Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

A tél örömei a havas úton

Ma már nehéz elképzelni, de elhinni is, hogy mennyire autómentesek voltak a régi utak. Téli időszakban igazi játszótereknek bizonyultak az utcák, országutak. Édesanyám sem tiltotta, hogy kimenjek a farmosi útra szánkózni, hozzánk az volt a legközelebb. Egy zsineggel kihúztam a szánkómat az úthoz, ahol mindig akadt egy pajtás aki az út szélén bámészkodott, csatlakozva hozzá vártuk a jószerencsét. A jószerencse lovaskocsi képében jelenhetett meg. 

A lovacskák három féle alkotmányt húzhattak télen. Általában a gazdának lőcsös kocsija (ráfolt, faszerkezetű kerekekkel) volt, a gazdagabbnak már úgynevezett stráfkocsija (gumikerekű) és még télen hozzájöhetett a nagyméretű szán is. Nyugodtan lehetett a szánnal is közlekedni, mert akkoriban nem takarították az utakat. Minek takarították volna?

Szóval tekergettük a fejünket jobbra és balra, toporogtunk, tapostuk a havat. Az utcánk végéről jócskán el lehetett látni farmos felé a erdőszőlői vasúti átjáróig, jobbra meg az Urbán bácsi boltjáig. (Az egy különálló épület volt az Árpád utca és a Jászberényi út találkozásánál. Már nincs meg.) 

Izgi volt ha valamerről feltűnt egy lovaskocsi. A kocsistól vagy megkérdeztük, hogy kocsi után köthetjük e a szánkónkat, vagy nem. Az igen válasz volt a jobb és akkor gyorsan cselekedni kellett. A kocsi után kocogva a szánkónk zsinórját átfűztük valamelyik alkatrészen és a zsineg végét fogva rápattantunk a szánunkra. Innentől kezdve megnyílt számunkra a mennyország, húzattuk magunkat a lovacskákkal. Ha megérkeztünk az erdőszőlői átjáróhoz, a madzagot elengedtük és így leválasztottuk magunkat a kocsiról. Itt megint várakozni kellett, hogy megérkezzék a visszafelé járat.

A zsineget nem volt tanácsos a kocsihoz kötni - erre hamar rájöttünk - mert akkor nem tudtunk egykönnyen megszabadulni a ló vontatta járműtől. Volt amelyik kocsisnak nem tetszett a mi szórakozásunk az veszettül csapkodott hátra az ostorával. Bizonyára gyereke sem volt neki otthon.

A képeken pont ilyen szánkózó fiúkat látni a Dózsa György úton, csak pár évtizeddel a miénknél később. A fuvaros épen egy fával és szénnel megrakott kocsival igyekezik a címzetthez. A korcsolyásokat húzó meg épen a TÜZÉP-re igyekezhetett.

Az illusztráló fényképeket a "Nagykátai emlékek" Facebook oldalról kölcsönöztem.



Egy régi képeslap 1899-ből

Az előző jegyzeteim egyikében az új Járásbíróság épületéről írtam.

Idézek belőle:

„Felmerülhet, ha ez új épület, hol volt a régi? Mind a mai napig is áll ez az épület - egyes írások szerint - 1872-től. Akkoriban Királyi Járásbíróság volt a neve. A hosszú oldalával a 31 sz. útra támaszkodó építmény ott van, ahol az Ady Endre útra ránőtt a Töhötöm utca. Fele meszelt, fele meg nem, ahogyan a lakók ápolják.”
 
Most képen is bemutatom a sokablakos földszintes épületet, melyet jobb volt elkerülni nagy ívben. Még mindig dacol az idő fogával, bár a lakók – kiket bele költöztettek – át-át alakítgatták. A több kis ablakot kicseréltek nagyobbra, ahogyan a divat és a célszerűség hozta. Ha az adatok pontosak, akkor az idén lett 145 éves az épület.

A képeslap bal oldalán a római katolikus templomot látjuk a régi formájában, még az 1903-as átépítés előtt. Bővebbet a Templomunk régi képe c. jegyzetemben.

Képeslapot Kucza Péter gyűjteményéből kaptam közlésre.


Őszi hangulat

Tartogattam ezt a szép képet, hogy majd ősszel, a betakarítás idején írok róla, ám már majdnem kiszaladtam az időből.

Írok pár szót ezen cselekedetről, mert nagyot változott a világ, felnőtt már 1-2 nemzedék akik ilyent még nem is hallottak. A betakarítás ideje – behordásnak is mondták – általában ősszel volt, terményérés idején. Ősszel érett be a kukorica, a gyümölcs, a szőlő a tök, a cukorrépa, a napraforgó és egyebek. ( A kalászosokat nem sorolom ide, mert azok ideje már Péter - Pál után eljött.) A termények eddig kint aludtak az Isten szép ege alatt, érhette is őket ezalatt egy két baj. A gazda is akkor nyugodott meg,  mikor a lovaskocsival odaállt a földjére és a termést betakaríthatta, behordhatta a portára.

Kovács bácsiéknál is minden termés a helyére került. A tököt is behordták, lepakolták a szalma kazal tövében, és mivel verőfényes nap sütött, rájuk is csücsültek a pihenés reményében. Egy kedves mosolygós, együtt idősödő házaspár tekint ránk a képről. Megették a kenyerük javát, szorgalmasan végigdolgozták az életüket. A kezükön – az áldott munkáskezükön – látszik, hogy megnyomorította a nehéz fizikai munka.

Valószínűnek tartom, hogy a kép vasárnap készülhetett, fényesen villog a fekete cipő, a kalap sem tűnik hétköznapinak.( A gazdasszonyra a kötény minden időben ráillett.)

A kép a Gazdag utca 101-ben, mai nevén Feszty Árpád utca 2-es számú ház udvarán készült.


Az új járásbíróság

A szép új Járásbíróság épületét épen 115 évvel ezelőtt, 1902. október 26-án adták át a köznek. Még azt is tudjuk, hogy délelőtt 11 órakor esett meg az átadási ceremónia. Új, a kornak megfelelő épületben dolgozhattak ezentúl a bírák, az ügyészek, az ügyvédek és egyáltalán mindenki, aki az igazságot szolgálta.

A régi épület is meg volt még, de elavult az idők folyamán, így az igény egyre követelte a jobbat. Hosszú ideig latolgatta, mérlegelte az elöljáróság az új épület helyét. Felmerült a Kossuth Lajos tér is, de végül az szép-nevű Erzsébet királyné útja bizonyult a legjobbnak.

Az alapkőletétel is ünnepélyességgel valósult meg 1902. március 26-án délután 15 órakor. Innentől kezdve gőzerővel beindult az építkezés, Szász Róbert királyi mérnök és műszaki építész  felügyeletéve. De az is lehetséges, hogy ő a tervező is. Tímár János ceglédi építész emberei emelték gyors kezekkel a falakat. Ennek meg is volt az eredménye, hiszen 6 hónap alatt tető alá hozták az egészet.

A tervező városi utcában, városi látképben gondolkodott, az épület tűzfallal simul a két szomszédos telekhez. Az utódok ezt nem vették észre, vagy nem akarták, így a városunk legnagyobb utcája olyan, amilyen. Földszintes város.

