Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

A nagykátai vasút állomás

    Talán tavaszi nap lehetett és napsütötte délután. Árnyékok kissé megnyúlva hevernek a földön, egy köpeny nyújtózik a rusztikus fakerítésen. Az állomás személyzete kint tétlenkedik a második és harmadik sínpár között. Híre ment egy különleges dolognak, fotográfiát készít valaki. Így minden fontos ember ki állt a sínek közé. Jobbról az első a forgalmista lehet, sípzsinór csüng a második gombjától a mellzsebéig. Valami iratot is tartogat a kezében, tehát írástudó. A második, a csizmás ember, az állomás főnöke, a legrangosabb ezen a helyen. Nagyításban látni lehet a bal karján a karszalagját. A többieket csak találgatni lehet, melyik a pénztáros, a raktáros, a távírász, a málházó és egyéb állami ember. Hátul, balról az első és a második alak is vasúti személy, legfeljebb nem annyira fontosak, mint akik kint állnak a síneknél. Vasúti sapka van rajtuk, mereven és nem olyan hanyagul állnak, mint az egyéb állomási őgyelgők.
    Nagyjából 20 év telhetett el a Budapest - Szolnok vasútvonal megnyitása óta. Az állomás még eredeti formájában mutatkozik. A növekvő galagonya fák lombjukat hullajtván nem gátolják az épület megszemlélését. Az épület sarkainál vakolatlan téglák díszlenek, a fa oromdíszt is teljes pompájában látjuk. Két nagyméretű olajlámpát látunk az épületre erősítve, a bal oldalihoz még a kezelő létra is neki van támasztva. E lámpák űzték el az állomás elöl az éjszakai sötétséget. Jó nagy jelzőcsengő is van falra felerősítve, megadva a módját, szép míves kovácsoltvas tartóval. Az épület belső elosztása kissé más, mint a mai elrendezése. A bal szélső ajtó az I. és II. osztályú utasok váróterme. Jobbra haladva a második ajtó az állomásfőnök irodájának ajtaja. A következő nyitva lévő ajtó a forgalmi irodáé, majd a jobb szélső ajtó pedig a III. osztályú váróterem bejárata.
    A MÁV az állomások építésénél típusterveket alkalmazott, melyek a legapróbb részletekig ki voltak dolgozva és ez a berendezésre, bútorokra is vonatkozott. (Az állomásfőnök irodájában még az eredeti gyönyörű bútorok voltak még a 80-as években. Valamikor az átépítés előtt vitték el valahová.) A mi állomásunk a MÁV II. osztályú fővonal felvételi épületek terve alapján épült, amit majd a két háború között a balszárnyon megtoldottak. Így a nagykátai nagyobb épület lett, mint az eredetiben maradt Tápiószecsői, Sülysápi, Mendei, Maglódi állomások.
  A bemutatott LEVELEZŐ - LAP 1905. előtt készült, a hátlapon csak a címzésnek hagytak helyet ebben az időben. Ekkor még sűrűn előfordult, hogy a képeslap elejére is írtak üzenetet. 1905. után válik a képeslap hátulja osztottá, ahol jól elfér a pár szavas üdvözlet és a címzés is.
    A régen lebontott, fából épített raktárépület típusterve is itt látható.
    Felhasznált irodalom: Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások.

