Látvány az iskola ablakából.

Szerencsénkre valaki fényképezte a ballagó gimnazisták egyik végzős osztályát, kik épen körbe járják az iskola épületét.

Számomra nem a ballagók az érdekesek, hanem amit még ott látunk, amit már teljesen felemésztett a múlt.

Magányos lovacska poroszkál a bazaltköves országúton, húzza becsülettel az igen célszerű lőcsös kocsit, ami már teljesen eltűnt az utakról. Esetleg múzeumokban szemlélhetjük meg ezen igen hasznos járgányt. A bazaltköves úton zörgött rendesen az Istenadta és néha még munkát is adott a bognárnak és a kovácsnak.

Ha elnézünk a fal síkjában, akkor a MENZA kétszárnyú ajtaja ásítozik az utcára. Az iskola étkezdéje működött benne. De régen kocsmaként látta el a betérőket, az volt a Rugly-féle kocsma, az utcafronton hosszabban elnyúló épülettel.

A kocsmától ha jobbra nézünk van ott egy szőlő ültetvény, gyümölcsfákkal és az mellett egy üresebb telek. Azok azóta beépültek, három ház van már ott.

Továbbnézve láthatjuk a Petőfi Sándor utca házsorát, mely házakból már sok hiányzik, csak a Kármán-féle ház van még meg.

A kép 1958. májusában készült.

Azok a boldog egreskátai napok…

Pár nappal ezelőtt előszedtem a Keglevich feliratú borítékom, melyben  a Gróf Keglevich család fényképeit őrzöm, amiket úgy 30 évvel ezelőtt gyűjtöttem be. Nézegettem, melyikről is kellene mesélni. Kezembe vettem egy nagyon szép képet, jóvágású férfi, díszmagyarban. A hátulján ceruzás írás „Keglevich István Elli grófnő apja”. Hogy valamerre mozduljak – manapság óriási segítség – beírtam a keresőbe: Elli grófnő.

Régóta hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Ki is írta a képernyő „Emlékeim Egreskátáról”. Rögtön rájöttem, hogy kincsre akadtam. Gyönyörű képek a parkról, a tóról, aminek ma már igen sivár nyomát láthatjuk.

Egy hölgy írta a boldog ifjúkoráról, amennyire ifjú kora engedte, ismerte a Keglevich családot. Lehetetlent nem nagyon ismerek, két nap múlva már telefonon beszélgettem Dr.Veszely Károlyné Harmath Gertrúd úrhölggyel, ki most Pécsen lakik. A hosszú és igen jó hangulatú beszélgetés vége az lett, hogy hozzájárult a visszaemlékezésének közléséhez, amit most már Önök is olvashatnak ebben a bejegyzésben:

Emlékeim Egreskátáról

Édesapám Harmath Árpád 1935-től a Keglevich uradalom intézője lett. Több ezer holdon gazdálkodott a Keglevich gróf. Nagy uradalom volt, így sok cselédház épült az egreskátai kastély köré. Sok dohányt termesztettek, nagy szárító pajtára volt szükség. Gyakran jött ellenőrizni a pénzügyőrség. Veszely Károly pénzügyi ellenőr, aki később apósom lett.

A Keglevich-kastély parkja. Veszely Károly és kollégája, 1937 nyarán. 

Balra apósom, Veszely Károly.

Gróf Keglevich Gabriella a Gábor gróf felesége távoli rokonok voltak. Gábor grófnak Somogyban, Zalában, és Horvátországban is volt birtoka.

Elli grófnő Egreskátán született. Az akkori kis inastól amikor megkérdezték, hogy fiú, vagy leány született így felelt: se nem fiú, se nem lány, hanem „egy komtesz”! Ez a kisinas 1946-ban még mindig ott volt Egreskátán, s mentett, amit tudott a kastélyból. Hűséges volt.

Jól menő gazdaság volt az egreskátai, s jól fizette az alkalmazottakat. Boltot és saját iskolát tartott fenn. A régi iskolaépület az intéző házzal szemben volt a kastély felé. Bodor tanító tanított 1937-ben ott. Bátyám az első elemit ott járta.

Keglevich-uradalom parkja

Nagy vadászatok voltak, különösen télen nyúlra és fácánra. Igen szép lipicai-nóniusz-arabs keverékű lovak voltak.

Gábor gróf ingázott az egreskátai és a somogyi birtokai között. Komoly tehenészet és nagy birkanyájak voltak. Kár volt azért a jól karbantartott uradalomért, hogy 1945 után tönkre ment. Édesapámat, Harmath Árpádot 1939-ben behívták katonának, és részt vett az erdélyi bevonuláson, hisz édesanyja Kovásznán élt.

1946-ban Édesapám a nagykátai-járás, járási gazdasági felügyelője lett, 16 település és Egreskáta tartozott hozzá.

