Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

A birkózó szakosztály

Volt régen egy kitűnő, élvonalban sportoló szakosztály, a birkózók, ami már úgy eltűnt, mint az éji sötétség hajnal hasadtakor. Sajnos.

Mondják, hogy egy fecske nem csinál nyarat! Hát, ez a mondás erősen sántít. Most bemutatok egy "fecskét", aki Nagykátán létrehozta a birkózó szakosztályt és egy idő után aratták az érmeket.

Egy 22 éves fiatalember érkezett Nagykátára, Kiss András (1907-1994), aki akkorra már több érmet szerzett meg. Mivelhogy szenvedélye volt a birkózás, 1929 -1930 években megszervezte a birkózó sportot, községünkben is. Innentől több évtizeden keresztül remekül művelték e sportot, az élvonalban. A csapat neve TURUL volt.

Kiss András 16 éves korában:

Edzeni azt kell, hiszen így tanul és erősödik a birkózó. Még ilyen körülmények között gyakoroltak, a sportpálya egyik füves részén és egy pokrócon.

Az alábbi kép 1932-ben készült. Látszik, hogy élvonalban sportol.

A csapatról 1931-ben készült ez a kép, Kiss András a középső sor jobb szélén áll a dresszben. Akkor versenyzőként és edzőként tevékenykedett. 

1953-ban Jászberény-Nagykáta Petőfi SE mérkőzés végeztével csapatképet készítettek. ( A politika nem tűrte a TURUL nevet.) Középen ülnek a neves vezetők, sport zászlót tartja a nagykátai Gulyás István és mellette ül Kiss András a Lehel-kürttel. Több arc még ismerős.  

A remek nagykátai birkózó sport 1980-83-ban elenyészett. Azóta csak emlék. 

A neves birkózó családi képe 1935-ből, első gyermekükkel.  Később még két fiú gyermekük született. Leszármazottaik jelenleg is Nagykáta polgárai.

   

Az alábbi képen a két fiúgyermek András és Sándor.


Kettő darab a nyert érmekből, az eleje és az írás: Jászbajnokság 1928. I. - Jössze* 1927. I :  

Válogatott nyert érmek. Ezek közül négy (a hátoldalon olvasható) a TURUL egyesület idejéből 1930-ból való, a többi más megyei versenyekről származik.

* Bírkózó egyesület rövidített neve (a szerk. megj.)

Szabó testvérek

Ez az írás és az itt bemutatott kép az előző " Volt egy régi ház..." c. íráshoz kapcsolódik.

A fotón jobbról kezdve első a katona ruhás Szabó János, aki Nagykátán ekkor még nem volt kocsigyártó mester. A katona ruhája közlegényre vall, 1908 vagy 1915 M. zubbonya van. Azt nem tudni, közös vagy honvéd baka, mert más – az azonosítást segítő – egyenruházati cikket nem látni a felvételen.

A második, egy elegáns ruházatú és szép bajuszú férfi, ő Magyar Pál. 

Mellette a felesége, aki Magyar Pálné, lánykorában Szabó Ilona, testvére a katonáknak.

A következő katonának Szabó Imre a neve. Ő őrvezető, az 1916 M. zubbonyán  lövészbojt, legénységi egytüskés a derékszíja.

Mindkét katona túlélte a háborút.

A fénykép Botfan M. neves fotográfus fényképészeti műtermében készült, Budapesten.


Volt egy régi ház…

Volt egy régi ház, idővel eltűnt, mint a hajnali harmat a fűszálról. Az a hosszú ház tele volt élettel de lassan-lassan elcsendesedett, ma már nyoma sincs.

Az Árpád utca 1. szám, még most is megvan, de új ház van helyében építve, az autószerelő épület örökölte a házszámot.

