folyik ki, tehát mintegy természetes szökőkút. A név onnan van, mert Európában az első ilyen kutat Franciaországban az Artois grófságban fúrták 1126-ban. Khinában és a libiai sivatag oázisain már sokkal régebben megpróbálkoztak a víznyerés ezen módjával. Az A. fúrásának elve abban áll, hogy függőlegesen lefelé lyukat mélyesztenek (fúrnak), míg olyan vízrétegre akad a kutak furása körül.”
   Írta az Akadémiai Értesítő 1871-ben.
   A mi Városházánk előtt jó helyen fúrtak, úgy az 1900-as évek elején és ez a második kútja volt Nagykátának, mert az elsőt a vasútvonal megépítése tette szükségessé, amit 1884-85-ben kezdtek el fúrni, a MÁV állomáson.


   A jól sikerült fúrás után ömlött is a víz ahogyan a csövön kifért. Szép kis medencét építettek a feltörekvő víznek, ami négy csövön érkezett a felszínre. A lakosság nagy örömére, mert eddig csak a kétes értékű és tisztaságú ásott kutak vizét használták. A középoszlopra csinos kis lámpát is helyeztek, mely éjjel mutatta az irány és megvilágította a kutat és környékét - akkor még a közvilágítást hírből sem ismerték. A lámpagyújtogató részére még beépített létra is volt, a könnyebb megközelíthetőség kedvéért. Célszerű rácsot is építettek be a vizeskannák könnyebb töltése okából.
   Ezen a képen, már egy meggyötört kutat látunk, a káva már erősen omladozik.


A lámpa sem látszik, hogy a helyén volna, a létra még ott van, de a léte úgy látszik feleslegessé vált. De a kút forgalma mit sem változott, a víz - bár leszűkített sugárban, de még jött.
   Bizonyára apadt a víz hozama és határozat született a kút átalakítására, hogy ezentúl csak két csővel szolgálja a községet.


   A kútnak mára már nyoma sincs. Azt beszélik, a rendőrség előtt, a park szélén várja a ledugózott cső a kút feltámadását.

Szódásüvegek

   Ezek a szódásüvegek is nagykátai emlékek, még a régmúltból, amikor még ügyeltek az egyediségre, a szépségre. Bizonyára ezek az üvegek nem keveredtek más szódagyáros üvegeivel, mert minden gyártónak meglehetett a maga, saját névre szóló, egyedi palackja.
   Ezek a szép palackok Luzsányi Károly szódagyáros tulajdonában voltak. Valamikor az 1920-as években gyárthatták ezeket. Luzsányi szódaüzemnek került elő eddig a legtöbb fajta szódásüvege. Gyönyörködjenek ebben a háromban ami eddig előbukkant.


   A " Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre" című monográfia már a szódagyárat Luzsányi Károlyné nevén írja, valószínű, hogy özvegyi jogon üzemeltette már ekkor.  
   A Luzsányi szódaüzem a Kossuth Lajos utca 30. szám alatt üzemelt, de mára az épület eltűnt, másikat építettek helyébe.
   A zöld és a fehér üveget Kucza Péter gyűjteményéből fényképeztem.

Óvodások

   Alaposan megnyüstölt képet tartok a kezemben. Két hatalmas törés került rá hosszanti irányban valamikor és hiányos is, de bízom, hogy a mai technika sokat fog rajta javítani. A javítottat fogják Önök látni.
   A kép 84 évvel ezelőtt (1930) készült, az akkori óvodásokat terelték egybe, hogy megörökítsék azt a pillanatot amikor még óvodások voltak.
   A kép tulajdonosa nem sok nevet tudott felsorolni kik vannak rajta, de párat feljegyzett és ezt most közre is adom.
   A első ülő sorban  balról az 5. Nagy Urbán Pannika, ki a kedvenc babáját dajkálja.
   Ugyanezen sor 6. kerek arcú leánykája, ki kis kosárkát tart az ölébe Vonnák Margitka, a későbbi Gallai Istvánné, ismertebb nevén Macider Manci. Ő az idén távozott e földi világból.
   A második sor balról - a hajkoszorús lánykát nem ide számolva - a harmadik Szekeres Erzsike a későbbi Rada Aladárné.
Ugyanitt a negyedik az előző nővére Szekeres Mária, a későbbi Pethő Sándorné.
Ugyanitt balról a 8. Kelemen Mariska (Pikét Mariska) a későbbi Vámosi Istvánné.
A felső sorban a csillaggal jelölt fiúcska Máté János és a jobb szélen a dadus Kecskés Mariska.
   A képet Lengyelné Dr. Máté Katalin őrizte meg fiókjában.


Vasutasok

   A nagykátai állomás személyzetének egy részét fényképezte le a fotográfus talán az 50-es években. Nyári egyenruhát viselnek egy páran.
   Az ablakból kikönyöklőben Lengyel György forgalmista alakját vélem felismerni, ő több évtizedig teljesített szolgálatot Nagykátán. Akkor még az állomás emeleti részén lakott családjával. Az állomásfőnök is ott lakott, egyik család a bal a másik család az épület jobb oldalán. A többiek arca is ismerősnek tűnik.
   A hátuk mögött egy személykocsi áll. Nem egy hosszú, nagy befogadóképességű vagon volt az bizonyos, hiszen csak a középső három ablak mögött ülhettek az utazni vágyók. A bal oldali keskeny ablak mögött a WC volt és attól balra a zárható előtér ajtaja. A jobb oldali keskeny ablak is az előtér ablaka és attól jobbra ismét a feljáró lépcsője látható. Lehetséges, hogy ez egy mellékvágányi típus volt.
   Érdekesség még a vagon felirata: fapados.
   Ebben az időben két minőségű vagont neveztek meg, egyik az itt látható fapados,a másik magasabb osztály, a párnás volt. A fapadosban tényleg fából voltak az ülések, helyesebben lécekből, de nem volt kényelmetlen, mert az ülőrészünk íveltségét szépen követték a lécek. A párnás kocsikban már plüssel - bársonnyal kárpitozott ülések voltak, némi többlet kényelmet nyújtva.
   Ezek a kocsik még gőzfűtésűek voltak, a gőzmozdony hathatós közreműködésével.