A Keglevich-kastély parkja. 

Középen Harmath Árpád intéző, jobbra Veszely Károly pénzügyőrség küldöttje, ellenőre, 1937 nyarán.

Keglevich-kastély egreskátai halastava, 1937 nyarán. 

A csónakban Veszely Károly pénzügyőr evez.

Keglevich grófnővel 1946-ban találkoztam utoljára. Akkor adta el a kastélyt s valamennyi földjét – már ami megmaradt. A nagy uradalomnak vége lett. Gábor gróf többet nem jött Egreskátára. Az Anka család vette meg a kastélyt, be is költöztek a kis kastélyba. Azután tőlük is elvették az egészet. A nagy kastélyt elbontották. Az épületek tönkre mentek. Egy pár cselédházban még most is laknak.

Amikor Édesapámat rendőrségi felügyelet alá helyezték, az egreskátai volt cselédek aláírást gyűjtöttek, felmentek a minisztériumba, és kérték a szabadon bocsátását, mert nélküle nem tudták beszerezni a vetőmagot. Édesapám a szabadulása után vetőmagot szerzett a járásnak.

A mai Horvátország területén ma is élnek Keglevich grófok. Elli grófnő külföldre ment 1946 őszén. Azóta nem hallottunk felőle, tudom, hogy Gábor gróf Horvátországban halt meg.

Grófi rang és címer megerősítés:

„Buzini Keglevicz Miklós és Péter bárók grófsága. I. Lipót, 1687. aug. 4. Bécs. P..421. Keglevicz cs. lt. okl. 1. 19. sz.”

Pécs 2018.05.09.

Dr. Veszely Károlyné Harmath Gertrúd

Fiúk a téren

Az árnyak hosszan nyújtóznak, alacsony a nap járása, de bizonyára lehet már élvezni a a langy meleget, amit sugároz a nagy korong. A fiúk is ezt teszik, bár a rügyfakadás még odébb lehet, nincs zöld ruha a fákon.

Minden fiú öltönyben – más világ volt az még – nem véletlenül. Ők a Gimnázium tanulói voltak. Hogy szünet volt-e, vagy lógás az óráról, azt már nem tudjuk meg. Minden esetre a Vásártéren vannak, az iskola meg nem ott van. Nem is feszegetem ezt a kérdést, mert nem ez az érdekessége a képnek.

A létrehozott nagykátai Gimnázium 1950-től, 1958-ig a vásártéri iskolában a mai hivatalos nevén Mátray Gábor Általános Iskola épületében székelt. E kép ezen időszak alatt készülhetett.

A háttérben látható óvoda épülete, már úgy néz ki készen van. (Az 1950-ben készült képeken még úgy látszik cserép sincs a tetőn és sok munka van még a befejezésig. A fiúkról készült kép bizonyára pár év múlva készült.) Az épület jobb szárnyában laktak a "kis" óvónéniék. Mert hogy, két óvónéni volt, a "kis" és a "nagy" óvónéni. 

Balról a harmadik fiú könyökénél lévő ház még meg van, erősen átépítve. A második épület elejét lebontották és kockaház épült helyére.

A vásárokat még itt tartották ezen időszakban, de a 60-as évek elején felparcellázták a vásárteret és házakat építettek e nagy területre.

Vásári zsibongás lassan elhalkult, kiszorult a térről.

A piac vége…

Vevő szinte sehol, az az egy-két árus már azon gondolkodik menni kéne haza. Az előtérben lévő üres ketrec mutatja nem volt hiába bekocsizni a portékával. A ketrec mellett egy kubikos talicska, ami elég rozoga. Lábait már elhagyta valahol, komoly munkára már nem való.

Mögötte a lovacskák lógó fejjel türelmesen várakoznak, a hámok kioldva, a kocsis sehol.

A kép jobb oldalán a mellényes gazda éppen azt mustrálja, vajon a kerek kasban mi maradt? Lehet talán pár lábasjószág, az majd elkel a legközelebbi piacon. Csak az asszony ne elégedetlenkedjen otthon!

A háttérben a jól ismert épületek vannak, amiből csak egy van talpon, a többit elbontották. A jobb szélén az utóbb könyvtárként üzemelő épület látszik. Balra tovább Nagy István ecetgyáros épülete, elején kis bolttal, majd a ma is meglévő Pilissy ház következik. Utána következő házat – ugyancsak bolttal az elején – elbontották, ott van a Káthay Mihály utca eleje. (Ez az utca csak később keletkezett.)

A bronzkatona – ki kellő fegyelemmel ellenőrzi a piac rendjét – jelenléte alapján pontosan behatárolhatjuk a piac helyét, mely akkoriban csütörtökön és vasárnap volt. Hogy mikor fordult a vasárnapi nap szombatra, azt nem rögzítette az emlékezetem.