A régi házban kocsigyártó műhely volt, ahol Szabó János volt a tulajdonos. A  "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre". Abban olvasható, hogy ezen években három kocsigyártó dolgozott Nagykátán. Három kocsigyártó szolgálta ki a lovas embereket. Akinek lova volt, annak kocsija is volt. Ezért kellettek a kocsigyártók, de javították is a kocsikat, pótolták a szerkezeteket és sok mindent ami szükséges volt. ( A kocsi és a szekér ugyanaz, attól függött a név, hogy ló vagy ökör-tehén húzta.)

Ezen a képen Szabó János műhelyének egy része látható. Előtérben a szalagfűrészgép, mögötte Szabó János, mellette kedves felesége Bálint Mária kisgyermekével. A bal oldalon a segéd lehet, épp egy kerékkel foglalatoskodik.

A remek kocsi már kész, várják az új gazdát.


Reklám akkoriban is kellett:


77-es sorszámmal a Nagykátai Artézis Strandfürdő kft. pénztárba befizetett 100 pengőt, amolyan részvény féle okból. Nagyon szépen megmarad ez az irat, májusban lesz 90 éves.


A fényképeket Szabó János unokájától, Kovács Krisztinától kaptam.

A „Vasut utcza”

Egy zordon havas téli nap, megjelent egy fotográfus – általában Budapestről – és Nagy-Káta utcáiról fényképet készített. Ezen képekből képeslapok készültek – nagy szerencsénkre – igy visszatekinthetünk a múltra.

A kép úgy százhúsz évvel ezelőtt keletkezhetett, akkoriban Nagykátát így írták: "Nagy-Káta", az utcát pedig utczának. A fényképész rosszul írta a képeslap címét. Ugyanis ennek az utcának a helyzete párhuzamos a vasúti sínekkel, az állomással, így ez az utca nem vezetett sosem a vasútállomásra.

Az akkori utcának és a mostaninak is Petőfi Sándor a neve. Sohasem változtatták meg a nevét, ennek a szép széles, kimért utcának.

Balról van egy szép épület, ami Unghváry Albert nyugalmazott adóügyi jegyző tulajdona volt. Én úgy emlékszem, hogy fináncok háza is volt, úgy az 50-es években.

Most az Idősek otthona van az épületben.

Sajnos a szép ház homlokzata egy részét és a bejáratot lebontották, tönkre tették. 

Tűzoltó dinasztia

 A tűz az ember jó barátja és egyben nagy ellensége is.

Négyezer évvel ezelőtt, már az Egyiptomban előírták, hogy hol kell tartani az vízzel teli vödröt, az oltáshoz, ha szükséges.

A Római birodalomban az Augustus császár kiválasztott a rabszolgák között 600 embert akiknek kötelessége volt a tűz esetén oltani. Ez volt Európában az első "hivatásos" tűzoltó csapat.

Magyarországon Szent István rendeletet adott ki: "Vasárnaponként mindenki köteles templomba menni, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik."

Több évszázadon keresztül a katonaság, a céhek, a kézművesek, a lakosság volt köteles a tüzet oltani.

Szép hazánkban 1870. február 1-jén, 12 fővel beindult a tűzoltók szervezett tevékenysége. A Pesti Tűzoltó-egyletnek ekkor volt az első szolgálata.

A két háború között nehezen fejlődött a hivatásos tűzoltóság.

A háború után 1948-ban megjelent a BM Országos Tűzoltó Parancsnokság. Ezzel indult meg a fejlődés olyanná mint amilyennek ma látjuk.

Nagykátán is önkéntes csapatok dolgoztak úgy az XX. század eleje óta, de 1950. környékén nálunk is elindult a hivatásos tűzoltóság. 

Bemutatok egy nagykátai önkéntes tűzoltót, ruhája ünnepi, kitüntetésekkel díszítve. Bal oldalon a kisbalta, mely hozzátartozik a ruhához.

A neve: Lengyel András kovácsmester

A következő képen Lengyel András fia: Lengyel Zoltán kovácsmester.

