Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

gróf Keglevich István

A környékünkön lévő sok Káta nevű településekről sejthető, hogy a legnagyobb birtokosok a Kátayak voltak, ősidők óta. Az 1660-as évek közepétől megszakadt a családi fonál, nem volt örökös. Csegekátai Kátay Ferenc – az utolsó sarj – jónak látta túladni a birtokon, így adta el az egykoron Horvátországból származó, de már magyarrá vált Keglevich Miklósnak, aki a Buzini ághoz tartozott. (Ezt az előnevüket Buzin váráról kapták, melyet a család igen régóta birtokolt.) A grófi címet Keglevich Miklós 1686-ban érdemelte ki I. Lipóttól.

A birtokaik révén a Keglevich családnak majd háromszáz évig igen jelentős szerepe volt a környék és Nagykáta életében, ám egy új eszme feltűnése 1945-ben elszakította a birtok történetének fonalát.

A képen egy jóvágású, elegáns, díszmagyarba öltözött férfit látunk, ő gróf Keglevich István. A birtok kastélyában, Egreskátán sírt fel 1912. június 27-e hajnalán, bába segítségével. Keresztségében a gróf Keglevich István Dénes Ferenc Miklós Mária Walburga nevet kapta. Hogy az élete hol és mikor szakadt meg, arról nincs adatom.

Apja gróf Keglevich Miklós, Abonyban született 1876. július 23-án. Anyja grn. Emma Andrásy de Zsadány et Törökszentmiklós, ki Békésgyulán ( Ma Gyula) született 1889. május 12-én.

Keglevich Istvánnak még két lánytestvére született Gabriella és Nikolette. Róluk a következő jegyzetben mesélek.

Forrás: Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig. Keglevich családfa.


Az 5. évforduló


Az idő, szalad, pörög, iramlik és még igen sok jelzőt tudnánk ráakasztani.

A helytörténettel foglalkozó honlapom a naptár szerint ma 5 éves, öt naptárt kellett ez idő alatt cserélnem. A kezdet óta 154 jegyzet került fel az oldalra, ez most a 155. Örömömre, a számláló most e pillanatban  több mint 30 000 megnyitást rögzített. Ez a látogatottság arra buzdít, hogy folytatni kell ezt a munkát, melyet különben is örömmel végzek. A múltunk piciny darabkái rögzülnek itt az oldalon, ezáltal talán fennmarad, megmarad, s nem tűnik el a nagy ismeretlenben, nyomtalanul, mint a hajnali harmat ha a nap rámosolyog.

Látogatóim a nagyon szép földgolyónk minden részéből vannak. Legtöbben hazámból keresik fel a honlapomat, majd a szomszédos területekről és távolabbról is. Nem tudom, hogy akik nézegetik a honlapot, azok mind valamilyen módon nagykátaiak-e, vagy csak érdeklődő magyarok valahonnan a nagyvilágból?

Azok a régi szép telek

Ha rátekintünk a naptárra, az bizony téli hónapot mutat. De túlságosan nem tapasztaltuk a jelenlétét, ami a részemről nem nagy baj. Édesanyám szava szerint: Nem eszi meg a kutya a telet – vagyis előbb-utóbb megjelenik.

Az időjósok a hét végére ígérgetnek némi havat, így remélhetőleg azon ritka állapot is előállhat Karácsonyra, hogy hó ropoghat a talpunk alatt.

Bezzeg azok a régi igazi zord telek! Minden a maga idejében jelent meg, a meleg nyáron, a hideg télen. Tavasz volt a tavasz és az ősz őszön volt. (A hölgyek szoknyában jártak a férfiak nadrágban.)

(Itt megszakítottam az írásom, valami más dolog akadt. Most, hogy újból írom a szöveget mínusz három fokot látok a hőmérőn és pár centi hólepel is meghozta az igazi téli hangulatot.)

Amikor én még ifjú emberke voltam a kertünk végében volt egy domb. Ez a síkvidéki dombocska a levente lőtér maradványaképpen maradt ott, amit később a labdarúgópálya lelátójának feltöltésére hordtak el. Lefektettek csillesíneket, rátettek pár csillét és így fuvarozták át a homokot.