Választás 1947

   Az elmúlt hétvégi önkormányzati választás juttatta eszembe ezt a képsort, előkotortam a fiókomból és most bemutatom.
   Az 1947. augusztus 31-ei országgyűlési választások kampányában készültek a képek Nagykátán. Június 29-én, vasárnap, Péter-Pálkor, ahogyan a feljegyzés a kép hátulján jegyzi: „az új kenyér ünnepén”. Ezek szerint akkor még nem augusztus 20-án volt az új kenyér ünnepe, mint ahogyan pár év múlva áthelyezték azt, Szent István napjára.
   A képen a Független Kisgazdapárt szónokait és közönségének egy részét láthatjuk az I. világháborús emlékmű előtt.


   A második képen Dinnyés Lajos Magyarország miniszterelnöke programbeszédét mondja, nagykátaiaktól körbevéve.


   Itt már az ünnep lovas felvonulóit látjuk, háttérben az Arany Sas vendéglő épülete


   A képek hátulján ceruzás jegyzetek láthatók, így az esemény időpontját pontosan tudni lehet.
   1947. augusztus 31-én megtörtént az országgyűlési választás, mely a "kék cédulás választás" névvel hírhedt el.

Osztály a vásártéri iskolából

   Talán az 1920-as évektől jelentek meg az iskolai osztályképek, csoportképek. Ezekből többet találhatunk a régi képeink között. Valamelyik ősünkre ismerünk rá ha alaposan megnézzük.
   A tantermi fotográfiák már ritkábbak, jóval kevesebb van belőlük.
   Az itt bemutatott  kép 1937 májusában készült a IV. osztályos lányokról. Akkoriban külön osztályban jártak a lányok és a fiúk. Annyira külön, hogy ha a fiúk délelőtt voltak iskolában, akkor a lányok délután és a következő héten fordult a műszak.
   A lányok fegyelmezetten, hátratett kezekkel ülnek a padjaikban. Alapülése volt ez akkoriban a diákoknak. Mindkét kéz hátul a derékra téve. Ezt még fokozni lehetett a  "Lakatot a szájra!" felszólítással. Ekkor az előkapott jobb kezünk mutatóujját rá kellett raknunk a szánkra, függőleges állásban.
   Így a tanóra csendjét senki nem háborgatta.


   Ez a kép korának népszerű tanító nénijéről, a katedrán ülő Katona Bélánéról, Bözsike néniről készült - divatos beceneve volt ez az Erzsébeteknek -1936 júniusában. Ő áll az előző képen is az osztály hátterében.


A Keglevich kastély tava

  A régi idők kastélyépítői nagy gondot fordítottak az épület környezetére, a sétautak megtervezésére, a megfelelő növények, fák ültetésére. Van kastély, amelyet valóságos arborétum vesz körül ritka vagy messze tájakról idehozott ritkaságok pompázatos, mesébe illő látványával.
  A kastélyok építtetői - sok példa van rá - arra törekedtek, hogy a kastély közelében kisebb, nagyobb, ha természetes nem volt, hát mesterséges tavacska is legyen. Szép vezetésű sétautakkal, remek kis pihenőpadokkal, igazán ékszerei voltak, ezek a csillogó víztükrök, az évszázados fákkal benőtt kastélyparkoknak.
   A fennmaradó régi képek tanúsága szerint az Egres-Kátán lévő Keglevich család kastélyát nagy, szép park ölelte körbe. (De valahol olvastam, hogy a rózsakertészete is országos hírű volt.) Valószínű, hogy itt egy természetes mélyedést továbbmélyítve készítették azt a szép tavacskát, melyben még sziget is volt kialakítva. Remek fahidacska ívelt át a vízen és érte el a sziget partját.
   A képeslap érdekessége, hogy gróf Keglevich Miklós saját kézírását tette rá, az 1910-ben postára adott képeslapra. (Kucza Péter gyűjteményéből.)

 
   A második képen jól kivehető a sziget és a fahíd. A fénykép 1929 májusában készült.


   A harmadik kép valahol a kastély parkjában rögzítette a nyári társaságot.


   A tó még a hatvanas években jó horgászhelynek bizonyult, sokat horgásztam ott. Akkor még látszott valami az egykori szépségéből.
   Mára már a tónak nyoma sem nagyon maradt, legfeljebb nád susog az egykori tófenéken a régi szép időkről.
   Egy  szép látvánnyal szegényebbek lettünk.

Téli reggel a piactéren

   A januári köd már hajnalban bekocogtatott az ablakokon. Maradt is rendesen, hiszen már 10 óra felé jár, de még mindig itt időzik, mint akinek semmi dolga. Ráhasalt a falura, moccanni sem nagyon akar, jól érzi itt magát, mint ha kedvesen látott vendég lenne. Pedig arrébb húzódhatna, mert a csütörtöki nagykátai piacnak nem tesz jót. Pár lovas kocsi, a borzongós idő ellenére, csak elcaflatott ezen a ropogós, fagyos göröngyön, hozta az eladó portékát. De ide vergődni ma nem nagyon volt érdemes. Egy két asszonyság volt csak a nézelődő. Két kofa is alkudozott az egyik kasnál, végigtapogatták a csirkéket, de végül vásárlás nélkül elcsörtettek.
   Valami fura kalapos ember őgyelgett ma a piacon, fotómasinát szorongatva a markában. Néha meg-meg állt, belenézett abba a micsodába, de a piac életébe sok vizet nem zavart. Józsi bá’ kíváncsi lova rá is tekintett egy pillanatra.
   Az idő múlott, az embereknek már zsibogott a lábuk a hideg csizmában, a bajuszuk végén hintázott a fehérre fagyott köd. Hiába volt a meleg kucsma jól a fejbe húzva, a bekecs jól összegombolva, a tél az tél. S lám-lám Pista szomszéd is nem tűrve hiábavalóságot, ott megy a szekéren, csatlakozva a többiekhez, a zsidó templom felé, lova is kocogóra fogta a járást, eszébe jutott a meleg istálló. Az előtérben Józsi bá’ még csodára vár, de megunva a várakozást hamarosan feldobja a kast a kocsira, a zajongó tyúkokkal. Majd irányba fordítva a kocsirudat nagyot sercintve a hóra, morgolódva haza indul.