(Nem tudom észreveszik e a kedves olvasóim, hogy hibázott a fényképész, ugyanis megfordította a negatív filmet és úgy tette be a nagyító gépbe. Ezáltal függ a baltája a jobb oldalon. A zubbony gombolása is fordított, olyan mint a hölgyeké.)

Az alábbi képen ugyancsak Lengyel Zoltán a kis gyermekével a karjában és az a kisfiú aki totyog mellette, már a szolgálati balta végét fogja. Ö Varga Ferenc, ki tűzoltó ezredesként ment nyugdíjba. Ez a kép 1942-ben készült.

Így alakult ki a tűzoltó dinasztia!

Az előző írásaim egyikében írtam már a Lengyel család kovácsműhelyéről.

I. osztályosok Nagykátán

Egy régi fényképet szedtem elő a család dobozkájából. Kilencvenhárom évvel ezelőtt készült a kép, 1930. október 21-én, egy keddi napon. Ugyanis, megjött a fotográfus, az első osztályos gyerekek is kisereglettek az udvarra a fényképezés okából. Rögzült a múlt s a fekete masinának köszönhetően most kézbe vehetjük a 93 éves pillanatot.

Sajnos nem tudom a tanító úr nevét, a gyermekekét sem, de egy lánykát ismertem. A kép bal oldalán a harmadik sorban a második, nagy masnival a hajában, szeretett nővérem - Káplár Erzsébet - látható.



A múlt óvodásai

62 gyermek zsúfolódott össze, arcuk komoly, mosolyt nem  látni, nem sugároz felénk egy picikét sem.

A kép 1953-54 vagy '55-ben készülhetett, a vásártéri óvoda udvarában. A pontos dátum ismeretlen.  

A képen lévő gyermekek már túl lépték most a 70.-évet.

Középen az óvó nénik ülnek. A sötét ruhában a Nagy óvónéni ( Sajnos a nevét nem tudom.) és a Kis óvónéni (Mezei Lászlóné) : A gyerekek a termetek miatt nevezték el őket.

A fehér ruhás bal oldalon – mint dada – az édesanyám, Káplár Istvánné (Margit néni), a jobb oldalon Bada Istvánné (Margit néni) ő is dada volt.

Nagy óvónénire szeretettel gondolok! Ugyanis ő adta nekem az életem első könyvét, a Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember-t.

Egyik nap bent voltam az óvodában és valamicskét segítettem édesanyámnak ablakokat pucolni. Ezt meglátta, megdicsért a Nagy óvónéni és másnap átadott nekem egy gyönyörű könyvet, a fentebb jelzettet, a "munkámért". Azóta is örömmel veszem a kezembe, az első könyvemet!


Torony őrség

Amit elmesélek az igen régen volt. Abban az időben, amikor 40 fillér volt egy zsemle, 50 fillér egy gombóc fagylalt – de nem mindig tellett két gombócra. A kilós fehér kenyér 3,60 Ft volt  és 50 fillér a vasárnap délelőtti Matiné a moziban.  A kedvelt cukrot staneclibe mérték ki a boltosok és a sarkon egy néni pohárral mérte a pirított tökmagot.

Az egyik nyári nap a nagykátai Községi tanácstól hivatalos levél ballagott el hozzánk. Édes jó anyámat felszólították, hogy el kell menni tűzőrségbe, vagy fizessen 10 Ft-ot. Ugyanis a nyári időben, főleg a aratáskor, tűzőrség volt felállítva a templom toronyban. 

Édesanyámnak azt mondtam: - Én elmegyek anyuka az őrségbe!

Ráadásul megtudtam, hogy a barátom Novák Sándor (Csóré Pityu) nagyszüleinek is érkezett ilyen felszólítás. A lényeg az, hogy elfogadtak bennünket. Az ügyelet a templom tornyában este 18 órától, reggel 6 óráig. Valami ennivalóval és némi vízzel felpattogtunk a grádicson a toronyba. Csoda volt kinézni mind a négy ablakon! Remek látnivaló, hiszen messzire elkalandozott a szemünk a nagy távlatban. 