Na ez a domb volt maga az eldorádó, már a szánkózás eldorádója. Több métert lehetett csúszni lefelé, majd lihegve vissza a domb tetejére, majd megint lecsúszni. Ki tudja hányat fordultunk? Nem számoltuk! A bakancs már átázott, a harisnyából csavarni lehetett a vizet, de még mindig nem akarózott abba hagyni. Csak jó anyám szigorú hívására ballagtam be kényszeredetten és duzzogva.

Alkalmatos szánkója ritka gyereknek volt, nekem valamilyen örökölt féle jutott, a nagyobb testvérektől. Vigyáztam is rá rendesen!

A másik kitűnő szánkózásra alkalmas terület az országút volt. De erről egy évvel ezelőtt írtam: „A tél örömei a havas úton” címmel. Ott lovas kocsik után kötöttük a szánkóinkat.

A most bemutatott képen, talán az Északi-sarki expedíciók mintájára kutya volt a szánhúzó.


A fénykép a Vásártéri iskola – Mátrai Gábor Iskola – előtt készült, a Jászberényi úton.

A háttérben látható üzlethelyiség még mindig megvan, most üveges-képkeretező-redőnyös működik benne.




Egy szobor a templom mögött.

A római katolikus templomunk mögött áll négylépcsős talpazatán egy barokk szobrocska. A rajta lévő felirat tanúsága szerint ez városunk legrégebbi, kézzel fogható emléke. A rávésett dátum szerint 1768-ban állították fel a Nepomuki Szent János alakját őrző emlékszobrot, tehát, 244 évvel ezelőtt. Akkor Kép Ferenc volt Nagykáta plébánosa.

No, de ki is volt a János nevezetű pap, kinek Nagykátán is szobrot állítottak?
A régi feljegyzések és könyvek megsárgult lapjai megörökítették történetét. János pap valamikor az 1340 és 1350 között jött a világra, a csehországi Pomuk városában. 
(Ma Nepomuk néven találjuk meg a térképen.) 1380-ban szentelik pappá.
Különböző szolgálatok után Nepomuki János, a királyné gyóntatójává lépett elő. Az akkori cseh király IV Vencel, rá akarta venni János papot a gyónási titok megszegésére. De ő a féltékeny király fenyegetőzése ellenére sem árulta el, mit vallott be gyónásában a hűtlenséggel gyanúsított királyné. Tény, hogy a király 1393-ban elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta (a kínzásban állítólag személyesen is részt vett), és végül a Károly - hídról a Moldva folyóba dobatta.

János holttestét a prágai érsek, a Szent Vitus-székesegyházban helyeztette örök nyugalomra. Vértanúságának a híre hamar elterjedt, de szentté avatására csak évszázadokkal később került sor, 1729-ben.

A Nepomuki Szent János folyók, hidak, kutak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentjévé vált. A gyónási titok mártírjaként is számon tartják. Egyes helyeken a fuldoklók, illetve a bányászok, sóbányászok védőszentje is. De védőszentje hazájának, Csehországnak is.

De ha a vizek védőszentje, akkor mit keres ott a templomunk háta mögött? Mintha oda lenne dobva, mint ahogyan a felesleges holmit ledobjuk a kert legvégébe, az udvar távolabbi sarkába. Ott nincs mit védjen, – mert ugye Szent János egy védőszent –  és ahol most van ott nincs egy kút, egy híd, vagy valami vízi alkalmatosság! Talán nem ott volt eredetileg? Talán máshová állították eleink, bizonyára feladatot kapva? Az előttünk élő nagykátaiak semmit nem tettek ok nélkül! Csak, mert példát mutatott nekik János pap vértanúsága, nem állítottak emléket, őriznie, védenie kellett valamit, valamin rajta kellett lenni a szemének.


Bizony-bizony volt feladata! Egy kutat őrzött éjjel nappal, egy nyikorgó gémű, gémes kutat. Ha városunkba egy vándor betért, vagy utas volt, zötykölődő szekéren áthaladóban, mindjárt szomját oldhatta a jó vizű kútnál. Ember, állat felüdült ott a nyári rekkenőben, ha felhúzott a kútból egy rocskányi hideg vizet.