   A kép, a régi piactéren készült, mely abban az időben a még helyén lévő Szentháromság-szobortól egészen a zsidó templomig nyújtózkodott. A kép bal oldalán látni a ma is jól ismert épületet. Sajnos a nagy tér idővel megszűnt, két épületet is belegyömöszöltek oktalanul. Akkor paterolták ki a helyéről a szobrot is, kellett a hely az épületnek, melyet a köznyelv Citadellaként emlegetett.

Temetés 1957 tavaszán

   A földi lét törvénye, hogy akaratunktól függetlenül rányílik a szemünk erre a világra. Attól a perctől kezdve megvan a távozásunk lehetősége is. Kinek-kinek a sorskönyve szerint. Van akinek röpke bejegyzés az élete, van akinek hosszú sorokban, oldalakon keresztül tart az írás. Kinek mi rendeltetett, a szerint.
   Bőjti Lászlónéban 66 éves korába halkult el a lélegzet.
   A kor szokása szerint otthonról temették. A temetkezési vállalat - mert ebben az időben az volt - kihozta a kellékeket, a fekete drapériákat, a gyász jelképeit. Többek között feldíszítették a ravatalt, a bejárati ajtót is, mint ahogyan a képen is látszik.
   Egy két napon belül sort kerítettek a temetésre is különösen nyári időszakban. A temetés napján időben megérkezett a gyászkocsi és a távozó koporsóját felrakva elindult a menet a temető felé. Utolsó útjára vitte, ki befejezte a földi létét.
   Az első képen a nádfedelű - sok volt ilyen egykoron Nagykátán - házacska udvari bejárata látszik a fekete drapériával, mely ezüst vagy arany hímzéssel volt díszítve. Az eresz alatt a részvétel koszorúi vannak felakasztva.


   A második képen a gyászmenetet látjuk a Kossuth Lajos utcán ( Gazdag utca), háttérben Bodrogi Sándor népművész háza látszik. A kocsi mögött a közvetlen hozzátartozók haladtak és utánuk a rokonok, szomszédok, ismerősök, ahogyan a kor szokása szerint illett. A kép előterében egy rövidnadrágos kisfiú rollerrel kíséri érdeklődve a menetet.


   A harmadik kép már a temetőben készült az elhantolás mozzanatában, mert a kép bal oldalán egy kezet látunk, mely a lapáttal dolgozik.
   A kép hátterében a Gimnázium épülőfélben lévő falai látszanak.


A képeket Dr. Gallai Mária fényképes ládikája őrizte.

Czigány tó

   Régi földhivatali térkép, még 1882-ből, ebben a formában írja le a tó nevét, a korabeli helyesírási szabályok szerint. Hogy ez a tó mikor keletkezett már nem lehet tudni, lám 1882-ben már a térképen rajta volt. Egy előző írásomban is említettem, a szóbeszéd szerint cigányok verték itt a sártéglát a vályogot, kellett az építőanyag az egyre gyarapodó házak építéséhez, azon régi időkben vidéken tégla épület igen csak ritkán épült. Gondolom az agyag kiásás következtében ez jóval mélyebb terület volt, mint mostanság.
   A tóban soha nem fürödtünk, nem volt alkalmas a vize erre. Belegázolni nem volt gond, de a fürdés eszünkbe sem jutott. Most is csak a kép kedvéért ereszkedtünk a vízre, egy egyszerű háztartási mosóteknőben és egy autógumiban.
   A képet nagyon szép magas vízálláskor készítette Varsányi János bácsi 1954-ben, hatvan évvel ezelőtt. Tele volt a tó egész rendesen, a környező utcák mind erre lejtenek, így esők után a beleszaladó víz megemelte a szintjét. A környező házak udvarában tartott, de egész nap a tóhoz kiengedett vízi szárnyasoknak, igazi paradicsomi állapotot teremtve. Vízi növény, nád, sás nem maradt meg a tóban, azt már csírájában kiszedték a kacsák, libák.
   Tavaszi estéken nagyszabású koncerteket tartottak a békák. Hangversenyük hangja még hozzánk is elhallatszott a Rákóczi körútra.
   Nyári délutánokon a nagy vízfelületről felemelkedő meleg levegőt kihasználva, nagy magasságokig emelkedtek, szinte szárcsapás nélkül - termikeltek - a környéken fészkelő gólyák.


Kőkert utca

   1881-ből származó térkép látható az "Egy régi térkép"c. jegyzetemben. Azon látszik, hogy már akkor megjelenik egy utca - szinte mérnöki vonalzóval húzva - a kastélykertjéből kihasítva, párhuzamosan a fő utcával. Egy átkötő utcát is terveztek, nagyjából a közepe felé, de ez a jó ötlet - ma már tudjuk - nem valósult meg. Az újonnan kialakított utcában még csak egy ház rajza látszik.
   Az új utcának nevet is kellett adni, mert ugye van az adminisztráció, a nyilvántartások, de nem árt ha a postás is megtalálja akit keres.
   Tehát az újonnan létesített utcának nevet kellett adni - ami a jelek szerint a Kőkert utca nevet kapta, hogy mi okból, az bizony a feledés tengerébe veszett.
   Bizonyíték az elnevezésre az 1915 júniusában a frontról érkezett képeslap melynek a címzéses oldalát itt bemutatom. Egy másik képeslapon a házszám is szerepel 683. Több képeslap is érkezett akkoriban erre a címre, Gallai Balázs és özv. Gallai Andrásné címére. Az édesapa és a nagymama címére, írta a katona Gallai Balázs.
   A Kőkert utca idővel többször át lett keresztelve. A Zárda felépítése (1928) után kaphatta a Zárda utca nevet, majd bizonyára az 50-es években kapta az Úttörők útja nevet, majd nem régen ismét Zárda utca lett a neve.