A járásbírósági épület udvarában kisebb börtönt is építettek, ahol az ítéletre várók ücsörögtek, itt várták be a bíróság ítéletét, melyet a bíró érdem szerint osztogatott. Persze ide foglár is kellett, hát ő is ott lakott az udvarban.

Felmerülhet, ha ez új épület, hol volt a régi?

Mind a mai napig is áll ez az épület - egyes írások szerint - 1872-től. Akkoriban Királyi Járásbíróság volt a neve. A hosszú oldalával a 31 sz. útra támaszkodó építmény ott van ahol az Ady Endre útra ránőtt Töhötöm utca. Fele meszelt, fele meg nem, ahogyan a lakók ápolják.

A szép képeslapot Faragó Lajos jóvoltából láthatjuk. Megjelent 1906-ban.

Forrás: Kucza Péter: Nagykáta Képek a múltból - c. könyve.



A huszártorony

Szépre, látványosra sikeredett az 1910. januárjában elkészült Bazársor. Szinte azóta jelképévé vált a településünknek. A Bazársor tervezésénél gondolni kellett arra is, hogy az üzletsorral elzárt Főszolgabírói Hivatal bejáratot kapjon a tér felől.

Ezen okból az üzletsor közepét magasabbra és szélesebbre tervezték, mert a kiemelt középső részen átjárót készítettek, amelyen lovaskocsival is be lehetett jutni a Hivatalba.

A kiemelt tetőzetre – mert nagyon oda illett – ráültettek egy huszártornyot. Huszártoronynak azt a karcsú tornyocskát hívjuk mely szinte úgy ül a tetőgerincen, mint huszár a lován. Nagykátán – hiába kutakodom az emlékezetemben – nincs ilyen tornyocska másik. Illetve, ez is csak volt. Ugyanis a Bazársor legutóbbi felújításakor leszedték "lováról" ezt a karcsú szép alkotmányt és az ÁFÉSZ már nem tartotta érdemesnek visszatenni, illetve felújítani.

A tetőzet megújult – új felfogásban, mert a cserepet, palára cserélték – ám a tornyocska lemaradt, mert hiányzott a szépérzék.
     
A Bazársori huszártorony igen sok képeslapról visszaköszön és látjuk még teljes pompájában, különösen a háború előtt kiadott lapokon.

A most bemutatott fényképek egyikén előröl látjuk, sajnos eléggé oldalról készült a kép, így csak sejlik a becsukható vaskapu és a kerékvető kövek két oldalán a bejáratnak.


A másik képen pedig hátulról az udvar felől, vagyis a kastély felől mutatja meg az épületet. Ezen a képen még látszik a kocsiátjáró boltozata. Hogy a fal – ami látszólag a kapu körül van – mi célt szolgált, egyenlőre nem jöttem rá.


Akikről Nagykáta utcáit elnevezték

Nagyon szép új könyv jelent meg Kucza Péter helytörténészünk tollából és szerkesztésében. 

Több éves, óriási munka eredménye ez a könyv. Ha lapozzuk, olvasgatjuk szinte megsimít bennünket Nagykáta felidézett történelme. Nem győzünk csodálni a régi házszámtáblák szemrevaló szépségét. Régen még ezek is szépek, igényesek voltak. 

Olyan igényesek mint ahogyan a könyv is készült. Harmonikus színek, szép lapok, gazdag kép anyag, kitűnő tartalom. 

Megtudhatjuk belőle, hogy ki volt Koncz István, ki Nagykátán született és utcát neveztek el róla. Ki volt Raab Márton kinek ma is őrzi utca a nevét. És miért Vágóhíd utca a Vágóhíd utca. 

Kellemes érzés kézbe venni, a visszaköszönő régmúlt tudástárát.

Örülhet akinek jutott!

A könyv a Nagykáta Város Önkormányzatának kiadása, mindösszesen 200 példányban.





A csordahomok

Mára már csak a nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles homokos sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.

Boldog gyerekkorom csordahomokja az egykori beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja. Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres-gödrös, magas töltésű kövesúthoz s vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten, a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.

Szent György nap utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra vágyó lovakat.

Alig múlt el egy fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.

Mire elhaladtak az utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók szaporáztak kifelé.

Ez a sok-sok összeterelt háziállat vonult azután végig a csordahomokon, mindegyik a maga módján: vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.

A vásártéri gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, Tóték házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig megvolt az utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett, nagy, kétszárnyas kocsmaajtóval. (Már nincs meg, lebontották.)

Hazahajtás idején ennek a háznak möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a saját kezűleg font rafia vagy lószőr végű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a “paripákat”. De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klott gatyából kilógó csülkeinket, mert ha elért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marháknál és a disznóknál is végigjátszottuk.

A hazahajtott jószág mindegyike megtalálta azt a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel kiterelték. Eleinte még segítséggel, de később a legelrejtettebb utcában is megtalálták otthonukat.

A szomszéd barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is kiválasztani a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a szidalmak, mint szakadt kalárisból a gyöngy, amikor a még nyitva lévő kapun beoldalgott a saját tehén.

Esőzések után nagy vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő pocsolyákban. Ezek legtöbbször már a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek rendszeresen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen “ kását kért”, leszakadt a talpa, sarka.

A csordahomok eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt valahol őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek mezítlábas nyoma is.

(A helytörténeti írásom megjelent a NAGYKÁTAI ÚJSÁG 1999. év márciusi számában.)

Pestis járvány nyomai

Hajdani régmúlt világnak egyik nagy réme volt, a fertőző pestis. A pestis baktériuma a rágcsálókon, főleg a patkányokon keresztül a bolhákat fertőzte és azokon keresztül kapták meg az emberek. A megfertőzöttek 40-60 százalékának 3-5 napon belül, a tüdőbe jutó baktérium 2 napon belül elfújta az élet lángját. A köztisztaság és az életkörülmények javulásával - szerencsére - mára elfelejtettük e pusztító rémet.

Magyarországon legutóbb 1734 és 1741 között dühöngött a pestis, mely Nagykátát is elérte. A rémület mindennapos "vendég" volt a családoknál, nem tudhatták mikor ki következik, nem tudhatták a járvány melyik családban jelentkezik. A "fekete halálnak" is nevezett betegség  igen gyorsan tevékenykedett, a friss sírhantok sora egyre nőtt.

A nagykátai hívek a " Boldogságos Szép Szűz Máriához " fohászkodtak megsegítésért: 
                            
„Ne utáld népedet, bűnös nemzetedet
Magyarok nagy Asszonya,”

1739. július 2-án (Ez egy csütörtöki nap volt.) a plébános - Szabó István - és az esküdtek s bizonyára a hívek is, fogadalmat tettek hét ünnep és a hozzá tartozó böjti napok megtartására. Ezen fogadalmak felajánlásával is igyekeztek a Magyarok nagy Asszonya jóindulatát megnyerni, a járvány megszűnése reményében.

1779.-ben, 40 évvel az elcsituló és megszűnő járvány után, szobrot emeltek Máriának és a karján ülő kisdednek. Amely Mária domb néven került be a köztudatba.