A „ Studia comitatensia”c. könyv sorozat 15. kötete a „Tápió mente néprajza”-val
foglalkozik és benne a 117.oldalon van egy Nagykáta térkép 1881-ből. Ezt a régi térképet a Földhívatalból másolták, én úgy tudom, hogy ez mind a mai napig meg van. A térkép pontosan bejelöli a kút helyét és pontosan mögötte, ott van Szent János szobra, a félreértések elkerülése kivédendő, így oda írták a régiek: SZT. JÁNOS.

A mellékelt régi térképen pontosan látható az egykori gémeskút. Azok kedvéért, akik nem érzik otthon magukat a térképek világában, leírom, hogy ma hol helyezkedne el ha ott volna.

Szentmártonkáta felől érkezvén Nagykátára az utca tölcsérszerűen kiszélesedik és kettéválik. Bal ága a 31-es út, jobb ágán csak célforgalommal lehet behajtani. A két út közre fog egy háromszögletű területet a MOL kút előtt. Az egykori kút maradványit ott kell rejtenie a földnek valahol. Annak a háta mögött állt őrt Szt. János. Az után következett a Tornyos iskola, mely ma már nem látható, de a térképen kitűnően látható.


A kútról magam is hallottam Gedai Gyula bácsitól, – Isten nyugosztalja – ő meg a még régebbiektől vette át a szót és át is adta tisztességgel. A kutat méretre faragott mészkőkockákból rakták ki, amit valahonnan Nógrádból szállítottak ide. Nagy becse volt ezeknek a falu kutaknak, vigyáztak is rá rendesen. Azért állították ide Szt. Jánost, a vizek védőszentjét, hogy segítsen megőrizni a víz tisztaságát. Hogy a kút mikor szűnt meg, mikor temették be, azt már nem lehet tudni, hitelesen elmesélni már nem tudja senki. Ki eltudná, abban már rég elcsendesedett a lélegzet. 

A hűvös vizű kút fölött tehát eljárt az idő, betemették. Így Szt. János ittléte okafogyottá vált. De az is lehet, hogy az Istentelen világban, valamelyik Istentelen községi vezetőnek nem tetszett ott az a szelíd szent, de az is lehet, hogy mivel a területet megvette a MOL, így ők voltak rajta, hogy vigye el onnan a község. Így került azután a templomunk háta mögé.

1958-ban megjelent egy kétkötetes mű: „Pest megye műemlékei” címmel. Az 517. oldalon írnak a Nepomuki Szent Jánosról. Feltalálási helyének az Ady Endre utcát írják, tehát a könyv írásakor még a helyén volt. Leírását idézem: „Anyaga homokkő, felirata szerint 1768-ban készült. Rongált állapotban van. Kiszélesedő volutás négylépcsős talpazatán címerdísz. Az alak színezett, gyenge munka. Felette ívelt kovácsoltvas sátortető, ún. „sátoros szent.”
(Gyenge munka – gyenge munka, de a miénk és hozzátartozik a városhoz!)

A jobb sorsra érdemes Szt. János az óta is ott porladozott a templom háta mögött. Így igaz, csak porladozott! Ugyanis, egy nyári, de lehet, hogy nyár végi napon, mesterek szorgoskodását vettem ott észre. Örömömre, a felújításán szorgoskodtak az egyház megbízásából. Igaz, már nem „sátoros szent” lett belőle, nincs tető a feje felett, de ami még bepótolható, hiszen a tartó lukjai ott vannak a mészkőben. Óvnunk kellene Szt. Jánost, ha már ilyen sokáig szolgált bennünket.


De az igazi az lenne, ha Szt. Jánost visszahelyeznék arra a zöld területre, ami a MOL kút előtt van. Nem sokkal előbbre ahol a régi helye volt. Feltételezhető, hogy a MOL nem zárkózna el a dologtól, csak kezdeményezni kellene. A benzinkút is csak kút, arra is ráfér egy kis védelem.

Látvány az iskola ablakából.

Szerencsénkre valaki fényképezte a ballagó gimnazisták egyik végzős osztályát, kik épen körbe járják az iskola épületét.