   Az alant lévő szép fényképen, Gallaiék házát láthatjuk a Kőkert utcában.
A fénykép készítésének a korát is tudjuk, 1914 ősze. A kép bal oldalán láthatunk egy újszülöttet, aki a keresztségben Gallai László nevet kapta. Nagy a valószínűsége, hogy a keresztvíz alá az a lányka tartotta, aki a képen is fogja. A fiatalemberek és mindenki ünnepi viseletben, lehet, hogy éppen a keresztelő van a háznál?
   Ha megfigyeljük a képet, a csoport mögött kerítés húzódik, abba kapaszkodva leselkednek befelé páran, ők az utcán vannak. Majd az utca túloldalán is látjuk a kerítést és a mögött van a Gallaiék háza.


A képeket Dr. Gallai Mária fényképes ládikája őrizte.

Esküvői fotográfiák

Az ifjú pár

   Ennek a szép nagykátai párnak 110 évvel ezelőtt volt az esküvője, 1904. november 12-én.
   A boldog békeidőkben mindennek megvolt a maga helye és a maga ideje.
   Esküvők az év elején, legfeljebb májusig és az év vége felé október, november hónapokban estek meg. A nyári nagy dologidőben, házasulni vágyó ötlettel nem mertek a fiatalok előállni. Az őszi esküvőknél célszerű volt az októberi, novemberi hónap, mikorra az újbor megjelenhetett a terített asztalon. A sör vidéken elég ismeretlen volt, de egyébként is, a magyar ember bort ivott.
   A vőlegény a vidéki ember ünnepi ruházatát viseli. A mellény fölött posztó kabátka, bársony gallér rátéttel, passzos nadrágját magyaros csizmával hordja. Bal mellén a vőlegénysége jelképét viaszból készült bokrétát visel, szalaggal. A kor divatos kalapja hetykén a tarkóra csúsztatva, azon is látni, hogy valamilyen bokrétát tűztek rá.
   A menyasszony fejdísze - koronája remekül megalkotva, róla rövid fátyol hull alá, melynek szélét a vőlegény kedves félszegséggel ujjai között tartja. A ruháját nagyon megszemlélni nincs módunkban. A fényképész ugyan rájött, hogy ha a menyasszonyt a ház fal elé állítja akkor az bizony beleolvad a fal fehérségébe. Így kerítettek egy rojtos terítőt, háttérnek a falra szegezték, ami némileg segített a dolgon, de nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az ara ruházatát csak nem tudjuk meggusztálni.
   A családalapítók: vőlegény Gallai Balázs, a menyasszony Agonács Margit.


A menyasszony

   Ez a kép egy remek műtermi alkotás, a menyasszonyból áradó bájosság csak növeli értékét.
   Ám én mégis csak a ruhára szeretném tenni a hangsúlyt, melyet látni, hogy aprólékos gondossággal készítettek, az anyagkiválasztástól az utolsó öltésig.
Ami nagyon szembetűnő, a ruha mellrészének díszítése, mely arról árulkodik, hogy ezt csak Magyarországon viselhették. Az egész menyegzői ruha költemény rendkívül finom ízlésre vall, az alkotás nagyban dicséri a tervezőt és a varróját is.
   És most jön a meglepetés: a tervező és a kivitelező ugyanaz a személy, a menyasszony. A fejedelmi ruhát ő alkotta meg magának, és viselte kellő méltósággal és áhítattal, a szerelem csodákra képes.
   Akit a képen látunk, Böjti Ilona, ki 1942. január 20-án esküdött örök hűséget Hári Pálnak.
   A kép a nagykátai fotográfus, Pottok Ernő műtermében készült.

A két kép, Dr. Gallai Mária fényképes ládikájából került elő.

Aratás Egreskátán

   Arató munkásokat láthatunk a képeken, abból a korból mikor még kétkezi munkával arattak, takarították be a gabonát.
   A munka azt kívánta meg, hogy aratópárokban dolgozzanak, ami állt egy férfi kaszásból és egy marokszedőből, aki a szebbik nemből került ki.
   A kaszás beállt a learatandó táblába és ritmusos mozgással jobbról balra lendítve a kaszát, rendet vágott a gabonából. Ami azt jelentette, hogy a kaszás bal oldalán, hosszú sorba lefektette a kaszájával a tövéről levágott gabonát. Pár lépés után belépett a munkába a marokszedő, ki a levágott gabonaszárból kötelet tekert és a sarlójával, vagy kézzel összeszedett gabonát megfelelő kévébe kötötte.
   Az első képen azt láthatjuk, amikor a kaszások keresztbe rakják a kévéket. A keresztrakásnak tudománya volt, aki többet szeretne róla tudni, IDE kattintson.


   A második képen épen kiérhetnek a tábla végére, ami szerint itt eben a táblában véget ért a munka. Van, aki már vállára vette a kaszát, hogy átballagjon az új tábla kezdő részébe.


   A harmadik képen is valamilyen átcsoportosulást látunk, ahol a kasza szabályos vállon hordását is megszemlélhetjük. Érdekessége a képnek a vízhordó fiú a két fa vízhordóval. Két zománcos bögre szolgálta az ivási lehetőséget.