Tóth Kálmán borbély és fodrászüzlete

   Sajnos az üzletből, berendezésből nem sokat látunk, de én még őrzöm emlékeimben, hiszen kis gyermekként többször jártam itt, ha a hajam kurtítására volt szükségem. Izgalmasak voltak a hajlított vesszőből készített újságolvasók, melyből egy itt is látható a fogason, melyen a Pesti Hírlap van. Az üzlet padokkal ellátott váró felén végigfutott az a faborítás, ami a fodrászok mögött látható. S vele szemben voltak a székek a nagy tükrökkel, ahol a fodrászok dolgoztak. Akkoriban sok volt a vendég, az üzletben nem csak hajvágással hanem borotválással is foglalkoztak. A férfiak nagy része itt borotváltatta meg magát, hetente egyszer. Itt lehetett híreket hallani, általában a fodrász mindig bőbeszédű ember volt és mindenről tudott ami a faluban történt.
   Ez a borbély és fodrászüzlet a bazársoron volt, a kastély átjárótól jobbra. Az átjáró ma már nincs meg, befalazták, átalakították, üzlethelyiség lett belőle.
   A tulajdonos Tóth Kálmán volt, ő áll kép jobb szélén. Jobbról a második a fia Tóth Sándor, ö lett a Káló János veje és Palló Imre fodrásza. A többi fodrász neve előttem nem ismert.
   A kép 1927. augusztus 16-án készült.


A síp

Megjelent a Nagykátai Újság 2001. márciusi számában.

A síp

    Az alvókám akkoriban igen jó volt, így aznap reggel Édesanyám ébresztett fel. Éppen idejében, hiszen vasárnap és egyben vásárnap is volt. Nosza, egy gyors csipatörlés, mosakodás. Felrángattam a már kikészített ünnepi rövidnadrágomat, az anyámfogta parázshasú vasaló által kisimított ingemet. A fehér zokni és a szandál is hamar a lábamra került.
   Jól beleszunnyadtam a reggelbe, így kapkodva igyekeztem behozni az elmulasztott időt.
   A tőgymeleg kecsketejet egyhuzamban kiittam a bögréből – mert tehenünk az volt, szegény ember tehene – pár falat kenyeret is leküldtem még utána, így a gyomromban beleszelté lényegült át a reggeli. Majd röpke - Csókolom - után trappoltam a kertkapu felé, közben konstatáltam, milyen nagy a lóvásár a kertünk végében. De ez most nem nagyon érdekelt, így átbújtam a focipálya háromszálú drótkerítésén és iszkoltam toronyiránt a kirakodóvásár felé.
   A szürkeponyvás „utcában” már javában állt a vásár. Pár bámészkodó cimborámba is belebotlottam, így együtt, közös erővel szemléltük az árufelhozatalt. A ruhások sem a mi kedvünkért rakták ki a portékát, hiszen érdeklődésünk csak a játékosok, cukrosok és a zsákbamacskás kötötte le.
   Túl nagy gondom a vásárlással sosem volt, legfeljebb csak fillérek zötykölődtek a zsebemben. Azok sem vitték túlzásba a tolongást, olyan ritkák voltak, mint szüret után a benge.
   Miután többször is megszemléltem a sátrasok eladásra kínált árúját, megszületett a döntés. A jobbommal bekanyarítottam a zsebembe, a második kanyarításra valahonnan a sarokból bele is akadt a vagyonkám. Rögtönzött leltár alapján megállapítottam vagyoni helyzetemet: 1 db 50 filléres, 2 db 20 filléres és 1 db 10 filléres. Ebből a summából nagy előrelátással eltettem 50 fillért mozira, így mindjárt feleslegesnek bizonyult 3 rézkorong, vagy ötven fillér. Az egyik árusnál a jó előbb felfedeztem az áhított tárgyat, egy sípot. Egyszerű sípoló eszköz volt, szép fényes, bádogból hajtogatva. Csak úgy szólalt meg szép ékes hangon, ha a két oldalát befogtam az újaimmal. S mivel az árusnak az 50 fillérem kellett, nekem meg az ő sípja, ebből kiindulva a tárgyakat gyorsan elcseréltük, így mindketten meg voltunk elégedve.
   Az idő igen csak előreszaladt, így el kellett hagynunk a vásári sokadalmat. A templom irányába igazítottuk sietős lépteinket.
   A vasárnap délelőtti mise 9 órakor kezdődött, s utána rendszeresen megnéztük a délelőtti, 10 órakor kezdődő mozi előadását is.
   A tapasztalat és a praktikusság céljából – ha jó filmet adtak – először a mozijegyért álltunk sorban. Kati néni, a pénztáros 9 órakor nyitotta a pénztár ablakocskáját. Sorbaállás tuszkolódás, némi lökdösődés és már is kezünkben volt a mozijegy.
   Újabb rohanás a templomba, persze a mise már elkezdődött, azért igyekeztünk zajtalanul besurranni. Az istentisztelet után megint furakodás a hívek között és trappoltunk át az út másik felébe, vissza a moziba.
   Csupa rohanás volt egy gyerek vasárnap délelőttje! Hogy miért kellett annyira igyekezni? Egyszerű a magyarázata.
   Pista bácsi – emlegetni a pipázása miatt csak „Pipás”-nak szoktuk – a mozi igen szigorú és rendet tartó igazgatója az első csengetés után kinyitotta a nézőtér ajtaját és a jegyszedővel, Marika nénivel közösen engedték be a zajgó, tolongó gyermeksereget.
   A délelőtti előadásra nem voltak a jegyek számozva, így aki előbb jutott be, jobb helyet fogott ki magának. Hogy a számomra nevezetes napon mi volt a film címe, arra bizony nem emlékszem, mert inkább az előadás vége maradt meg emlékezetemben.
   A sugárnyaláb már az utolsó kockákat vetítette, a főhős elnyerte méltó jutalmát, látni már, hogy pillanatok múlva megjelenik a VÉGE felírat. A jegyszedők már a kijárati ajtók felé osontak, hogy ha kell, hát azonnal kitárják az ajtókat és vonulhat ki a nézősereg. Na, vége! Mármint a filmnek. A hatalmas ajtók kicsapódtak, a székek ülőrésze meg fel. A nyári fényözön és a hőség tódult a pillanatokkal ezelőtt még sötét nézőtérre, mi meg kifelé. Félig vakon, hiszen a napvilágtól alig láttunk. Most is mint máskor, füttykoncert kezdődött, amibe egyébként soha nem vettem részt. Most azonban eszembe jutott a vetítés alatt méltatlanul elfelejtett síp. Pár pillanat alatt elővarázsoltam, két ujjammal befogtam a két oldalát és máris hasított a levegőbe éles hangja. Így éktelen sípolás közben haladtam kifelé. Elértem az ajtót, ahol minden előjel nélkül rámszakadt az ég.
  - Az anyád Istenit!-tel kísérve Pista bá’ úgy szájon vágott, mint ha a ló rúgott volna meg. Annyit még láttam a látókörömbe került csillagok ködén át, hogy a szám szélén szétlapult szép új bádogsípom lehullik a betonra. És Pista bácsi – a kéretlen keresztapám – a szépen fényesített barna cipőjével befejezte a lapítást.
   Aznap később érkeztem haza a megszokottnál, nagyot kerültem, hogy a zsibbadás elmúljék, a szám helyreálljon.