Számomra nem a ballagók az érdekesek, hanem amit még ott látunk, amit már teljesen felemésztett a múlt.

Magányos lovacska poroszkál a bazaltköves országúton, húzza becsülettel az igen célszerű lőcsös kocsit, ami már teljesen eltűnt az utakról. Esetleg múzeumokban szemlélhetjük meg ezen igen hasznos járgányt. A bazaltköves úton zörgött rendesen az Istenadta és néha még munkát is adott a bognárnak és a kovácsnak.

Ha elnézünk a fal síkjában, akkor a MENZA kétszárnyú ajtaja ásítozik az utcára. Az iskola étkezdéje működött benne. De régen kocsmaként látta el a betérőket, az volt a Rugly-féle kocsma, az utcafronton hosszabban elnyúló épülettel.

A kocsmától ha jobbra nézünk van ott egy szőlő ültetvény, gyümölcsfákkal és az mellett egy üresebb telek. Azok azóta beépültek, három ház van már ott.

Továbbnézve láthatjuk a Petőfi Sándor utca házsorát, mely házakból már sok hiányzik, csak a Kármán-féle ház van még meg.

A kép 1958. májusában készült.


Azok a boldog egreskátai napok…

Pár nappal ezelőtt előszedtem a Keglevich feliratú borítékom, melyben  a Gróf Keglevich család fényképeit őrzöm, amiket úgy 30 évvel ezelőtt gyűjtöttem be. Nézegettem, melyikről is kellene mesélni. Kezembe vettem egy nagyon szép képet, jóvágású férfi, díszmagyarban. A hátulján ceruzás írás „Keglevich István Elli grófnő apja”. Hogy valamerre mozduljak – manapság óriási segítség – beírtam a keresőbe: Elli grófnő.

Régóta hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Ki is írta a képernyő „Emlékeim Egreskátáról”. Rögtön rájöttem, hogy kincsre akadtam. Gyönyörű képek a parkról, a tóról, aminek ma már igen sivár nyomát láthatjuk.

Egy hölgy írta a boldog ifjúkoráról, amennyire ifjú kora engedte, ismerte a Keglevich családot. Lehetetlent nem nagyon ismerek, két nap múlva már telefonon beszélgettem Dr.Veszely Károlyné Harmath Gertrúd úrhölggyel, ki most Pécsen lakik. A hosszú és igen jó hangulatú beszélgetés vége az lett, hogy hozzájárult a visszaemlékezésének közléséhez, amit most már Önök is olvashatnak ebben a bejegyzésben:

Emlékeim Egreskátáról


Édesapám Harmath Árpád 1935-től a Keglevich uradalom intézője lett. Több ezer holdon gazdálkodott a Keglevich gróf. Nagy uradalom volt, így sok cselédház épült az egreskátai kastély köré. Sok dohányt termesztettek, nagy szárító pajtára volt szükség. Gyakran jött ellenőrizni a pénzügyőrség. Veszely Károly pénzügyi ellenőr, aki később apósom lett.

A Keglevich-kastély parkja. Veszely Károly és kollégája, 1937 nyarán. 
Balra apósom, Veszely Károly.

Gróf Keglevich Gabriella a Gábor gróf felesége távoli rokonok voltak. Gábor grófnak Somogyban, Zalában, és Horvátországban is volt birtoka.

Elli grófnő Egreskátán született. Az akkori kis inastól amikor megkérdezték, hogy fiú, vagy leány született így felelt: se nem fiú, se nem lány, hanem „egy komtesz”! Ez a kisinas 1946-ban még mindig ott volt Egreskátán, s mentett, amit tudott a kastélyból. Hűséges volt.

Jól menő gazdaság volt az egreskátai, s jól fizette az alkalmazottakat. Boltot és saját iskolát tartott fenn. A régi iskolaépület az intéző házzal szemben volt a kastély felé. Bodor tanító tanított 1937-ben ott. Bátyám az első elemit ott járta.

Keglevich-uradalom parkja

Nagy vadászatok voltak, különösen télen nyúlra és fácánra. Igen szép lipicai-nóniusz-arabs keverékű lovak voltak.