   Az aratásban résztvevők a munkabért gabonában kapták. Ami fontos kellék volt a család életében, hiszen az asszonyok nem a boltba szaladoztak akkoriban kenyérért.
   A képek 1940-ben készültek Alsóegreskátán, gróf Keglevichék birtokán.
   A képeket Bodrogi Sándor, Nagykáta egyetlen népművésze készítette, talán még legény korában.

Hősi halott temetése

   Egy katona, egy honvéd hazatért. Mikor hívta a haza katonavonat vitte el, mikor hazatért, már hozták, kiterítve, koporsóban, hősi halottként.
   Katonai tiszteletadással temették el – 1941. június 2-án, - melyről így tudósít a "Nagykáta Járás" c. hetilap, 1941. június 6-ai száma:
 
   "Pető László
   Pünkösd másnapján olyan fényes külsőségek között és olyan mélységes részvéttel kísérték utolsó útjára Nagykáta község lakói a délvidéki harcokban hősi halált halt Pető Lászlót, amilyen díszt és részvétet ez a közösség már régen nem tanúsított senki iránt.
   Mindenki ott volt. Mindenki könnyezett, mindenki részt vett a szülők fájdalmában és a koporsót virágeső borította. Aki ezen a temetésen ott volt érezte, hogy az az ember, akit itt temettek, amíg élt Pető László volt, de amikor egy komitácsi golyója leterítette és amikor most temették, akkor egy község hősi halottjává magasztosult.
   Amíg ott ment a sáros földeken, barnán kígyózó sorokban vállán a puskával, talán fáradtan és éhesen, de addig egy volt a menetelő ezrek között. Mikor elment és felszállt a vonatra, senki sem tudott róla, de most, hogy megjött, díszszakasz várta és fogadására megjelent mindenki, aki csak valamit számít Nagykátán.
   Nincs az a hősi cselekedet, amit ilyen egységes és önkéntes hódolattal fogadott volna ennek a közösségnek a népe. Nincs az a kiválóság vagy dicsőség, amit így megünnepeltek volna. Senki és semmi nem tudta volna így összehozni az egymástól távol álló embereket, mint ez a koporsó.
   Itt a Pető László sírjánál tudtuk meg, hogy túl azon a mérhetetlen nagy távolságon, ami urat és parasztot, kormánypártit és nyilast egymástól elválaszt, az emberek itt is összetartoznak. Ugyanúgy ítélik meg az életet, ugyanazt tartják szépnek, megdicsőítőnek, valamennyien egyformán hordozzák a magyarság történetének örök állásfoglalását.
   A legnagyobb emberi cselekedet az, ha valaki legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért."

   Pető László 24 éves korában hagyta itt feleségét, szüleit.
   Jánoshidán látta meg a napvilágot 1917. augusztus 19-én. Nagykátára nősült.
1939. február 2-án kötött házasságot Tóth Ilonával. A lakóhelyük Vágóhíd utca 1282 sz. alatt volt.
   A temetőben egyenlőre nem találtam meg a sírját, a gondnokság segítségével sem. Adat nincs róla. Jó darabig sírásók prédája volt a temető.
   A második bécsi döntés után a magyar csapatok Délvidéki bevonulásakor számtalan harci cselekményben vettek rész.
   A komitácsi szó szerb-bosnyák felkelőt jelent. Orvlövészetben igen jeleskedtek. Sokszor meggyűlt velük, katonáink baja.
   Mikor Nagykátán is kezdtek szaporodni a harctereken elesettek, akkor az I. világháborús emlékmű felső részére márványtáblát tettek a hősök neveivel. A háború végeztével, megállt az idő ez okból. Csak a szovjet katona lehetett hős. A mi katonáinkat csak zárt ablak és ajtó mögött illett elsiratni. Az emlékműn lévő táblát szétrepesztette, szétmarta az idő, dacolt még egy darabig az elemekkel, de végül megadva magát lehullott. Ki törődött vele?! Még 1970-es vagy 80-as éveket írtunk.
   A háború befejezése után 48 évvel (1993) készült el a nagykátai II. világháborús emlékmű, az akkor még működő Nagykáta Barátainak Köre kezdeményezésére.
   Pető László honvéd - a magyar nyelv szép szava ez - nevét megtaláljuk rajta, márványba van vésve.
 
Babucs Zoltán hadtörténész véleménye a képekről:

"Az országgyarapítás idején előfordult, hogy a visszatért területen meghalt katonákat később - hozzátartozói kérésre - áttemették. A hadműveleti területen elesettek közül csak pár hősi halott hazahozatalára került sor - gondolok itt például a kormányzó helyettes földi maradványainak hazaszállítására.

A fotó előterében látható a gyászkíséretet vezénylő tisztes, vagy altiszt, amint éppen kiadja a vezényszót. Mivel a gyalogsági kardhoz bakancsot visel, tiszt semmiképp sem lehet. A kíséretben lévő honvédek díszben vannak, puskájukon feltűzött szuronnyal, s a fénykép tanúsága szerint parolijuk világos színű, ami egyértelműsíti, hogy gyorsfegyvernemi honvédek (nekik búzavirágkék parolijuk volt) adták a gyászkíséretet. Mivel Nagykátán nem állomásozott gyors alakulat a második világháborúban, elképzelhető, hogy Pethő honvéd csapatteste, a budapesti 1. gépkocsizó zászlóalj adta a gyászkíséretet. Ha nem a budapestiek voltak a temetésen, akkor a legközelebbi helyőrség állította ki a gyászkíséretet, az pedig Jászberény volt.
Mivel Pethő László honvéd – post mortem – megkapta a Magyar Nagyezüst Vitézségi Érmet, minden valószínűség szerint csapattestétől rendelhették ki a gyászszertartáshoz megkívánt erőket."
   
A Nagykátai Járás újság cikkét és a ravatalos képet Kucza Péter helytörténész volt szíves rendelkezésemre bocsájtani.
Az anyakönyvek kutatását Novák Sándorné (Krisztina) végezte.