Gedai Gyula bácsitól hallottam a domb legendáját, melyet mindjárt itt tovább is adok, írásban: A Mária dombról látszik, hogy az nem természeti képződmény, azt oda kellett hordani. A templomban kihirdették, hogy mindenki, kit megkímélt e bűzös mirigy, a legkedvesebb földjéből, kertjéből hozzon oda földet, süvegében, sapkájában, kendőjében, kötényében, ölében és ki, hogyan tud, de szekéren nem lehet. Nem múlt el sok nap, a kellő terjedelmű domb már a tér közepén emelkedett.

Valószínű, hogy a "Fogadalmi ének", a versbe szedett ima, a Fogadalomtételkor keletkezett, de nyomtatásban 1855-ben jelent meg legelőször, a létrejötte után 116 évre. 

A 2. oldal bal alján olvashatók a nagykátai "Fogadalmi ünnepek". Ezek az ünnepeink mind a mai napig folytonosak 1776-óta, vagyis 241 éve.

Érdekessége a "Nagy-Káta Mezővárosának Fogadalmi Éneke"-nek, hogy ha a versszakok kezdőbetűit összeolvassuk akkor NAGYKÁTA neve jön ki. A 4. versszak elején némi kicsi csalás van, az Y helyett I betű van. De láttam olyan későbbi nyomatot, ahol az "Im" szavat így írták, "Ym". Érdekes még az elfektetett kezdőbetűk is. Talán így hangsúlyozandó a mezővárosunk neve.


A Mária szoborról készült kép a legutolsó restaurálás után készült. 
A nyomtatott "Fogadalmi ének" a Gedai család birtokában lévő eredeti, másolata.

Nyomtatja és kiadja Bucsánszky Alajos. Pest 1855.
Wikipédia

Nagykátai MÁV kosárlabda csapata

Úgy nagyjából fél évszázaddal ezelőtt, a vasútállomásunk személyzete igen nagy létszámú volt. A fiataljai több sportágban csapatokat alakítottak. Ezen a képen a nagykátai MÁV kosárlabda csapatot mutatom be. A pálya a kastély kertben volt – nagyon halványan még én is emlékszem rá – a kép baloldalán a lombok között kikandikáló ablak formák is ezt igazolják.

A csapat tagjainak névsora is fennmaradt.
Balról jobbra.
Álló sor: Laczkó I, Keresztúri István, Szabó Pál, Urbán Dezső, Rózsz József - állomásfőnök, ? , ? , Pallaga Pál.
Guggoló sor: ?, Szabó Kálmán, ?.
(Szabó Kálmán, a sokak által ismert villanyszerelő.)

A kérdőjelek számomra ismeretlen személyeket jelölnek. Ha valaki pótolná hiányos tudásomat szívesen venném!

A névsorban szereplő Szabó Pál és Urbán Dezső a BVSC igazolt játékosa volt.

A kép a háború utáni években készülhetett.



Tarlószántás Erekközben

Az idei aratási napok is észrevétlenül elmúltak. Ha nem léptünk ki a városból azt sem láttuk, hogy érik-barnul már a kalász, mely műveletben a nap heve játszotta a főszerepet. Nem volt nagy sürgés forgás az utcákon, nem hordták a kévéket szekereken, kocsikon, nem volt betakarítás, vagy másképpen terménybehordás, vagy csak egyszerűen behordás. Ilyen alkalmakkor, a gazdától, aki rendszerint fent ült magasan a megrakott lovaskocsin megkérdezte az utcai járókelő - Maradt e még? Ez az érdeklődés a termény irányában történt, azon ügyben, hogy behordta e már mindet a tarlóról, vagy még fordulnia kell. Ilyenkor a gazduram tisztességgel válaszolt a tényállás szerint  - Már ez az utolsó fuvar! - vagy - Maradt még vissza kell mennem!

Mint a címben is benne van, a képen tarlószántást látunk. A learatott terület a tarló. Itt még betakarítás utolsó mozzanata nem történt meg - az pedig a behordás.

A keresztekbe rakott kévék még kint alusznak a tarlón. A gazda ilyenkor még nyugtalan, nincs biztonságban a termény. Jöhet vihar, hatalmas eső, vagy a legrosszabb, a tarlótűz. A vörös kakas bárhol felüthette tanyáját, de leginkább veszélyeztetett terület volt a vasút melletti. A gőzmozdonyokból akkoriban még a szikrák erősen pattogtak, néhol nagy károkat okozva. Nos ezeken a területeken szinte azonnal igyekeztek elvégezni a tarlószántást, az esetlegesen fellobbanó lángok tovaterjedésének megakadályozása okából, védendő a learatott élet.

A kép jobb alján remekül látni a vetőgép csoroszjáinak – ebből hullott a vetőmag a földbe – nyomát, szép sorjában vetette el a magot.

A kép 1939-ben készült a Bodrogi "birodalomban" Erekközben. A fényképező masinát Bodrogi Sándor – Nagykáta egyetlen népművésze – tartotta és azt a pillanatot örökítette meg amikor apja a tarlót szántotta, szép ápolt lovaival.


Piactér a városházával

Valamikor a 20. század első évtizedében készítették ezt a képeslapot a térről, ami így már több mint 100 éves. Akkor nagy volt és tágas, eleink becsülték a nagy tereket, nem igyekeztek azt beépíteni.

A piac e szép nagy területen 1901-ben indult be, ami igen kívánatos volt, a kereskedelem szempontjából. Kisebb piacot minden áldott nap tartottak, de nagy, az csak csütörtökön volt. (Ezek szerint a csütörtöki hetipiacunk már 116 éves!)

A fotográfus már korán kiment a piactérre, még nagyon hosszúak az árnyak. A kocsiról sincs még a portéka lepakolva, így nem tudjuk mi érkezett eladás végett. Az istráng lekötve, a lovak beletörődve a sorsukba, búsan múlatják az időt. (Nagy a feje, búsuljon a ló - szól az egykori nóta.) Még a süveges gazduram is összefont kézzel várja, hátha történik valami, legalábbis most a fényképezkedés történik, a többi még igazán ráér.

A kocsi mögött az 1897-ben állított Tápióbicskei-csata emlékműve. Hátrább és balra a Mária szobor sejlik fel. A kép bal szélén a Kántor-lakás jobb széle és mellette a Községháza egyemeletes épülete. Utána kicsiny házak sorjáznak. A kép jobb oldalát megszemlélve is láthatunk pár házat, amik közül párat  már elbontottak.

A fotográfus vagy a tél elején, vagy kora tavasszal készítette a képet, az ott őgyelgők nagy örömére és a maga hasznára. A fák ágai csupaszan merednek az ég felé, az emberek a melegebb ruhát még nem hagyták el. Ám egy aprócska jel talán azt mutatja, hogy kora tavasz van. Ugyanis az emlékoszlop és a talapzat találkozásánál van egy kőkoszorú, a kőkoszorún egy talán egy élővirágból készült másik koszorú. Legalábbis annak látszik. Ha azt akkoriban tették oda akkor vagy március, vagy április hónapot írtak. (A kőkoszorú ma már nincs meg, pár éve restaurálták az emlékművet és nemsokára leesett a frissen feltett koszorú. Azóta senki illetékest nem zavart a hiánya.)

