Strompf Pál

   Régi pompás személyautó, tulajdonosával, Strompf Pállal. A 30-as évek elején megjelent monográfia szerint, 1926-ban alapította vállalkozását 6 autóbusszal és egy személykocsival. Igyekezett a környék településeit összekötni, amelyiknek nem volt vasúti összeköttetése. Járatot indított Nagykáta és Jászberény között is. (Igen képzett ember volt, Berlinben diplomázott, a Weisz Manfréd csepeli gyárában főmérnökként is tevékenykedett.) Később Jászberénybe helyezhette át a központot, hiszen szép „Üzemházat” épített amely ma is az autóbusz-közlekedést szolgálja, miután a háború után államosították  - elvették - a céget.
   A háttér hamisítatlan nagykátai. A kép készültének ideje, a 20-as évek vége.
A fényképet készítő közvetlen a bazársor előtt állt. A helye könnyen behatárolható.
Kicsit esős napok lehettek, a sárfelverődés jól látszik.
   Észrevették, hogy az autó jobb kormányos? Igen, mert nálunk is baloldali közlekedés volt egészen 1941-ig. Érdekessége az áttérésnek, hogy vidéken július 6-án már a jobb oldalon kellett közlekedni, Budapesten viszont csak november 9-én.

Az utolsó út

   A szenzációs kép azt a pillanatot örökíti meg mikor a földi halandó utolsó útjára indul, gyászolókkal körülvéve.

   A kép készültének dátuma csak becsült lehet. A becslés alapja, a nyergesen ülő - bal első ló - fiúcska. A bocskai sapkás gyerkőc a majdani Varga Gábor kovácsmester. Ha ő ekkor 12-13 éves lehetett, akkor a születéséhez viszonyítva a kép 1934-35-ben készülhetett.

   Ha valaki elköltözött - valamilyen oknál fogva - ebből az árnyékvilágból, összejöttek a szomszédok, ismerősök, rokonok és felkészítették a távozót az útra. Megmosdatták, felöltöztették és belefektették az időközben meghozott koporsóba. Majd beesteledve virrasztani volt szokás, itt általában asszonyok gyűltek össze, akik imádkoztak egy fél éjszakát, az örök álomba merült lelki üdvéért.

   Ebben az időben és még jó darabig, a jobb létre szenderülőt saját házában ravatalozták fel. Innen indult a gyászkocsi a temető felé.

  

   A pillanatkép kicsit árulkodik az elszólított anyagi helyzetéről, hiszen a koporsója - ha nem tévedek - nem fából van, hanem ércből. A hintót is négy ló húzza a megszokott kettő helyett. (Ezek a gyászkocsik a házi ravatalozás megtiltásával, okafogyottá váltak, eltűntek. Még egy darabig a temetőben teljesítettek szolgálatot, de az autók onnan is kiszorították őket.)

   A temetés idején a nagykátai temetkezési vállalkozók özv. Rigó Mihályné, Emel József és Gulyás Mihály voltak. Nem tudni ez a fogat kié volt.

   A kép a mai Kossuth L. utca ( A köznyelv, talán nem véletlenül, Gazdag utcának is nevezte-nevezi.) végén készült, a házat már lebontották. A helymeghatározásnál a kép bal felén lévő háromszög alakú fűrfal segített, melynek a csúcsa alatt luk van. Az a ház Irányi Dániel utca 8 szám. Így már könnyen kideríthető, betájolható, hogy a lebontott, a mai 43 sz. ház helyén állott.

   A kép a fent említett Varga Gábor fiának, Varga Gábornak - apja nyomdokaiba lépő kovácsmesternek - a tulajdona.

A csordahomok

Megjelent a Nagykátai Újság, 1999. márciusi számában.

A csordahomok

   Mára már csak a nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.

   Boldog gyermekkorom csordahomokja az egykor beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja. Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres–gödrös magastöltésű kövesúthoz és vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten, a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.

   Szent György nap után utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra vágyó lovakat.

   Alig múlt el egy fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.

   Mire elhaladtak az utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók szaporáztak kifelé.