Utóirat:
A mellékelt képen a mozi személyzete balról jobbra: Kati néni a pénztáros, Marika néni a jegyszedő, Pista bá’, az üzemvezető, Erzsike a jegyszedő és Kálmán a mozigépész.

A képet a „Nagykátai emlékek” oldalról kölcsönöztem.

Járási füzet

  A jegyzetem olvasása után Kucza Péter barátom átküldött nekem, egy Káló János által kiadott füzet borítójának a képét. Feltételezhető, hogy az irka egy korábbi kiadás és amikor évek teltével változott, füzetre módosult a név, ö is így nevezte a szép kiadványát.
  A füzet borítójának hátsó oldala is változott, ide a Nagykátai Járás térképe került. A térképet Szíjj Béla rajzolta. ( Legalábbis én így olvasom a nevét, nagy kinagyítással.) Ő is lehetett a tápiógyörgyei iskola tanára.
  Az is feltételezhető, hogy a kockás füzet hátulján maradt az egyszeregy.
  A szép borítót Kucza Péter adatai szerint Kiss József tervezte és rajzolta, aki a "A nagykátai járás történetét" is megírta, a füzet borító belső részében.
  Irka vagy füzet ma már egyre megy, de ha a fennmaradt kevéske példányok egyikét óvatosan kézbe vesszük, a nagykátai iskolatörténet remekbe szabott tárgyát tartjuk a kezünkben.