Gábor gróf ingázott az egreskátai és a somogyi birtokai között. Komoly tehenészet és nagy birkanyájak voltak. Kár volt azért a jól karbantartott uradalomért, hogy 1945 után tönkre ment. Édesapámat, Harmath Árpádot 1939-ben behívták katonának, és részt vett az erdélyi bevonuláson, hisz édesanyja Kovásznán élt.

1946-ban Édesapám a nagykátai-járás, járási gazdasági felügyelője lett, 16 település és Egreskáta tartozott hozzá.

A Keglevich-kastély parkja. 
Középen Harmath Árpád intéző, jobbra Veszely Károly pénzügyőrség küldöttje, ellenőre, 1937 nyarán.

Keglevich-kastély egreskátai halastava, 1937 nyarán. 
A csónakban Veszely Károly pénzügyőr evez.

Keglevich grófnővel 1946-ban találkoztam utoljára. Akkor adta el a kastélyt s valamennyi földjét – már ami megmaradt. A nagy uradalomnak vége lett. Gábor gróf többet nem jött Egreskátára. Az Anka család vette meg a kastélyt, be is költöztek a kis kastélyba. Azután tőlük is elvették az egészet. A nagy kastélyt elbontották. Az épületek tönkre mentek. Egy pár cselédházban még most is laknak.

Amikor Édesapámat rendőrségi felügyelet alá helyezték, az egreskátai volt cselédek aláírást gyűjtöttek, felmentek a minisztériumba, és kérték a szabadon bocsátását, mert nélküle nem tudták beszerezni a vetőmagot. Édesapám a szabadulása után vetőmagot szerzett a járásnak.

A mai Horvátország területén ma is élnek Keglevich grófok. Elli grófnő külföldre ment 1946 őszén. Azóta nem hallottunk felőle, tudom, hogy Gábor gróf Horvátországban halt meg.

Grófi rang és címer megerősítés:
„Buzini Keglevicz Miklós és Péter bárók grófsága. I. Lipót, 1687. aug. 4. Bécs. P..421. Keglevicz cs. lt. okl. 1. 19. sz.”

Pécs 2018.05.09.

Dr. Veszely Károlyné Harmath Gertrúd

Fiúk a téren

Az árnyak hosszan nyújtóznak, alacsony a nap járása, de bizonyára lehet már élvezni a a langy meleget, amit sugároz a nagy korong. A fiúk is ezt teszik, bár a rügyfakadás még odébb lehet, nincs zöld ruha a fákon.

Minden fiú öltönyben – más világ volt az még – nem véletlenül. Ők a Gimnázium tanulói voltak. Hogy szünet volt-e, vagy lógás az óráról, azt már nem tudjuk meg. Minden esetre a Vásártéren vannak, az iskola meg nem ott van. Nem is feszegetem ezt a kérdést, mert nem ez az érdekessége a képnek.

A létrehozott nagykátai Gimnázium 1950-től, 1958-ig a vásártéri iskolában a mai hivatalos nevén Mátray Gábor Általános Iskola épületében székelt. E kép ezen időszak alatt készülhetett.

A háttérben látható óvoda épülete, már úgy néz ki készen van. (Az 1950-ben készült képeken még úgy látszik cserép sincs a tetőn és sok munka van még a befejezésig. A fiúkról készült kép bizonyára pár év múlva készült.) Az épület jobb szárnyában laktak a "kis" óvónéniék. Mert hogy, két óvónéni volt, a "kis" és a "nagy" óvónéni. 

Balról a harmadik fiú könyökénél lévő ház még meg van, erősen átépítve. A második épület elejét lebontották és kockaház épült helyére.

A vásárokat még itt tartották ezen időszakban, de a 60-as évek elején felparcellázták a vásárteret és házakat építettek e nagy területre.

Vásári zsibongás lassan elhalkult, kiszorult a térről.


A piac vége…

Vevő szinte sehol, az az egy-két árus már azon gondolkodik menni kéne haza. Az előtérben lévő üres ketrec mutatja nem volt hiába bekocsizni a portékával. A ketrec mellett egy kubikos talicska, ami elég rozoga. Lábait már elhagyta valahol, komoly munkára már nem való.