A Cigány víz nyáron

   Paradicsoma volt ez a tavacska a kacsáknak, libáknak, egész nap elfecsertek az iszapban, úszkálgattak, gyakran hallatták vidám hangjukat. Egyéb, a víztől irtózó szárnyasok a parton kapirgáltak, tétlenkedtek. A környező házakban tartották ezeket a jószágokat, de azok egész napjukat a tónál töltötték.
   No, de a gyerekeknek is fenemód izgalmas dolog volt a tópart. A képen egy testvérpár gyömöszöli egymást a partján, vagy inkább a nagy a kicsit. (Tudom a nevüket, de hát most nem az az érdekes!)
   Jó időben, ha erre volt dolga, vagy csak erre vitt az útja egy lovas kocsis gazdának, akkor alkalmatos volt a víz sekélysége arra, hogy belehajtson lovastól, szekerestől. Tette ezt pedig a célból, hogy a lötyögőssé vált küllőt, keréktalpat a víz bedagassza, így a rajta lévő ráf ismét megfeszüljön, ezáltal csendesüljön a kocsi járása. Mikor a gazda megelégelte a kerék áztatását, elhajtott a maga dolgára.
    Akkoriban a gumikerekű, halkabb, könnyebb futású lovas kocsik nem verték fel az út porát, nem találták még ki azokat. E korból származik a következő találós kérdés: A világot által éri, mégis egy tyúk által lépi! Mi az? A válasz: kocsikerék nyoma. ( Mert az kb. 5cm-es nyomot hagyott a homokban.) Van-e ma olyan gyerek ki a helyes választ azonnal rávágná? Nem igen. Hiszen ezeket a régi világ mindennapos fogatolt járműveit legfeljebb a skanzenekben látni. Az utakról eltűntek, mint téli időben a göröngyi béka.
    Szüret közeledtével került a tóba kisebb nagyobb kád, hordó, ugyancsak dagasztási céllal. Nem tett volna jót, ha a réseken keresztül kereket old, elinal a kipréselt drága szőlőlé.
    A kép szemben lévő oldalán - mert a fényképész az iskolai oldalon állt - igyekezett a tóhoz a Pásztor és a Lenkei utca, mely továbbinalt a baloldalon látható házak előtt.
    Nézve a gyerekek korát ez a kép az ötvenes évek elején készülhetett.


Nagykáta fekete vasárnapja

    Békésnek indult az a nyári vasárnap. Napsütötte felhőtlen nyugodt idő volt, a fák levelei sem rezdültek, csak a békés vasárnap szellője lengte be Nagykátát. Többen utolsót simították felöltött ünnepi ruhájukon és a messze hangzó harang hívószavára, szentmisére indultak. Mások, a korán kelőbbek már hazafelé tartottak, békével a lelkükben – ugyanonnan. Bár a háború már hat éve tartott de a községünket csak a híre érte el.
   A jónak ígérkező időt, mások is igyekeztek kihasználni. Ezen okból az Olaszország déli részén állomásozó amerikai 15. légi hadsereg parancsnoka, Bariban keltezve 1944. július 1-én 21 órakor hadparancsot adott ki, július 2-ára vonatkozólag. A holnapi célterület Magyarország.
   Július 2-án hajnalban Foggia, Bari, Brindisi környékén, négy repülőtéren, serény munkába kezdtek. A földi kiszolgálóknak több mint 620 darab B-17 és B-24-es Liberátort kellett rendbe kapniuk. Bombákkal, üzemanyaggal feltölteni, felkészíteni a távoli bevetésre.
   Reggel 7 óra környékén az egész 15. légi hadsereg – az említett repülőterekről – nagy dübörgéssel a levegőbe emelkedett. Ilyen sok gép még nem indult hazánk bombázására. A hatalmas acéltestek, teljes gázzal körözve és emelkedve igyekeztek elérni a több ezer méteres magasságot. A védelmükre kirendelt 331 darab, lényegesen fürgébb vadászgépek hat más repülőtérről szálltak fel 7:40 órakor.
   A hihetetlenül kék és békés Adriai-tengert maguk mögött elhagyva Dubrovniktól nyugatra elterülő Ston település fölött már csatarendben rendeződött a bevetésen résztvevő 5., a 47., a 49., az 55., és a 304. Bomber Wing. Podgrab fölött útirányt módosítottak és innen egyenes vonalban repültek Ceglédig. Itt levált az egységről 6 db B-17 Flying Fortress. Szolnok bombázására indultak. Ugyanitt balra kanyarodott a 304. Bomber Wing Gyömrő irányába, majd onnan Csepelre tartott. A többieknek Nagykáta volt a következő támpont. Itt balra kanyarodott a 47. B.W., célja a Ferihegyi repülőtér volt. A továbbhaladó 5., a 49., és 55. B.W. Aszódig repült. A 47. és az 55 B.W. itt Pestnek fordult, az 5. B.W. Esztergomnak vette az irányt, célja Almásfüzitő volt.
Ez a rombolást és halált hozó, dübörgő légi áradat 10 óra környékén érkezett Nagykáta fölé.
Így mondják a szemtanuk, ami pontos lehet, hiszen a Cegléden levált 304. B.W. bombái Csepelen 10:10-kor robbantak.
   Nagykáta légterébe beúszó bombázók hada nem keltett különösebb riadalmat. Ugyan aggodalommal szemlélték a hatalmas nyomasztó erővel érkező amerikai gépeket, de Nagykáta nem lehetett célpont. Katonai létesítménye, ipari telepe vagy vasúti csomópontja nem volt. A több ezer méteres magasságban kondenzcsíkot húzó félelmetes sereg átvonulása percek óta tartott. A levegő reszketett a dübörgő motorok zajától.
   S ekkor váratlanul hatalmas robbanás hallatszott, bombák csapódtak községünktől délre kint a határban. A robbanás zajára több család a házilag elkészített óvóhelyre szaladt. De talán egy perc sem telt el, iszonyú süvöltéssel bombák közeledtek a föld felé és szinte egy robbanást hallatva 55, más adatok szerint 82 repeszbomba csapódott a sportpálya, az egykori vásártér és a közelben lévő lakóházak területére. A hatalmas robaj elhaltával és a felvert por elülte után több helyről sírás, jajgatás hallatszott. A lehulló repeszbombák életet is követeltek:

   Életét vesztette:   Ledacs Kiss Istvánné 54 éves, Vásártér utca 24.
                                   Borsik Boldizsár 24 éves, Vásártér utca 28.
                                   Szilády István 10 éves?, Vásártér utca 30.
                                   Káplár István 48 éves, Rákóczi krt 65.
                                   Káplár Géza 18 éves, Rákóczi krt 65.

Bal karján sebesült Káplár Istvánné, a jobb lábát bombaszilánk érte Káplár Erzsébetnek. A szabadságos katonának Lengyel Györgynek, a fejéhez kapott tenyerén fúródott át egy repesz darab, innen a fejébe csapódott, élete végéig ott viselte.
   Az elhunytakat a község saját halottjának tekintette, temetésükről gondoskodott.

A sebesültek Káplár Istvánné (jobbra), és Káplár Erzsébet a jászberényi kórház kertjében. 1944. július 2-tól augusztus 16-ig Erzsébet lábát rendbe hozták, de Káplár Istvánné maradandó sérüléseket szenvedett. Bal kezének ujjai behajlított állapotban megmerevedtek, megbénultak. Férjét és nagy fiát elveszítve nevelte tovább a négy gyermekét. Kártérítés a családnak nem járt és nem jár mind a mai napig.

   A bombák szórásának okáról több elmélet is született. A hadtörténészek kényszervetésnek mondják, ami azt jelenti, hogy a kötelékben repülő bombázók mindent megtesznek annak érdekében, hogy a nagyobb biztonságot jelentő csapattal együtt maradjanak akkor is ha a gépük meghibásodott. Így előfordul, hogy a bombatehertől részben vagy egészben megszabadulnak a sebesség tartása érdekében. Az egységből kiváló gép hamarosan az ellenséges vadászgépek prédájává válhat.
   A településünkön kialakult vélemény szerint a vándorcirkuszosok okozhatták a bajt. Az amerikaiak, a hatalmas sátrukat katonainak nézhették, ami a már beépített területen állt, a sportpályától nyugatra. ( Nekik sok legelésző állatuk pusztult el.) Ez az elmélet nem fogadható el, hiszen a több mint 620 bombázó szigorúan meghatározott cél elpusztítására érkezett hazánk fölé. Ezek a parancsok nem úgy szóltak, hogy ha láttok még repülés közben valami célt azt is bombázzátok le. Egyéni akciókra nem volt lehetőség.
A fenti leírt események 60 éve történtek Nagykátán.

                                                                                                                       Káplár Béla

Ui: Megjelent az „Együtt 6”és a „Nagykátai Híradó” oldalain.
A cikk írásakor volt 60 éves a megírt esemény, azóta 10 év telt el!
Felhasznált irodalom:
Pataky Iván, Rozsos László, Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett.

Az oldal készítőjének megjegyzése:
A cikk írója (édesapám) az esemény megtörténtekor egy évesen feküdt édesanyja karjaiban a földbe ásott, ideiglenes, kerti óvóhely hátsó részében. Feje mellett fúródott be Káplár Istvánné karbénulását okozó repesz. Ennek a "szerencsének" is köszönhetik, hogy ezt a történetet most itt megismerhették.

Esküvői kép


   Eldobva, elfelejtve, egy ócska keretben hevert ez a kitűnő kép egy lebontásra ítélt házban.
   Már közszemlére tettem volna, de hiányzott valamilyen szöveg, amit hozzá írhatok, nem olyan általános, hanem olyan amit csak ehhez a képhez kapcsolódik.
   A képet elküldtem egy hadtörténész barátomnak írja meg milyen korból származik a nyalka vőlegény egyenruhája. Elképzelhető, hogy mekkora becsülete volt az egyenruhának, ha a vőlegény büszkén viselte még esküvői ruhának is.
   Hol van ez már!
   A barátom válasza meglepő volt, felpörgette az eseményeket mert a kép mesélni kezdett:
"A főhadnagy úr honvédtiszt, méghozzá gyalogos. Kár, hogy a csákója nincs nála, mert akkor pontosan be tudnám kalibrálni az évet, így viszont, s látva a fizimiskát is, én az 1880-as évekre tippelek. Ami a ruháját illeti: 1876 M. gyalogos tiszti atilla és kékszürke pantalló, hozzá fekete cúgos cipő".
   Pár kérdést még tettem fel, amire gyorsan itt volt a válasz:
"Az 1876 M. gyalogos tiszti atillát 1876-1906 között viselték, zsinórzata miatt "csontváz atillának" is hívták ezt a ruhadarabot. Ezt 1906-tól felváltotta a gyalogos tiszti dolmány. A kékszürke, piros szegélyezésű pantalló és a cúgos cipő viszont a Monarchia végéig megmaradt.
Én a bajusz és a hajviseletek alapján az 1880-as évekre tippelek, mármint ami a felvétel készítési idejét illeti.
Az biztos, 1876 utáni, de 1898 előtti a felvétel. 1898-ban nem készülhetett a felvétel, hiszen akkor a főhadnagy úr büszkén viselné az 1898-ban adományozott Jubileumi Emlékérmet, amelyet I. Ferenc József trónra lépésének 50. évfordulóján adományoztak a fegyveres erők és a polgári állami alkalmazottak számára."
   A hadtörténelem ismerője, Babucs Zoltán hadtörténész volt.
   A remek képet Striberny F. fényképész készítette N-kátán.
   Sajnos az ifjú pár azonosságát megnyugtató pontossággal megállapítani az egykori anyakönyvekben nem lehetett.
   Kiegészítés: jó másfél év telt a  jegyzetem írása óta. Az elmúlt hetekben akadtam rá az anyakönyvi bejegyzésükre, ami alapján az esküvőt 1896. október 26.-án tartották. A vőlegény Chikán Ferenc 26 éves nagykátai lakos, a menyasszony Gemperle Hermina, dányi lakos 24 éves, Nagykáta neves főjegyzőjének Gemperle Károlynak a húga volt.