A szép képeslapot Faragó Lajos utóda adta ki Nagykátán és a Kucza Péter őrizgeti.




A fenti képeslapnak érdekes utóélete is van.

Előző jegyzeteimben hivatkoztam a Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye két kötetes remek monográfiára, amiből közöltem is részleteket Nagykátával kapcsolatban. A könyv 1910-ben és 1911-ben jelent meg. E szép kötetek 2. könyvéből való az alábbi kép, amely átdolgozott változata a fenti képnek. A fotómasina azonos látószöge, a fák takarta épületek azonos helye, mind azt mutatja, hogy ugyanarról a felvételről van szó. Mégis, mit változtattak rajta? A fák csupasz ágait megdúsították. Az embereket és a kocsit lovastul együtt eltüntették a képről. Illetve nem teljesen. Kicsit úgy néz ki, hogy a kerítés mögé tették, vagy rátettek egy kerítést. Ugyanis ott a két kocsikerék háromnegyed része látszik és ott van a ponyvával letakart rakomány is. Szépen látszanak a kocsi hosszanti lécei. Sőt a kerítés mögött látszik a süveges gazda is, de úgy néz ki süveg nélkül. Az összefogott keze is jól látszik. Még a lovacskák is felsejlenek a lécek mögött. A kerítés bal oldalán valami rá van akasztva a kerítésre. Az a valami - feltételezhető, hogy ruhadarab - mindkét képen rajta van.

A képet elég szépen átdolgozták, ügyes munka.

(Ezekben az időkben a képrészletek átdolgozásának két fő módja létezett. A negatív és a pozitív retusálás. Amit a fekete-fehér papírképen sötét részletnek látunk az a negatívján világos, átlátszó részletként jelent meg. Módosítási szándék esetén ezért a negatívon a világos részeket különböző keménységű ceruzával (speciális tapadóanyag kezelés után) sötétítették, lefedték. Ekkor a levilágítás után a pozitív papíron a sötét részek kivilágosodtak, eltűntek, környezetükkel egyenlővé váltak. Így tűntek el a kocsi sötét részletei, és az emberek. A pozitív retusálás során egyszerűen ráfestettek, az egyébként legtöbbször matt papírra a szürke különböző árnyalataival, vagy akár színes festékkel. Így keletkeztek a fa plusz ágai. A látható grafikus hatás eléréséhez valószínűleg kemény hatású fotópapírt alkalmaztak, ami részletek elvesztésével járó ceruzarajz hatást eredményez. Így ez a kép, képszerkesztő programok hiányában egy többszörös, negatívot és pozitívot is érintő bonyolult, előre jól kigondolt módosítás eredménye. - szakmai hozzáfűzés ifj Káplár Béla)


A MÁVAUT labdarúgói

A képen látható labdarúgó csapat, MÁVAUT- os dresszt visel. Ők voltak a nagykátai MÁVAUT labdarúgó csapata. Még többen itt élnek közöttünk, bizony-bizony jócskán benne vannak a korban, eljárt felettük is az idő.

Több ismerős arc tekint ránk a képről, mely 1950-ben készült, a nagykátai sportpályán. A helyszínt a háttérben lévő 1-2 ház igazolja.


(1935-ben a MÁV-nál gondoltak egy nagyot és bizonyára az igény is nyösztette a sínen gördülő céget, mert új részvénytársaságot alapítottak MÁVAUT ( Magyar Államvasutak Közúti Gépkocsi Üzem ) néven.  Az ügy érdekében autóbuszokat vásároltak és hamarosan 224 vonalon beindították az országúti személyszállítást. 

A háborús években ez a távolsági személyszállítás teljesen leállt.

1948-ban kezdtek hozzá az autóbuszközlekedés átalakításához, mely 1949 április 1-től a MÁVAUT Autóközlekedési Nemzeti Vállalat elnevezést kapta és ez a cég újból elindította a buszos személyszállítást.

Több viszontagság és átszervezés után most ez a VOLÁN.)

Nagykáta

Városunk kialakulásának történetét remekül leírja az 1910-11-ben kiadott, Pest-Pilis-Solt -Kiskun Vármegye-c. két kötetes mű, Borovszky Samu szerkesztésében.
A tanulmányt írta ifj. Reiszig Ede dr., történetíró, a központi szerkesztő-bizottság tagja.
Az Egreskátai Keglevich kastély-c. jegyzetemben lévő, "Egreskáta puszta ............" leírást e szöveg végéről letöröltem, az ottani közlés miatt.

„Nagykáta. Nagyközség, járási székhely, a Tápió patak és a rákos-újszászi vasút mellett. Lakosainak száma 9000, a kik mind magyarok és legnagyobbrészt róm. katholikusok. A házak száma 1417. A Káta nemzetség ősi birtoka. E nemzetség őse a Zagyvától egészen a Tápióig terjedő oly nagy területet foglalt 98el, hogy azon később hét jókora terjedelmű község: Nagykáta, Szentmártonkáta, Egreskáta, Szenttamáskáta, Boldogasszonykáta, Csekekáta és Szentlőrinczkáta alakult. E nemzetség több sarja, mint Absolon 1219-ben, Demeter ispán 1226-ban, István és Bertalan 1270-1288-ban mind Kátán voltak birtokosok. Az 1633-34. évi török kincstári adólajstromokban a pesti nahije községei között találjuk. A XVII. század közepén még a Kátay család birtokában volt. Kátay Ferencz halála után (1663) Keglevich Miklós birtokába került. a XVII. században a mai Nagykátát Csekekátának nevezték. Ekkor katholikusok, a vele szomszédos Nagykátát pedig reformátusok lakták. Nagykáta azonban a XVIII. század elején kipusztult és ekkor Csekekáta, mint a hét Káta között a legnagyobb, vette fel a Nagykáta nevet. A róm. kath. templom egyik harangján a következő felirás olvasható: Fusa sum pro Ecclesia Cseke-Káta, sub parocho Joanne Odoly Anno 1727. E harang 1897-ben a toronyból levétetvén, Dessewffy Emil főszolgabíró közbenjárására, a ki a harang megváltása czéljából 240 forintot gyűjtött egybe, megmenekült a beolvasztástól; a régi harang jelenleg Egresen van elhelyezve. Az 1715-1720. évi adóösszeírásokban már csak Nagy-Káta helység fodul elő. 1715-ben a helységnek 61, 1720-ban 83 adóköteles háztartása volt. Lakosai ekkor 8 tót háztartás kivételével, mind magyarok voltak. Mária Terézia királynő 1743-ban kiváltságlevelet adott a helységnek. Az 1754. évi vármegyei összeírás szerint gróf Keglevich Gábor volt a helység földesura. 1770-ben az úrbérszabályozás alkalmával 105 21/32 egész úrbértelket írtak össze e helységben. A határ tagosítását, az 1839 szeptember 19-én gróf Keglevich Gábor akkori földesúrral kötött egyezség értelmében, 1840 április 15-én foganatosították. Az 1849 április 4-én vívott tápió-bicskei csata részben a nagykátai határban folyt le, s itt temettek el az eleset honvédek közűl 52-őt a róm. kath. temetőben és a többieket a Tápió-patak és a község közötti térségen. A sírokat a lakosság mindig jó karban tartotta. 1909 őszén a Tápió hídja mellett sírboltot építettek és az elesettek maradványait itt helyezték el. A sírbolt fölé, országos adakozásból, díszes emlékszobrot állítanak, melyet Jankovics Gyula szobrász készít. Az elesettek emlékét a község főterén álló emlékoszlop is őrzi. Jelenleg gróf Keglevich Gábor a helység legnagyobb birtokosa. Itt van főszolgabírói hivatal, és selyemtenyészési felügyelőség. Van itt téglagyár is, mely néhai Katona Péter örököseié. A téren, a templommal szemben áll a régi gróf Keglevich-féle kastély, melynek fele most Nagykáta községé s ebben van elhelyezve a kaszinó, a másik fele Dezseőffy Emil főszolgabíró tulajdona, kinek itt körülbelül 4000 kötetes könyvtára van. Csinos épület a községben Katona Lajos dr. úrilaka, mely a gróf Keglevich-birtokhoz tartozott és vétel útján került a mostani tulajdonos birtokába. Van benne családi levéltár is, kb. 500 kötetes könyvtár, melyből közel 300 régi érdekes munka. Nagyobb könyvtárak még a plébániáé, kb. 500 kötettel és a kaszinóé kb. 1500 kötettel.”