Mögötte a lovacskák lógó fejjel türelmesen várakoznak, a hámok kioldva, a kocsis sehol.

A kép jobb oldalán a mellényes gazda éppen azt mustrálja, vajon a kerek kasban mi maradt? Lehet talán pár lábasjószág, az majd elkel a legközelebbi piacon. Csak az asszony ne elégedetlenkedjen otthon!

A háttérben a jól ismert épületek vannak, amiből csak egy van talpon, a többit elbontották. A jobb szélén az utóbb könyvtárként üzemelő épület látszik. Balra tovább Nagy István ecetgyáros épülete, elején kis bolttal, majd a ma is meglévő Pilissy ház következik. Utána következő házat – ugyancsak bolttal az elején – elbontották, ott van a Káthay Mihály utca eleje. (Ez az utca csak később keletkezett.)

A bronzkatona – ki kellő fegyelemmel ellenőrzi a piac rendjét – jelenléte alapján pontosan behatárolhatjuk a piac helyét, mely akkoriban csütörtökön és vasárnap volt. Hogy mikor fordult a vasárnapi nap szombatra, azt nem rögzítette az emlékezetem.

Az idők folyamán a piacokról több kép is készült, párat már közöltem, de van is még a fiókomban. Idővel sorra kerülnek azok is.

A Nagy Háború emlékművét 1934-ben avatták, ez a kép ezen időpont után készült.

Utolsó út

Megállt a temetési menet, a koporsóvivők arcán mély gyász. Közülük valót visznek, fiatal embert, ki idejekorán átköltözött egy másik világba. A háznál felravatalozott, hosszú útra indulót nem halottas kocsi, hanem társak, barátok viszik a már megásott nyugvóhely felé. Minden jel arra mutat, hogy fiatal volt még a jobblétre szenderült, talán még sportoló is volt. A kísérők külső sora, legalábbis az elsők, feliratos  felső rész viselnek. Talán a Nagykáta felirat is kikövetkeztethető. Azt a helyszínt ahol megállt a menet, sajnos nem ismertem fel.


A következő fotográfián is temetési menetet látunk, így visszanézhetünk egy pillanat erejéig a régmúltba. Itt a menet nem állt meg. Az "apostolok lován " viszik a holtat, ahogyan akkoriban mondták. Ami azt jelenti gyalogosan. Itt is fiatalt visznek, idejekorán jött érte a halál. A lányka élete virágját korán szakította le a könyörtelen kaszás. Mert lányka lehet, nem érte meg a huszadik tavaszát sem, hiszen fehér lepellel van leterítve a koporsója. Úgy néz ki, hogy apró virágok is vannak a takarón. A koporsóvivő fiúk vállán fehér lehet a szalag, mindkét menetnél. Sajnos nem színes a kép, így pontosan megállapítani a színt nem lehet. 
A kép, egy támpont alapján, az 1940-es évek elején készülhetett.


Lovász és a parádés kocsis

Két nyalka legény lovagol velünk szemben.  Csikóskalap a fejen - talán még árvalányhaj is libeg az oldalán - szépen sorjában villog a pitykegomb, a réz kengyelen megcsusszan a napsugár. Szóval minden rendben van. A nagyobb legény - ő lehet a birtok lovásza -  bajsza nyírott, a mellette lévőé dúsan csüng alá, olyan leves szűrő fajta, ezért a szél is jobban lobogtatja.

A kisebbik legénynek ostor van a kezében, amit lovon ülő ember nem használ, mert annak kezében pálcát szokás tartani, a lovacska nógatása ürügyén. Zakar Pál kezében - merthogy őt így hívják - bizonyára óvatlanul is benne maradt az ostor, mert neki az a szerszáma nem a lovagló pálca. Zakar Pál ugyanis a Keglevich gróf parádés kocsisa.

Télen készült a kép Egreskátán a Keglevich birtokon. A lovasok hátterében a  Kastély látszik. Ami - már írtam róla - szomorú sorsra jutott.


Zakar Pál a parádés kocsis feladata a hintó rendben tartása és hogy minden körülmények között ott legyen ahol szükség volt rá.