Járási irka

  Legutóbbi, Káló Jánosról szóló jegyzetemnél megemlítettem a "Járási irkát", mint egy érdekes kiadványt, mely szorosan kapcsolódott a Káló úr kereskedéséhez.
  (Milyen érdekes! Ezt a szót, hogy irka elhagytuk, nem használjuk, így talán lassan el is felejtjük. Pedig valószínűleg ez a név jobban illik rá mint a most használatos füzet.
   Az elénk táruló tiszta - még nem használt - oldalak arra késztetnek, csábítanak, hogy írjunk bele. Talán a kitalálójának az ötlete lehetett, hogy ír-kának, nevezte, azért mert bele ír-unk. Az 1910-es évek környékén Édesanyám elemi iskolába járt. Akkor a irka ismeretlen volt számukra. A palatáblát használták, ha a betűvetés tudományába elmélyedtek. Írásos "Házi feladat" nem létezett.)
   Káló János nagy gonddal állította össze az irka borító lapjainak tartalmát, hogy hasznos ismeretet adjon a kor nebulói számára a nagykátai járás múltjából. Az irka kockás, vonalas és tiszta oldalakkal jelent meg.
   Az első és a hátsó borító belső felén Kiss József szakavatott tollából
olvashatjuk: A nagykátai járás történetét.
  Kiss József a "Járási irka" kiadásakor a tápiógyörgyei Állami Elemi Iskola igazgatója volt.
  Íme az irka, egy aránylag épen fennmaradt példányának képei.






Káló János kereskedő

   Korának jó hírű kereskedő egyénisége messziről került hozzánk. 1897 május 19-én Erdélyben, Szászrégentől délre, Toldalagon látta meg Isten szép világát.
1920-ban a bazársoron nyitott üzletet, melyben igen széles skálája volt a kínált portékának. Káló úr arra is fordított gondot, hogy helyi jellegű kiadványai is legyenek. Nagykátáról képeslapokat is adott ki, de talán a legérdekesebb kiadványa a "Járási irka".
   Az, hogy üzletet nyitott, talán szerepe volt háborús sérülésének, hadi rokkantságának, hiszen a bal lábát veszítette el, a harcok során ma már nem tudni milyen körülmények között. Így műlábbal élte további életét. (Az életünkben sokszor előjön, hogy nem kérdezünk, mikor már kérdeznénk nincs kitől, még a családon belül is!)
   A Nagy Háború után, nagy becsületük volt a hősi halottaknak de a túlélőknek is. A hivatalos Magyarország igyekezett kedvező körülményeket megteremteni a volt katonáknak, kedvező feltételekkel juttatták őket földhöz, vagy nyithattak boltot.
   Kép a bazársoron a bolt előtt készült, kb. 1931-ben.
   János bácsi ölében unokája a kis Tóth Sanyika. Tőle balra a veje Tóth Sándor aki fodrászként tevékenykedett, ő volt Palló Imre művész úr fodrásza. Jobbra tőle lánya Irén. Tóth Sándor mögött egy kis lányka fehér harisnyás lába villan elő, ő a Tóth házaspár Magdikája, ki talán a fényképezés maceráit unta meg és kereket oldott.
   A mindenki által nagyra becsült kereskedő 1960-ban hagyta el e földi világot.
   Kitűnő állapotban maradtak fenn a cég reklám szóróanyagai, bemutatok belőlük néhány darabot.