   Ez a sok-sok összeterelt házi állat vonult azután a csordahomokon, mindegyik a maga módján: vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.

   A vásártéri gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, a Tóthék házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig meg volt az utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett nagy, kétszárnyas kocsmaajtóval. ( Már nincs meg, lebontották.)

   A hazahajtás idején e ház möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a sajátkezűleg font raffia vagy lószőrvégű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a „paripákat” .De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klottgatyából kilógó csülkeinket, mert ha utolért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marhákkal és a disznókkal is végigjátszottuk.

   A hazahajtott jószág mindegyike megtalálta a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel kiengedték. Eleinte még segítséggel, de később a legrejtettebb utcában is megtalálták otthonukat.

   A szomszéd barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is kiválasztania a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a szidalmak – mint szakadt kalárisból a gyöngyszemek – amikor a még nyitva lévő kapun beoldalgott a saját tehén.

   Esőzések után nagy vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő pocsolyákban. Ezek legtöbbször a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek természetesen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen „kását kért”, leszakadt a talpa, sarka.

   A csordahomok eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek mezítlábas nyoma is.

Kálvária a templom előtt

   1939. november 29-én, egy borongós, hideg szombati napon, lapos platójú, erős fakerekű lovaskocsi állt meg a templom előtt. A nehéz súly alatt nyüszögő - ropogó jármű, a kőkeresztet hozta meg, hogy azt majd a nap folyamán helyére emeljék. A talpazat már előbb elkészült, a beemelést segítő állványzat is felépült. Így már csak az a teendő maradt, hogy a kocsiról egy elmés, kézi működtetésű csörlő segítségével a magasba emeljék és a helyére tegyék a nagysúlyú keresztet.
   Az efféle műveletnek mindig van szemlélője, ilyen látvány nem mindennapi. Az első kép bal szélén egy térdnadrágos fiúcska bámul a magasba, figyelve a csörgő csörlő titokzatos műveletét. Ha mellette jobbról elnézünk hátrább, ott is látunk egy rövidnadrágos fiút. Volt itt bizonyára több nézelődő is, de a fotográfus nagyon a műveletre figyelt, így a tágabb környezetet nem látjuk.
   A második képen már helyén a kereszt, ott is van egy nézelődő a jobb oldalon. Valószínű ö is térdnadrágban van, a korának divatos télikabátja van rajta, 3x3 soros zsinóros magyar gombolással és bocskai sapka a fején. Ha mellette elnézünk, a jobb oldalon akkor a Mária szobrot látjuk. Helyesebben azt éppen nem, mert a fatörzs takarja, de a fehér kerítése látszik.
   A templom előtt tulajdonképpen kálváriacsere történik. Az előzőt még 1865-ben készítették és a gyenge minőségű kő, csak 74 évet bírt ki. Ekkorra már erősen megrágta az idő. Fejős Julianna 3000 pengős adománya hozzájárult ahhoz, hogy a csere megtörténjék. A tervezéssel és a kivitelezéssel, az ekkorra már nevet szerzett nagykátai szobrászművészt, Kármán Lászlót bízták meg, aki a máig is álló kálváriát kőbe álmodta.
   Az igen szép kálvária a kereszt helyretételével még nem volt kész. Maradt még munka bőven. Még később tették fel a Krisztus testét és a mellékalakokat, valószínű, csak a tél múltával.
   Az új kálvária felszentelése csak 1940 májusában történt meg, majd fél évvel a kép készülte után.
   Az eredeti kép hátulján Somogyi Lajos képesített kőműves mester pecsétje látható, rajta van még Somogyi Béla neve tintával írva és a dátum.
A képek mérete: 9x6 cm

Felhasznált irodalom: Kucza Péter: Nagykáta anno c. műve.

Teniszező hölgykoszorú

    Korának igen divatos sportja Nagykátán, 1909-ben vert gyökeret, hamar meghódítva a város előkelőségeit.

   A képen a növényzet nyiladékán látni a kastély jellegzetes ablakait. Tehát ez a pálya a Kastély-kertben létesült. Örömére a mozgásra vágyó közönségnek. Ebben az időben már az Úri kaszinó is az épületben működött. Míg az idősebb hölgyek és urak bent kaszinóztak, múlatták az időt, addig a virgoncabbak kipirult arccal kergették a fránya, mindig elpattogó labdát.