A Káta nemzetség címerére így kiszínezve, a Visegrádi várban akadtam, a többi nemzetség címerek között. Az 1999-ben megjelent Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig - c művében leírja a címer színeit: "vörös pajzsban hat küllős arany kerék, a sisakdísz ugyanaz, a takaró (drapéria) vörös-arany." A könyvben a címer fekete fehérben látható. ( 32.oldal )

Vendégség Erekközben

A vendégség régen történt, a kalendáriumok elejére abban az évben 1940-et írtak.

Ezt a pontos meghatározást attól a kis lánykától tudom aki az Édesanyja ölébe húzódott a biztonság okából. Szőkesége rásegített a nap fényére.

Itt elmélázhatunk az ídő múlásának szomorúságán. Az a bájos kis szőkeség ez évben tölti be a 80. évét, nehezen mozgó idős asszonnyá nyomorította a földi lét.

E kicsi borulás után - mert borúra derű - nézzük inkább a vendégséget.

Egy napon - ez valószínű, hogy vasárnap délután lehetett, mert máskor nem igen volt alkalmatos az idő - a nagykátai fodrász mester halra kívánkozott. Ezen célból ki is ment az Erekközbe halászni, egy kis halat szerezni. Akkoriban még a halak eldorádója volt az a terület. Olyasmi lehetett mint az egykori krónikákban leírt Tisza folyónk. Azt vetették akkoriban papírra, hogy a Tiszába nem lehetett a vödröt belemeríteni anélkül, hogy hal ne akadt volna bele. Valami ilyesmi lehetett az Erekközben lévő vizek, nádasok, sások susogó világában is. 

A nevet majdnem kifelejtettem Koncz István fodrász volt a Kovács-Szórád tanya vendége, bizonyára az ismeretség is a borbélyságból adódott. Pista bácsi jól ismert alakja volt Nagykátának, a kép készültekor volt 25 éves. Előző jegyzeteimben már írtam róla. Pista bácsi - kép közepén balra - éppen koccint a tanya urával. Bizonyára jó borocska lehetett a csapra vert kicsi hordóban. Hogy ilyen szépen összejöttek, ott voltak a szomszédok is, így azután előkerült a gramofon, már csak a vendégszeretet miatt is. Nagyon jó lehetett a felcsendülő dal, mert az a fehér jérce igen csak elálmélkodott a látványon. ( A nagylányok sem az "okost" nyomogatták! )

Lehet, hogy két koncert ment azonos időben. Egy a lemezről, egy meg a sűrű nád világából ömlött elő, mert a békák sem hagyták magukat.


Magyar - ruhabemutató

Anyák napja van ma, május első vasárnapja.

Erre a napra tartogatott képet emelek ki a fényképes dobozból. Kedvenc képemet. A képen egy gyönyörű nő, gyönyörű ruhában, ki életet adott nekem. Az emlőin gyarapodtam, dajkált ha sírtam, etetett ha éhes voltam, Ő volt a gondviselőm, az Édesanyám. Dolgát gyakorlottan végezhette, hiszen én voltam az ötödik gyermeke.
 
Édesapám egy kicsi faluba, Dunántúlra ment el érte 1923-ban és hozta el e tájékra. Legelőször Tápiószelén laktak, de egy év múlva már Nagykátán építették a családi fészket. Majd gyarapodott a család, jöttek a gyerekek: István, Erzsébet, Károly, György és a legvégén én. 1944. július 2-án közénk csapott egy légi akna. Nem jelképesen, hanem valóságosan. Édesapám és István bátyám darabjait úgy szedték össze, megsebesült Édesanyám és Erzsi nővérem is. Édes jó anyám béna bal kézzel, megmerevedett újakkal élte további életét 1987-ig, akkor szólította el Őt a teremtője, 86 éves korában.

Nagykátán, 1938. május 22-én Magyar-ruhabemutatót szerveztek, ahová Édesanyámat is meghívták és ezt a gyönyörű magyar ruhát adták rá. Ekkor jó Anyám 37 éves volt, négy gyermek anyja.

A ruhabemutatóról e képen kívül más adatom egyenlőre nincs. Még szerencse, hogy Édesanyám kézírásával a fénykép hátulján meg van az esemény és a dátum.

Édesanyám sírjára nem csak Anyák napján viszek virágot.


Keglevichek nyomában IV. –Egreskátai Keglevich kastély

Az előző jegyzetemben hivatkoztam – mint forrásmunkára – Dr. Borovszky Samu által szerkesztett Pest-Pilis-Solt- Kiskun Vármegye - című műre, melynek a "Mezőgazdaság és állattenyésztés" fejezetéből idéztem a Keglevich birtok gazdaságának leírását.

A vármegye községeinek leírása is benne van e kötetekben, így  természetesen Nagykátáé is. Ezen írásból idézem ide azt a rész, mely az egreskátai kastélyt írja le pár mondatban.

A háború alatti időkben, a gazdátlanul marad kastély berendezését, értékeit fogta és vitte boldog, boldogtalan. Valószínűleg a németek kezdhették a szét rablást, az oroszok folytatták és a lakosság tette a végére a pontot. Nagykátán is lappang még egy-két dolog. Tudok egy ülőgarnitúráról és egy gyönyörű hatalmas tükörről mely onnan származhat. Még a kastély épülete is nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Egy-két nyomorúságos melléképület idézi ma már a múltat.

„Egreskáta puszta, mely 1848-ig gróf Keglevich Gábor földesúri hatósága alá tartozott s nagyobb része most is gróf Keglevich Gáboré, a hol csinos kastély is áll, melyet 1820 körül gróf Keglevich László építtetett. Itt is kb. 3000 kötetes könyvtár van, továbbá afrikai vadászati tropheumok gazdag gyűjteménye, melyeket gróf Keglevich Gábor fia Miklós hozott onnan; végre XVII. századbeli mesterek festményei, közöttük néhány eredeti Rembrandt. Az egreskátai birtok egy 1640-ből származó s gróf Keglevich Gábor tulajdonában levő oklevél szerint, akkoriban Hétkátai Katis Ferenczé volt, kitől vétel útján került a Keglevich család birtokába, mely azután a birtokra kir. adományt is nyert. Idetartoznak még a következő lakott helyek: Erdőszőlők, Öregszőlők, Újszőlők, Feketeerdő, Kerektó, Szőlőkalja és Erekköze”

Képet a kastélyról Kucza Péter kölcsönözte.