Az idők folyamán a piacokról több kép is készült, párat már közöltem, de van is még a fiókomban. Idővel sorra kerülnek azok is.

A Nagy Háború emlékművét 1934-ben avatták, ez a kép ezen időpont után készült.

Utolsó út

Megállt a temetési menet, a koporsóvivők arcán mély gyász. Közülük valót visznek, fiatal embert, ki idejekorán átköltözött egy másik világba. A háznál felravatalozott, hosszú útra indulót nem halottas kocsi, hanem társak, barátok viszik a már megásott nyugvóhely felé. Minden jel arra mutat, hogy fiatal volt még a jobblétre szenderült, talán még sportoló is volt. A kísérők külső sora, legalábbis az elsők, feliratos  felső rész viselnek. Talán a Nagykáta felirat is kikövetkeztethető. Azt a helyszínt ahol megállt a menet, sajnos nem ismertem fel.

A következő fotográfián is temetési menetet látunk, így visszanézhetünk egy pillanat erejéig a régmúltba. Itt a menet nem állt meg. Az "apostolok lován " viszik a holtat, ahogyan akkoriban mondták. Ami azt jelenti gyalogosan. Itt is fiatalt visznek, idejekorán jött érte a halál. A lányka élete virágját korán szakította le a könyörtelen kaszás. Mert lányka lehet, nem érte meg a huszadik tavaszát sem, hiszen fehér lepellel van leterítve a koporsója. Úgy néz ki, hogy apró virágok is vannak a takarón. A koporsóvivő fiúk vállán fehér lehet a szalag, mindkét menetnél. Sajnos nem színes a kép, így pontosan megállapítani a színt nem lehet. 

A kép, egy támpont alapján, az 1940-es évek elején készülhetett.

Lovász és a parádés kocsis

Két nyalka legény lovagol velünk szemben.  Csikóskalap a fejen - talán még árvalányhaj is libeg az oldalán - szépen sorjában villog a pitykegomb, a réz kengyelen megcsusszan a napsugár. Szóval minden rendben van. A nagyobb legény - ő lehet a birtok lovásza -  bajsza nyírott, a mellette lévőé dúsan csüng alá, olyan leves szűrő fajta, ezért a szél is jobban lobogtatja.

A kisebbik legénynek ostor van a kezében, amit lovon ülő ember nem használ, mert annak kezében pálcát szokás tartani, a lovacska nógatása ürügyén. Zakar Pál kezében - merthogy őt így hívják - bizonyára óvatlanul is benne maradt az ostor, mert neki az a szerszáma nem a lovagló pálca. Zakar Pál ugyanis a Keglevich gróf parádés kocsisa.

Télen készült a kép Egreskátán a Keglevich birtokon. A lovasok hátterében a  Kastély látszik. Ami - már írtam róla - szomorú sorsra jutott.

Zakar Pál a parádés kocsis feladata a hintó rendben tartása és hogy minden körülmények között ott legyen ahol szükség volt rá.

A menetrend

Az idén lesz 70 éve, hogy ezt a menetrendet a TAXIBUSZ (BART) érvénybe helyezte, mely alapján a vállalat autóbuszai végig zötykölődtek a bazaltköves országúton, Nagykátától Tápiószentmártonig vagy Ceglédig. A járat alaposan körbejárt a településeken, az adott útvonal 53 km és ezt a busz 2 óra 10 perc alatt tette meg.

A lap alján feltüntetik a "Csomagdíjszabást", mára már talán eltűnt fogalom, de ezen időkben nagy batyukkal, csomagokkal utaztak az utasok. Fel is voltak erre készítve az autóbuszok, melyeket nem úgy építettek, hogy az alsó részen hely legyen a csomagoknak. Ügyes  tetőcsomagtartót alakítottak ki, melyre hátul a létrán lehetett felmenni. Ide pakolta a kalauz a utasok csomagjait.

A menetrend kissé kopottan, négyrét hajtogatva, maradt meg az utókor számára, Látszik rajta hogy használták, mert szükség volt rá.

Rakodás a busz tetejére. (Kucza Péter gyűjteményéből)

Az állomás

A pillanatot még a háború előtti években rögzíthette egy fekete masina. Nyár eleje lehetett, az állomás épülete, na és az utasok is élvezhették a hatalmas galagonyafák áldásos hűvösét. Az idő dél felé járt, az árnyék, mint a napóra megmutatja az időt.

   

Ma már a technika hozta kopárság jellemzi az állomásokat, letaroltak minden fát. Hová lettek a romantikus és szép vasúti épületek, amik a tervezetten ültetett fák árnyékában hűsölhettek. Hová tűntek az állomási verebek, a mozdony pöfögése, a gőz sistergése és a forgalmista sípolása? Bármerre utazunk kopasz, kopár és sivár állomások sorjáznak, a lélek is rég eltávozott belőlük. A MÁV területére fákat akkor sem ültetnek, ha éppen lehetne.