A nagykátai vasútállomáson, gőzös áll a harmadik vágányon...

   ...jaj de füstöl a kéménye, azon visznek az olasz határ szélre.
   Régi, bús katonanóta szabad átrendezésben.
   De ez a szerelvény tényleg itt áll az állomásunkon. Szolnok felől érkezvén hozta ide, és vitte innen az utazó közönséget. Kitette az ide igyekvőket, befogadta a innen utazókat. A gőzösnek szolgáltatásra nem volt szüksége. A karcsú kút, olajjal működő lámpával a tetején, a mozdony bal elejénél nyújtózkodik. A salakoló aknára sem állt rá a mozdony, kiereszteni a felgyülemlett salakot. Nagykátán - és ahol hosszabbat várakozott a szerelvény - a mozdonyára igen rátarti mozdonyvezető és a segédje leszállt a fülkéből, ronggyal, olajozóval a kezükben törölgették, olajozgatták, ápolták a mozdonyukat. A személyforgalomban részt vevő mozdonyok igen ápoltak voltak.  
   A szerelvény az indulás előtti pillanatokban lehet, a mozdony bal oldalán ott áll a forgalmista, nyári zsávoly zubbonyban. A mozdony erőt gyűjt az induláshoz, füstje eltakarja az állomás épületét. De bizton lehet tudni, hogy a vonat a nagykátai állomáson áll. Ami támpontot ad, az a vasúti gyalogos felüljáró, a kútház és a távolban, jobb oldalon látható MÁV lakóház helyzete. A kútház előtt lévő raktárépületet idővel elbontották. Az első vágány mellett egy csapat gyerkőc őgyeleg, talán arról álmodva, hogy egyszer őket is elviszi a pöfögő-szuszogó masina.
   A fényképész akaratlanul megörökítette magát, árnyéka ott hasal a földön, a felüljáró árnyával együtt.
   A fotográfus sok képet készített Nagykátán, precízen, ceruzás jegyzetekkel látta el a képek hátulját, sajnos évszámot nem mindig írt.
   Ez a kép 1927-ben készülhetett, ekkor készült az előző állomási képe is.
   A vágány mellett vigyázzunk, sebesvonat indul Budapestre!
(Akinek kedve tartja hallgathat hozzá korhű hangokat is, erre a szövegre kattintva.)


Nyári zivatar

   Nagy zivatar lehetett! A templom melletti parkban a nagy víztömeg bizony megrekedt. Valószínű valamelyik árok áteresze tömődött el - száraz időben minek is kellene tisztítani - így a lezúdult esővíz csak órák alatt tűnt el. A "Mária domb" mint egy kis sziget magaslik ki a kátai tengerből. A fák között kivillan az I. világháborús emlékmű fehér talpazata és a Bazársor apró részlete. Az emlékmű talpazatának irányában valaki a vízben gázol. A bal alsó sarokban egy kalapos úr valakit köszönt, lehet, hogy együtt csodálják a nagy vizet. A kép alsó részében a Nagykátán áthaladó 31 sz. út részletét látjuk.
   A fényképész nagyjából az akkori Kántor Iskola kapujánál állott.
   A kép a 40-es években készülhetett.

Epresi iskola és a Cigány-víz

   Az iskola már ide látszik, de még eléggé messze van. Én is így gondoltam apró emberke lévén, amikor iskolába igyekeztem. Mikor kifordultam a Pásztor utcából latolgatnom kellett, hogy hogyan tovább. Vagy jobbról kerülöm meg a tavat, vagy balról, vagy átmegyek rajta, amit csak télen vagy nyáron lehetett megtenni. Az iskolaév vége felé, ha már melegek voltak a napok - mivel hogy akkor már cipőt nem nagyon hordtunk, legfeljebb frissen mosott lábbal indultam a tudás házába - a vízen átgázolva értem partot a túlsó oldalon. Télen sem okozott az átkelés gondot, ha a víz már kellően be volt fagyva.
   A tó igen sekély vizű volt, emlékeim szerint legfeljebb térdig ért. Száraz nyarakon is volt benne víz, a tó déli sarkába visszahúzódva.
   Ha jól megfigyeljük a környéket a helyszínen, azt látjuk, hogy minden utca a tó felé lejt, tehát ez egy természetes mélyebb terület volt eredetileg is. A kép alján is látszanak a lefutó esővíz járatai. A korabeli öregek visszaemlékezése szerint, a terület mélyítésére  rásegítettek a vályogverő cigányok is, mert itt leltek ehhez szükséges agyagot. A terméket a környékben igen jól el tudták adni, így beindult itt a vályogipar. A tavacska neve - Cigány víz - innen eredeztethető.
   Ezt a környéket a nagykátaiak Epresnek nevezték, utal ez a név a valamikori eperfák sokaságára. Így lett az iskola neve is Epresi-iskola, amit 1903-ban építettek és vannak adatok, hogy 1927-ben új két tantermest építettek mert az előző egyszerűen életveszélyessé vált. Ez volt az első tanintézet, melyet nem a településünk központjába építettek fel. Az épület maga egy országos típusterv alapján épült, az iskola típusa több helyen is rám köszönt országjárásom közben.
   A Cigány-vízről évek során több képet gyűjtöttem be, így ezekből lesz még pár darab.