    Hogy mikor fellegzett be ennek a teniszpályának, arról nincs tudomásom. Később, talán több évtized múltával a Gimnázium kertjében volt egy, ami gondolom az iskola bővítése miatt szűnt meg. Egyenlőre ez volt Nagykáta legutolsó nyilvános teniszpályája.

    A képen lévő hölgykoszorú nem teljes, mert a tíz hölgy mellett - a két kicsi is csak hölgy - van két férfiú is.

    A szebbik nem ruházata elegáns, sportosan nőies. Csupa fodor, csupa báj.

    A két aprócska, de nagy masnis, feltehetően piros masnis lányka, bizonyára labdaszedő, erre utal a kezükben lévő kosárka.

    A képeslapot - mert ez egy képeslap – 1915. augusztus 6-án írták és küldték Dunabogdányba.

    A kép mérete: 9x14 cm. Készítője ismeretlen.

Egy kereszt a Vörösmarty utca végén

     Ezen az utcán régebben nagy forgalom esett. Reggel kifelé a földekre, este meg hazafelé. Erre jártak gyalog és szekéren a szántókra, az Erek-közbe és a szépen művelt Homok-dűlői szőlőkbe. Szorgos gazdák igyekeztek a földekre, a tanyasiak meg a dolguk után, mikor mi adódott.

     1940-ben Horváth Menyhért és neje Fejős Julianna emeltette ezt az út melletti keresztet Isten dicsőségére, melyhez pár istenfélő ember is hozzájárult anyagiakkal, ki mennyivel tudott. Akkor még erre nem nagyon voltak házak, idáig nem nyúlt ki az utca.

     A kereszt előtt a dolgára igyekvő férfiember mindig kalapot emelt, vagy megsüvegelte, míg a fehérnép keresztet vetett.

     A kép tanúsága szerint a munka a végéhez közeledett. Sehol egy vödör, egy kőműves szerszám. A kereszt is teljes pompájában áll már. Valószínű, hogy csak az állványt szedik szét és jöhet az áldomás, majd elszámolás a megbízókkal.

Az eredeti kép mérete: 8x6 cm. Készítője ismeretlen.

Szfinx a kastélykertben

    Egy bájosan mosolygó kislány az emberfejű oroszlán védelmében.
A gyermekek kedvence volt ez a kő állat, ott a kastélykert gondozott parkjában. 

(Kastélykertnek hívták a mai Polgármesteri hivatal kertjét, a hivatal épülete pedig a kastély volt maga. Meg kell jegyeznem, hogy ez az épület nem most éli fénykorát, az már régen elmúlt! Lásd: Kucza Péter könyvét.)

    Hogyan került ez ide, az őshonosságának helyétől, Egyiptomból? Bizonyossággal azt már megtudni nincs kitől, talán a levéltárak polcáról előbukkanhat valami feljegyzés erre vonatkozólag. Annak idején én azt a találgatást hallottam, hogy a Keglevich grófok valamelyike, afrikai vadászatának emlékére készíttette. 

    Ma már a kőoroszlánt itt ne keressük. A tápiószelei Blaskovich Múzeum előtt várakozik hogy megeméssze az enyészet. 

A szfinx mai állapota Tápiószelén. (foto:gu®iga56/Panoramio)

    A Járási Hivatal idején - valamikor az 50-es években, a Blaskovich testvérek átjöttek a hivatal vezetőjéhez, elkérendő a szfinxet. Nagylelkűen meg is kapták - vigyék csak nyugodtan! Nem a miénk. Mármint a népé. Grófi maradvány ez. Elvitték, mert adták, a Kastély bejáratánál lévő bronz gyermek szobrot is. (Gedai Gyulától hallottam e történetet.) 

    Több mint egy évtizede, Kucza Péter barátommal megpróbáltuk visszaszerezni a két szobrot, Péter vállalta volna a restaurálás költségét. Ám az igyekezetünk merev falnak ütközött.