Keglevichek nyomában III. – Gróf Keglevich Gábor birtoka

Nagykáta és környéke 1663-ig Kátay Ferenc haláláig, a Kátay család birtoka volt. 1663 után a Keglevich család vette meg a területet és itt gazdálkodott 1945-ig.

1910 és 1911-ben megjelent egy remek sorozat tagjaként a "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye"- c könyv, I. és II. kötete, Borovszky Samu szerkesztésében.

Ezen kiadványokban olvashatjuk, az alábbi leírást a Keglevich birtok gazdálkodásáról, az akkori állapotok szerint.

A képet is e kötetből kölcsönöztem.

„Egreskáta, gróf Keglevich Gábor birtoka. Összterület 2560 m. hold; ebből kert és beltelek 35, szántóföld 2000, kaszáló 40, legelő 340, erdő 20, szőlő 50, nádas 60, és az adó alá nem eső terület 15m. hold. Gazdasági és üzemrendszer: részben négyes és nyolczas vetőforgó, részben szabad gazdálkodás. Dohányt 73 kat. holdon termel. Lóállomány összesen 58; ebből igás 18, hintós 12, anyakancza 10, csikó 13, és mén 2. Nevezetesebb anyakanczák Wirthin és Missis C. nevezetesebb mén Egreskáta II. amerikai telivérek. Szarvasmarha állomány összesen 408, ebből jármos ökör 80, 120 vöröstarka tehén, 40 tinó és 36 üsző; gulyabeli 78 és hízómarha 30-50  vegyesfajta, tenyészbika 4 simmenthali, Sertésállomány 60 anyakocza és 6 kan, szőke mangalicza. Napi tejtermelés 300-600 liter amit Budapesten értékesít. Baromfitenyésztésben a fehér fajtyúkok és a pekingi kacsák után az évi forgalom 2000 korona. Van méhészete 16 kaptárral és haltenyésztés három tóval, amiben főfaj a ponty a mit Budapesten értékesít. Erdészetében uralkodó  fanem az akácz, a mit gazdasági czélokra használnak fel. A borászatban a fő borszőlőfaj az olaszrizling, ezerjó, dinka, szlankamenka és a főcsemegefaj a fehér és a piros chasselas. Kertészetében a dinnyetermesztést űzi 25 - 30 m. holdon, kb. 5000 korona évi forgalommal. Van téglaégetője, a mely évente, szükség szerint 50.000 téglát tud előállítani. s van 2 darab 8 és 10 lóerős gőzcséplőkészlete, egy gőzekéje és 3 aratógépe. A munkaerőt Nagykátán és környékén szerzi. Napszámárak férfiaknál 1,6 - 3 korona. Az átlagos földhaszonbér e környéken 40 korona.”



Öregfiúk bulimeccse

A kép 1945-ben készült, valószínűleg tavasszal. A front már átlépte Nagykátát, nem tudni merre járt. Akiket az a szerencse ért, hogy itthon voltak, hozzákezdtek a foci felélesztéséhez.

A következő sorokban Koncz István mesél nekünk a háborús időkről:
 
„1943-ban a Nagykátára munkaszolgálatra bevonultatott zsidókkal is játszottunk barátságos mérkőzést 3:3 góleredménnyel, amiért heves elmarasztalást kaptunk a nyilasoktól.

A háború végső szakaszában a pályán repülőtér volt, a háború végére kopár pusztaság lett a pályából. Kapufáknak nyoma sem maradt.

1945 tavaszán újra kellett kezdeni mindent előröl. A községi elöljáróság engedélyével a községi strandfürdő öltözőjének anyagából bányásztunk össze kapufának valót. Minden mérkőzés után szétszedtük a kapufát s elzártuk a bunkerbe, amely még a mai napig látható.

A csapat tagjai: Komonyi István ( Pál?) Fehér László, Horváth István,Brunner István, Gulyás László, Lengyel Balázs, Baglyas Sándor, Fejős Sándor, Molnár István, Szécsényi Pál, Barad Pál, Barad Sándor, Laczkó Frigyes, Koncz István, Szigedi János.

Az első mérkőzést 1945 április 12-én húsvét napján játszottuk az itt állomásozó román csapattal. 5:0 vertük őket. Három hét múlva ránk kényszerítették a visszavágó mérkőzést. Hiába szabadkoztunk, hogy arra a napra másik csapattal van lekötve a mérkőzés. A románok nagyon készültek a revansra, bántotta őket az 5:0, a visszavágóra Aradról hozattak 5 játékost, külön erre az alkalomra, sőt bírót is állítottak, aki elfogult a részünkre. A mérkőzésre kivonult az egész tisztikar, a tábornokukkal együtt. Ennek ellenére szegények megint zsákot kaptak 4:0-ra. A tábornok 4000 db cigarettát ajándékozott a győztes csapatnak. Abban az időben sokat ért a dohányárú.

Még be sem fejeztük a mérkőzést, a másik ellenfél már bemelegített. Mindössze 10 perc pihenőt tartottunk és az új mérkőzésre, újabb 90 percre álltunk ki az Egreskátán állomásozó magyar katona válogatottal. Az eredmény 5:1 a javunkra.

Az angol Katonai Misszió csapatával 1946-ban 2:2-re játszottunk. A szovjet katona-válogatottal csak edzőmérkőzést tartottunk."

Pista bácsi remek sorai megőrizték számunkra a zord idők szebb részét.

Az "öregfiúk" mérkőzésen az egyik csapat ücsörög a füvön, a kapusuk középen hever a labdával. Nincs közöttük ismerős arc. Talán nem nagykátaiak?
A csíkos mezesek közül sok ismerős tekint ránk, úgy 72 év távlatából.
A bíró szigorú lehetett, nagy vekker lóg a nyakában, a pontos időbetartás okából. Talán a mérkőzés végét az óracsörgés jelezte?


Mária Terézia királynő kiváltságlevele

A kiváltságlevél létrejötte gróf Buzini Keglevich Gábornak köszönhető, mert az uralkodónőhöz való hűsége, részvétele az örökösödési háborúban hozta ezt az eredményt.

A királynőnk által adományozott kiváltságok, vagyis az eddigiekhez képest új jogokat ezáltal új lehetőségeket kapott településünk. Bizonyára fejlődésnek indult a kereskedelem és a helybéli ipar, kézművesség és ezáltal a település is. 