A feladatunk az volt, hogy egész éjjel nézzünk ki az ablakon, figyeljünk ha valahol láng lobban fel, akkor rögtön az ügyeletesnek leszólni a tekerős telefonon. Ügyeletes a tanács udvarában lévő irodában egy ember őrködött, ha baj volt ő riadóztatott. (Akkor még csak önkéntes tűzoltók voltak.) Minden órában a négy torony ablakon egy kürttel jelt kellett adni, ami jelezte, hogy ébren vagyunk, nem dőltünk el szundikálni. A trombita hangja nem volt élvezhető, csak fertelmesen recsegtetni tudtuk. De jel, ami jel!

Sanyi barátom hajnalban elterült a rongyok tetején, álomnak adta át magát. Így egyedül nekem kellett őrködni. A pirkadatkor a nap már kúszott fel a felhőtlen égen és a földiekre mosolygott. Valami mocorgást vettem észre a torony aljában. A harangozó – akkor ilyen is volt – jött fel, oda, ahol a harang kötelei csüngtek. Az egyiket megfogta és ritmusosan huzigálta.  Fent a toronyban tőlünk úgy másfél méterre elindult himbálózni a hatalmas harang. Ránéztem a Sanyi barátomra mélyen aludt még. Én a füleimet bedugtam, a harangnyelv már-már elérte a harangot. Meg is tette! Hatalmas rezgős hang még az ablakokon is igyekezett kifelé. A misére hívta a híveket. 

A Sanyi fektéből hatalmasat ugrott! Így felpattanni, ilyen frissen még sohasem láttam senkit.

Az őrség véget ért, lekászálódtunk a toronyból, otthon jót aludtam.  

A 10 Ft megmaradt.

Ebből az időből van egy fényképem, tűzoltók vannak rajta.

Talán valamilyen ünnepen készült a kép, lehet, hogy március 15-én. A parancsnok felett, ott látható egy magyar lobogónak az alsó része. A tűzoltók is ünnepi ruhában vannak – akkor még önkéntesek voltak – és még a civilek is, akiken még meleg kabátok vannak. Az emlékművet akkor még drótkerítés fogta körbe.

A képről tudok egy-két nevet, máris sorolom: balról az első ismeretlen, a második Szabó Kálmán, a középen a kapitány Urlich Márton, utána Abulesz Lajos (Baba) , fekete kabátban Ludányi László, a kis gyermek Ludányi Lacika, a jobb szélen a kürtös, nevét sajnos nem tudom.

A kép az 1950-es évek elején készülhetett.


Keglevichek nyomában XXII. – Sírhelyek és síremlékek

Ebben a harmadik részben Rada István 2022-es tablóiból a harmadikat mutatom be.

Ezen a Keglevich család további sírhelyei és síremlékei láthatók. Az itt láthatóak közül egynéhányat jobban másokat talán kevésbé ismerünk. A tablón régi újságkivágások és portrék is bővítik ismeretanyagunkat a témában.

A tabló a részletesebb nézethez, "jobb klikk, link (hivatkozás) megnyitása új lapon" művelet után nagyítható.


Keglevichek nyomában XXI. – A Szent Kereszt kápolna kriptája

Ebben a bejegyzésben a 2022-ben Rada István által készített tablókból a másodikat mutatom be.

Ezen az összefoglalón a nagykátai temetőben lévő Szent Kereszt kápolna kriptája látható hasonlóan az előzőhöz sok információval, alaprajzzal, a sírfeliratok szövegeivel.

További hozzáfűznivaló itt sem nagyon akad. A kép "jobb klikk, link (hivatkozás) megnyitása új lapon" művelet után nagyítható a részletesebb tanulmányozáshoz.