Piactér a zsidó templommal

  Az angyaloknak úgy tűnik csak szürke festékük maradt. Szürke a ház az utca, a máskor fehér hó, és még a község fölött terpeszkedő felhőréteg is, mely látszólag nem mozdul egy fikarcnyit sem. Még a szél is másfele kószálhat ilyenkor, nem kergeti el ezt az undorítóan posvány felhőréteget, mely elzárja a földieket a ragyogó napsütéstől. Az annyira áhított napsütéstől.
   Az egykori piactér déli-délkeleti vége látszódik a képen. A teret a végén a zsidó templom zárja le. A kép előteréből, kuszának látszódó, de egymással tökéletesen párhuzamos lőcsös kocsikerék - a gumi kerekűt ekkor még nem találták ki - nyomok látszódnak, melyek jégbe fagytak. Nyomaik az olvadásig, vagy a következő frissen esett hóig meglátszanak. A piacosok hagyhatták itt, emlékben.
   A templom előtt - a régiek emlékezhetnek még rá - egy kereszt is állott. Itt a képen is ott van, de a nagy szürkeség miatt csak felsejlik a templom tengelyének, a főbejáratnak irányában.
   A kép az 1930-as években készülhetett.

Cigány tó télen

  A régi szép idők! Amikor a tél tél volt, a tavasz tavasz, a nyár meg nyár. Az őszről már nem is beszélve.
  A képen látni, hogy esett hó rendesen, a jégről is el kellet takarítani ahhoz, hogy alkalmatos legyen egy kis csúszkálásra. A jobb oldali fiún korcsolya van, olyan jó karmos fajta, amelyik bizony le tudta rántani a cipő talpát. Az akkori korcsolyák nem voltak a cipő talpára csavarva, hanem egy Z alakú kulccsal tekerve a szerkezetet, a cipő talpának és a sarkának szélére erősítették fel a korcsolyát, kicsi karmok segítségével. Természetesen csak bőrtalpú cipőre lehetett a "korit" felerősíteni. E technikai megoldásnak sok fiúcska itta meg a levét, egy két atyai nyakleves kíséretében, melyet a tönkretett, levált talpú-sarkú cipőért osztott ki a felháborodott atya, amikor hazatért a csemete.
   Ettől a mellékzöngétől függetlenül, akiknek nem volt ilyen csilli-villi "korija" igen csak irigykedtek arra akinek volt. Ha ilyen korcsolyára még kilátás sem volt - mindegy lett volna, hogy kunkori orrú, vagy netán az új divatú egyenes recés orrú - akkor maradt a házi megoldás. Keríteni kellett egy lehetőleg kemény fát ezt ék alakúra faragni, két helyen átfúrni a felkötés miatt, a szélesebb részre rálépve valami zsineggel a lábra erődíteni és már ment is korizás.
   Akinek még ilyen sem jutott arra sem dőlt a világ és nem verte hisztizve magát a földhöz, hanem beállt az "iringálók" népes csapatába. Ez a csúszkálás volt, erre felénk ilyen neve is volt e téli tevékenységnek. Senkinél nem volt okos telefon, így semmi nem akadályozta, hogy teljes szívvel lélekkel ezt a sportot űzze, akár egész délelőtt, vagy iskolában az óraközi szünetekben.
   Az iringa egy 30-50 cm széles és tetszés szerinti hosszúságú jeges sáv volt, amit "kikezdtünk" bárhol, ahol hó volt. A kész iringának csak neki kellett futni és megfelelő egyensúly fenntartása mellett, métereket csúsztunk a jeges sávon. A készítés fortélyairól már nem írok mert már így is hosszúra nyúlt a szöveg.
   Még azt azért ide írom, hogy volt egy év amikor írtam a Jézuskának, egy korcsolyát kértem Karácsonyra. Reggel amikor felébredtem sehol nem találtam a szép karácsonyfa alatt. Átnéztem az ágyak alját, hátha leejtette, benéztem a fiókokba, hátha próbára tett és elrejtette, de hiába matattam át a szobát a kori csak nem akart előkerülni.
   A képen a Görgey és a Bem József utca találkozását látjuk a háttérben. Megfigyelhetők még a régi parasztházak melyek szinte körbeölelték ezt a Cigány vizet, mert kőrben ilyenek voltak. A kép az 50-es évek elején készült.

Évzáró a református hitoktatásban

   A „Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre” című földrajzi monográfia azt írja Nagykátáról, hogy 12000 lélek lakja, ebből római katolikus 11000 és a református 470 lélek, az 1920-ban elvégzett népszámlálás adatai alapján.

   A kis létszámú református híveknek - adataink szerint - még az 1900-as évek elején nem volt saját tulajdonú imaházuk sem. Valahol csak tartottak Istentiszteletet, mert bizonyítható, hogy a szentmártonkátai tiszteletes ezen ügyben átjárt Nagykátára.

   Változás állt be 1915. február 28-án, mert ekkor alakult meg a nagykátai fiók-egyházközösség és egy nagylelkű támogató segítségével a rendszeres Istentisztelet helye is megoldódott.

   Budapestről költözött Nagykátára az 1910-es évek közepén, Dr. Karácsonyi Jenőné és a mai Tüdőgondozó épületét vette meg. ( Férje Dr. Karácsonyi Jenő, 1914. október 25-én halt meg, a Magyar Jelzálog Hitelbank főügyésze volt.) Az idős hölgy a kúriájában helyt adott a református híveknek, nem csak az Istentiszteletek részére, hanem a református hitoktatást is itt tartották. Ez a kép egy hittani záróvizsgán készült. A vizsgák után a hölgy rendszeresen megvendégelte a gyerekeket a kúria parkjában.

   Az 1923-ban készült kép fölső részének közepén ül a nagylelkű idős hölgy, aki nem kis áldozatot hozott református hitéért.

   Az épület külső jegyeiről a mai tüdőgondozó épülete egyértelműen felismerhető.

   Felhasznált irodalom: Kucza Péter: Nagykáta anno című műve.

   A képet Dr. Máté Katalin őrizte meg.