Nos, itt a kiváltságlevél fényképe:


  A latin szöveget Lakatos Gyula fordította:

 „Mi Mária Terézia Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmácia,
Horvátország és Szlavónia királynője; Ausztria főhercege; Brabantia, Burgundia,Stájerország, Karintia és Carniola herceg; Flandria, Tyrol,és Goriczia grófja; Lottharingia és Barri hercegének házastársa, Hetruria nagyhercege stb. Örök emlékezetbe ajánljuk kihirdetve a jelenlévőknek és mindazoknak akire tartozik:
  
Hogy midőn szeretett hívünknek, Tekintetes és Nagyságos gróf Buzini Keglevich Gábor - a gondjaira bízottak a bíró, az esküdtek és a Pest megyében fekvő Nagy-Kátának nevezett falu azaz birtok az egész közösségének a nevében - Felségünkhöz intézett legalázatosabb kérését, minthogy hasznos és kedvező mind a mi magyar Királyságunknak, mind az említett országlakóknak és a fent nevezett Nagy-Káta falu azaz birtok lakosságának, Azt neki különös királyi kegyünk és kegyességünknél fogva jóváhagyandónak és megengedendőnek tekintjük, hogy az említett Nagy-Káta birtok ezentúl és a jövőben és az eljövendő időkben mindenkor ne csupán a mezőváros névnek örvendjen és így neveztessék, hanem ugyanakkor évi három rendbeli szabad vásár azaz évenkénti szabad vásártartási jognak is; Éspedig az első Szent Pál ünnepén (jan. 25.) a másik Szent György Harcos és Vértanu ünnepén (ápr. 24.) a harmadik pedig a Szent kereszt felmagasztalása ünnepén (szept. 14.) ugyanannyi - mindig az említett évenkénti vásárnapot megelőző napon rendezendő - marhavásárral, mindazon mentességekkel és kiváltságokkal melyekkel más városaink, mezővárosaink vagy falvaink szabad vásárait rendezik az, az előbb írt Nagy-Káta birtokon mindörökre rendezhessék és megtarthassák: Sőt megengedjük, jóváhagyjuk, kijelöljük és címet adunk jelen érvényességgel, anélkül azonban, hogy más környező helységek évenkénti szabad vásártartási jogát sértené.
  
Épen ezért együttesen és egyenként a kereskedőket, az ügyvivőket, utazókat és más akármilyen piaci embereket komolyan biztosítjuk, szavatoljuk és bizonyossá tesszük, hogy az említett vásárnapokat, vagyis az évi szabad vásárokat, az említett Nagy-Káta mezővárosában az általunk előre bocsátott módon mindörökre rendezni elrendeltük és engedélyeztük, mindennemű áruitokkal, dolgaitokkal, javaitokkal szabadon gondtalanul, személyetek, dolgaitok és áruitokért való minden félelem és rettegés nélkül jöjjetek, siessetek és csatlakozzatok, ugyanott nagykereskedést létesítve magatoknak, másfelől, ha inkább akarjátok, térjetek vissza a saját lakóhelyetekre, személyetekben és dolgaitokban mindig épen, a mi védelmünk és különleges oltalmunk alatt megmaradva.
  
És ezeket a vásárokon és más nyilvános helyeken mindenütt ismertetni és közzétenni akarjuk. A jelen dolgokat pedig, amelyeket a mi titkos pecsétünkkel  amelyet mi Magyarország Királynője használunk, közzétenni parancsoljuk, azok elolvasása után a bemutatónak ismét visszaadni szándékozunk és parancsoljuk.
  
Kelt Prágában, a mi királyi városunkban 1743. május 25. napján, magyarországi és csehországi és a többi uralkodásunk harmadik évében.   Mária Terézia”

Mindez történt lassan 274 éve. Mária Terézia királynőnk megjutalmazta falunkat egy városi ranggal, mint írta örökre.  De ezek a jogok nem lettek örök érvényűek, mert eltűntek az 1876-77-ben a megyerendszer átszervezésekor. A városi rang ezzel eltűnt, vásártartást is újból kellett kérvényezni. A városi cím 1989. február 5.-én visszatért. A vásárokat a visszaemlékezés szerint, 2004-ben felszámolta az idő.

 Az emlékezet szerint a " kutyabőr"-t a Keglevich kastélyban őrizték 1945-ig. Ekkor a kastély kifosztói kidobták és egy ismeretlen személy, több más irománnyal együtt a "Széchenyi Levéltár"-nak adományozta, szerencsénkre.

Az okirat nagyon jó állapotban ott található. 
A város történetében igen fontos okiratról a város készíttethetne egy élethű másolatot, ami a mindenkori polgármester irodáját díszíthetné.

A remek képet a kiváltságlevélről Kucza Péter kölcsönözte.

Nagykáta régi térképeken

Az 1700-as évek második felében a Habsburg Birodalom katonai térképészei azt a feladatot kapták, hogy térképezzék fel a birodalmat. Mivelhogy sajnos mi is odatartoztunk – vagyis a birodalom részei voltunk – így a magyarok országát is papírra rajzolták. (Mária Terézia volt ezen időben a magyarok királynéja. A térképezés utolsó 7 évét már II. József uralkodása alatt végezték.) A hatalmas munkát 24 év alatt végezték el, azt is tudjuk, hogy 1763-tól 1787-ig. A munka sziszifuszi és rendkívül alapos volt.

A térkép érdekessége, hogy a város neve fölött olvasható a "Markt" szó, ami németül piacot jelent. Valószínűnek tartom, hogy Nagykátának országosan nevezetes vásárait jelölték meg, kiváltképp a marhavásárait. Nagykáta, Mária Teréziától kiváltságlevelet kapott 1743-ban, amelyben nem csak városi rangot kapott, hanem vásártartó jogot is. Ezen kiváltságleveleket nem osztogatták csak úgy. A kiváltságlevél  egyértelműen gróf Keglevich Gábor érdeme. (Mária Terézia kiváltságlevele, egy következő jegyzet témája lehet.)

Mivelhogy engem mindig nagyon érdekel szülőhelyem múltja, jelene, na meg a jövője is, így valahogy természetes, hogy a fent nevezett időszakból városom térképét emelem ide. Szinte visszatekinthetünk a múltba, úgy pár százméteres magasságból. Fantasztikus így visszatekinteni, úgy 2,5 évszázadot.

A térképészek minden utcát bejártak, minden házat belerajzoltak a helyükre. Van amelyik utca ugyanúgy kanyarodik mint nagyjából 230 évvel ezelőtt, de egy másik már meg sincs, mert másként gondolták az utódok. A házak túlnyomó többsége akkoriban célszerűségi okból kifolyólag is nádtetős volt. Hiszen nem kellett messzire szekerezni a jó minőségű tetőfedő nád beszerzésének okából. Termett az rendesen a farmosi, meg az erekközi vidéken.

Régi iratokban, könyvekben találunk arról leírást, hogy Nagykátán két malom működött. Hogy mi működtette a malmokat azt csak gyanítani lehet, hogy elektromos energia nem, az bizonyos, hiszen olyan még nem létezett A víz, mint energia is rögtön kiesik, mert belterületünkön nincs még egy patak sem. A szélmalom lehetőségét is rögtön kizárhatjuk, így maradt az állati erő, a szárazmalom. (Szép hazán egyetlen szárazmalma Szarvason maradt meg, vigyáznak is rá nagy gonddal.) A szárazmalmok állati erővel működtek  általában lovak, de néha rászorultak az ökrökre vagy tehenekre is. Az állatokat gerendák közé fogták és azok körbe-körbe keringve hajtották a célszerű szerkezetet.
Tehát nálunk is volt kettő, de izgalmas az is, hogy hol?
Kérdésre talán ez az elő térkép amely  megadja a válasz! A templomot könnyű megtalálni, attól jobbra induljunk el a tekintetünkkel a mai Kossuth Lajos utcán és az út jobb oldalán két kis fogaskerék félét látunk. No, az az egyik malom. Nagyjából a mai Hudák áruház helyén működött.
A másik malom a József Attila utcán lehetett, a Lovas utca, Munkácsi Mihály utca torkolata környékén. Oda van berajzolva a malom jele.
A malmokat a második katonai térképen, melyet 1806-1869 -ig rajzoltak már nem találjuk.