   

A szolgálat az szolgálat, az állomásfőnök úr zubbonya szabályszerűen begombolva, a karszalag – a felségjelvénye – a bal karjára felhúzva. Társasága is akadt, valakivel beszélgetett, együtt álltak a fényképező elé. A zsebórája egy vastag lánc végén, a bal felső zubbonyzsebében ketyeg. A bajusza rendesen gondozott. Hátuk mögött a "Forgalmi iroda" ajtaja ásítozik és talán kihallatszik a morze jeladó kopogása, amennyire a verebek csiviteléséből ki lehet szűrni.

Régi családi képek

Becslés alapján, úgy száz év távlatából nézhet ránk a házaspár, a hetyke, kackiás bajuszú családfő és a kendős fiatalasszony. Bizonyára éppen valamit ünnepelnek, az asszonyka kezében egy marék virág. Mosolya elég visszafogott. A férj, szögletes borosüveget szorongat a markában, töltött is már a pohárba - mi baj lehet - s ha elkattan az a fránya szerkezet, meghúzza azt a poharat, az bizonyos. 

Itt már a bővebb családot látjuk. Kihoztak a ház elé egy padot is, amin a népes család nem igen fér el. A borosüveget most más szorongatja, az ábrázatok alapján ő a férj apja lehet. Ide sereglettek a gyerekek is, nagyon úgy néznek ki, hogy ők egy fészekalja. Az orgonasípok sorrendjét követve, évenként érkezhettek.

A nádtetős házacska alacsony, a két ablakocska majdnem a földet súrolja. A paprikafüzérből – mely a padlás szellőzőlyukából lóg ki  – őszi időre lehet következtetni. Az is bizonyos, hogy a kép vasárnap készült, akkoriban még igen elvált a vasárnap és a többi nap ruházata.

A fiatal párról sajna semmi adatom nincs, de reménykedem, hátha valaki rájuk ismer. Elérhetőségem a jobb felső sarokban.

Téli örömök

Visszajött, de inkább azt írom, hogy megérkezett a tél, így február végén. A fagy erősen kaparássza az ablak üvegét. Napok óta havazik, puha lepel hasal a földön, melyet fel-fel kap a kergetőző szél és sodor odább több métert. Tél van még a javából, de a verebek nagyon lármáznak, éreznek már valamit, amit mi csak a naptárból látjuk. Közeleg a kikelet!

A zord időkről jutottak eszembe ezek a téli képek: a téli örömökben elmerülő gyerekeket látunk. A kép Nagykátán készült, de bizonyára vannak akiknek erős fejtörést okozna, ha meg szeretnék állapítani a helyet. Mára már teljesen átalakult a helyszín és még a környéke is.

Egy mesterséges dombot látunk melyet a rajta lévő "Szentháromság" szobornak hordtak össze, valamikor a felállítása előtt. A domb már nincs meg, a nagy lakóház építésekor megszüntették, a "Szentháromság" szobrot áttelepítették a parókia udvarába. Helyére épült – sajnos – a lakosság által "Citadellának" nevezett lakómonstrum, a templommal szemben.

Ez a kicsiny dombocska a mi gyermeki szemünkben hatalmas lehetőség volt a téli szórakozásra. A szánkóval – már akinek volt szánkója – csúsztunk vagy 5 métert. Micsoda öröm volt! Rohanás vissza a dombra, majd újból le. Az arcunk hamar kipirosodott, a cipőnk még hamarább átázott.

Látható ott egy keskeny sáv az volt a csúszka, illetve az iringa. Azon lehetett iringálni. Fent a kerítésnél egy fiúcska már igen várja, hogy a szánkózók eltűnjenek az iringáról. Ő majd nekiszalad a lejtőnek és lecsúszik, mesterien egyensúlyozva magát.

A háttérben látunk egy feliratot: " Méteráru". Az a bazársor záróépülete volt, ami a jobb szárnyát zárta le az üzletsornak. Elbontották és a most látható emeletes épületet építették helyette, mely áruháznak és az irodáknak is helyt adott.

A következő remek kép is kapcsolódik a télhez. Elromlott ez a nyavajás, valami szerelőhöz kellene eljutni. A szomszéd besegített, elvontatta a motorok tudójához. Bebizonyosodott, hogy nem kell az a sok lóerő, két lóerővel is elműködik igen biztonságosan. A tulajdonos bent lapít a kormány mögött, ez bizonyos, mert az a kocsi össze - vissza haladna, nem úgy mint egy rendes szekér. Az irányjelző hibátlanul működik, nem sokára jobbra fordul a vontatmány, a hajtó félreérthetetlenül jelzi ezt, az ostortartó jobb kezével.

A képek forrása: Nagykátai emlékek