A térképész hibásan írja településünk nevét,  bocsássuk meg ezt a németnek!

A térképet a gallery.hungaricana.hu internetes oldalról kölcsönöztem.


Eperfák a Dózsa György úton

Az eperfáknak valamikor nagy divatja volt. Célszerű egy fa volt, majd minden házban volt ilyen, némelyik hatalmasra nőtt. Volt belőle amelyik fekete epret termett – jó lila lett a gyerekember szája tőle. És volt fehéret termő fa is, mely éréskor kicsit rózsaszínű lett, na, ezt szerettük a legjobban. Az udvaron lévő fát a gazda jól megrázta, kiengedte a malacokat, azok is rögtön rácsaptak a csemegére.

Talán, az 1800- as évek vége felé beindult a selyemhernyó tenyésztés. Településünkön az 1900-as évek legelején már " selyemtenyésztési felügyelőség" működik. Akik vállalkoztak e nemes cselekedetre, azok kaptak hernyókat egy dobozzal. Na, ezek a falánk jószágok csak ettek, csak ettek. Hordani kellett nekik az eperfa levelét rendesen, addig míg be nem gubóztak. Akkor, az aki kiadta a hernyókat, visszavásárolta a szép rózsaszínű gubókat.Az eperlevélből egy kis pénz lett gubókból meg selyemszál. Szólt is a mozgalmi dal rendesen „Sződd a selymet, elvtárs!”. ( A YouTube-on most is meghallgatható! )

"A szekszárdi m. kir.selyemtenyésztési felügyelőség is s hozzáforduló községeket, szederfa-maggal és csemetéket bőségesen ellátja, s minden útbaigazítást megad. A kiültetés évről-évre több: 1908-ban a közutakra és közterekre 14437 db. szederfát ültettek ki. Ez idő szerint a a selyemtenyésztést a kalocsai és a kiskőrösi járásban űzik a legtöbb sikerrel."
Írta a Dr Borovszky Samu által szerkesztett: Pest-Pilis-Kiskun-Vármegye I-II kötetes monográfiája, 1910-11-ben
  
Az eperfának valószínű az amerikai szövőlepke tett be, mert emlékszem olyan évre amikor az elszaporodott hernyók csupaszra rágták a fákat a nyár közepére. Ezután kezdtek eltünedezni a szép eperfák. Városunknak van egy része melyet Epresnek neveznek, bizonyára nem véletlenül.
   
A Dózsa György út – régi szép nevén Erzsébet királyné út – mindkét oldalán valaha eperfákat ültettek. Ez a fasor ágai különlegesen voltak nevelve, egy szál vastagabb drót segítségével összeölelkeztek, összefonódtak a fák, szinte keretet, kordont alkottak az út szélén. A lombok teljében szép látvány volt ez a fasor.


De ilyen eperfasor volt még a Tápióbicske felé menő úton is.
A fasort valamikor kiirtották, de pár kép még maradt róluk.
A képeket Rada István kölcsönözte.


Érdekesség, Vancsik tanár úr festménye az eperfákról.


Vízi malom a Tápión

Az ember véges emlékezete sem mesél már róla, legfeljebb a levéltárak porlepte polcain akadnánk a nyomára, ha az okiratok tömegét böngésznénk. Érdemes volna kutatgatni, mert az egykori iratok emlegetnek még egy malmot, ami vízi malom volt és a Tápió folyócska adta az energiát.

Legelőször egy hajdani népszámlálási adatban olvastam, hogy Nagykátának ennyi és ennyi a lakosa és még kettő a vízimalomban. Ezek szerint településünknek volt vízimalma, ami kicsit hihetetlen volt.

Telt múlt az idő és Kucza Péter barátom képeslapgyűjteménye egy gyönyörű kőnyomatos üdvözlőlappal gyarapodott, melyet 1900-ban adtak postára. És mi van a szép képen: egy romantikus szépségű vízimalom. Az is lehet, hogy az eredetiről rajzolták, de az is lehet, hogy csak fantáziarajz. Minden esetre, ha Nagy-Kátán – mert így írják a nevet – nem lett volna vízi malom, bizonyára nem adták volna ki képeslapon. Ide is teszem, gyönyörködjenek Önök is!


Az igazi bizonyíték, arra, hogy a malom létezett a Tápión, most következik.
Ez egy katonai térképdarabka az 1800-as évek második feléből. Ezen pontosan látszik hol volt a malom, az Erdőszőlői gulyalegelő szélén volt, ott, ahol a Tápiószentmárton felé vivő út átszalad a Tápió hídján.


De látható a malom, egy korábbi, nagyjából 100 évvel korábbi térképen is - amely ugyancsak katonai térkép - ennek rajzolása 1763 és 1787 között történt.


Érdekesség még, hogy a Tápió kénye - kedvére ott folydogált ahol a kedve szottyant. (Megfutamodott Klapka – a tápióbicskei csatában – csak T. Szelénél tudott lovával átmenni a túlsó partra.) A malomtól följebb a tápióbicskei hídnál még egy csőszházat is láthatunk, ezen az igazi pontossággal elkészített térképen.

A vízi malmon az idő túllépett, romja sem maradt. Kár! Bizonyára a faluban beindított két új malom mondta ki rá az ítéletet.

Barátságos csapatkép

Hogy a mérkőzés mennyire volt barátságos, vagy bajnoki, arról már senkit nem tudok megkérdezni.

Tény, hogy 1929. június 29-én szombaton, a KTK, vagyis a Kőbányai Torna Klub csapata volt a nagykátai Turul SE vendége. A mérkőzés azon a pályán folyt, amit a nagy kiterjedésű vásártérből hasítottak ki, s amely mind a mai napig a labdarúgást szolgálja, a régihez képest jócskán megnagyobbítva a terület.

A sötét mezben a vendég csapat az első három sorban, guggol, ül és fekszik.
A mieink a hátsó sort töltik ki fehér mezben. A mellrész sötét sávjában a pajzs alakban ferdén beleírva: TURUL.

A TURUL SE és a KŐBÁNYAI TORNA KLUB mérkőzés 3 : 3 -as döntetlennel végződött.

A képen már nem tudni kik vannak, de húszas évekből fennmaradt egy névsor kik akkoriban a csapat tagjai voltak: Basa Mihály, Botka István, Bukovics Ferenc, Gödöllei László, Juhász Sándor, Kálmán Béla, Léló István, Lukács Kálmán, Minik Kálmán, Pilissy József dr., Schwarz Hugó.

( Egyes adatok azt mutatják, hogy Nagykátán 2013-ban volt a labdarúgás 100 éves.)