Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Gyóni Géza utcai ház

   Egy romantikus fotográfia a vasútállomással szembeni utcából. Egyetlen ház városunkban ahol puttók, angyalfejek díszítik az ablakszemöldököt.
   A hölgy szép hosszú ruhában, fölötte elegáns nagy gombos köpenyt visel. Férje vasutas ruhában, nagy tisztelete volt ekkor még az egyenruhának.
   Állami alkalmazott, jó fizetéssel, nyugdíjjal!
   A hátrább álló mellényes, szikár alak – nagy kinagyításnál látni – békés szemlélődéssel pipázgat.
   A két lányka - mintha ikrek lennének - fogják egymás kezét.
   Az 1990-es években valakitől azt hallottam, hogy vasúti ruhás férfi Kosztolányi nevű állomásfőnök lehet. Itt laktak ebben a házban.
   Ez az utca a vasútépítés után alakult ki, mert egy korábbi bejegyzésemben bemutatott térképen még nyoma sincs.
   Az utóbbi években egy építési vállalkozó, az udvarban lakásokat épített, az épületet és a kovácsoltvas kaput, a kerítést, e kép alapján helyreállította.
   A kép mikor készülhetett? Csak találgatni lehet! 1920-as évek? Vagy még előbb?
   Az eredeti kép mérete 14x9 cm. Készítője ismeretlen.

Egy régi térkép.

    Egy fantasztikus, régi térkép Nagykátáról, mely mesélni tud a tovasurrant régi világról, ugyan úgy mint egy fénykép. 1881-ben rajzolta egy hozzáértő, talán térképész, az akkori utcákról, házakról.
    Itt már rögzítve van a vasútállomás, az állomás raktárépülete. Igaz, hogy ekkor még építés alatt volt, hiszen csak 1882. március 11-én indult meg a forgalom ezen a vonalon. Az állomás környéke még teljesen kopár, még épületek nem látszanak a környéken. A vasút teljesen kettévághatta az egykori hatalmas vásárteret. Az itt megtartott hatalmas állatvásároknak, a híre és emlékezete is ellanyhult már. Nagykáta település csak a vasút megépítése után folyt ki az állomásig, sőt idővel azon túlra is kiterjedt. A Petőfi Sándor utcától délre a vasútig, szinte házak sincsenek. A Gyóni Géza utca még elgondolásban sem szerepelt.
    A vásárállás bal felén, a mai Dózsa György út felé, viszont már áll a Bernát féle malom – amiről eddig képet nem találtam - a mai tüdőgondozó épülete és a későbbi szülőotthon, rendelőintézet. A térképről kitűnik, hogy Keglevich kastélynak a kertje egészen a mai Petőfi utcáig kinyúlik. Érdekes, hogy kb. a közepén egy utcát terveztek, ami a későbbiekben nem valósult meg.
    No, de nem meséltetem tovább ezt az igen értékes térképet, mely a Földhivatalban maradt fenn, a felfedezés öröméből Önöknek is hagyok bőven.


Néma tanú

Megjelent a Nagykátai Újság 1993. márciusi számában.

Áll még a néma tanú!

   A Lenkei utca elején, a 3. számú ABC mögött látható egy nagyon öreg ház. Mállik a vakolata, kuszált tetejéről a nádat a veréb is lerúgta már. A kémény fugáiból a maltert kisöpörte rég a szél. Korhadó ajtaján sem lép be a szomjas vándor, talán csak akkor ha álmodik a ház.
   De a háznak így, roggyantan is tartása van. Már hogyne lenne? Nem holmi parasztháznak építette valamikori gazdája. De nem ám! Búfelejtőt emelt ide a falu szélére. Ennél kijjebb már csak a ma is álló Szent Vendel vigyázta a pásztorok lépteit.
   A gazda jól számított, mikor arra gondolt, jó helyen lesz itt a kocsmája. Hiszen azt egy hatalmas vásártér mellé telepítette. Mert a régi könyvek tanúsága szerint a nagykátai marhavásárt a kiskunfélegyháziéval együtt említették. A nagykátai vásárszabadalom 1743-as keltezésű. Hatalmas csordákban hajtották fel az Alföldről a gulyások a marháikat, hogy a kátai vásárban túladjanak rajtuk. S az itt vásárolt állatokat – mivel még a vasutat ki sem találták – lábon hajtották ki Ausztriába.
   Gyermekkoromban  a régi cédulaház is állott még az Árpád és a Petőfi utca között – de már mint lakóház. A régi időkben  a passzusokat – a marhalevelet – itt írta át a hivatali ember az új tulajdonos nevére.
    Szóval a kocsmáros jól számított, vásárokon volt itt vendég bőven. Le lehetett öblíteni itt az út porát, oltani lehetett a szomjat a jó nagykátai homoki borokkal. S vajon a sikeres üzlet után hol itták volna meg az áldomást, ha nem itt? Sok ökör ára cserélt itt gazdát a kecskelábú asztaloknál. Akár állatért cserébe, akár az ördög bibliája révén. Bizonyára jó pár véres legényt is látott már ez az öreg épület bicskarántás után. Mert a nagykátai legények híresek voltak ám bicskáikról, mely hamar kinyílt errefelé.
    A kocsma előtt egy bakugrásnyira vitt el az országút is, bizonyára onnan is került vendég még a csendesebb napokon is.
    Bizony ha ez a csárda beszélni tudna!
    Beszélhetne vásárosokról,utazókról, helybéli legényekről. Még vonuló hadakról is. Mert a hadfiak is vonultak piciny ablaka alatt. 1849. április 4.-én Jászberényből jövet erre masíroztak a legendás Klapka és Damjanich hadai. Bizonyára betértek ide is  - a kocsmáros örömére – s egy verdung borral szomjukat oltották annyi gyaloglás után.
    Micsoda hősöket látott e ház!
    Az aradi vértanúk közül kettőt is: Damjanich János tábornokot és gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagyot A főparancsnok Görgey is itt haladt keresztül, hiszen a csata második részét már ő vezényelte. Egyes adatok szerint Kossuth is tartózkodott Nagykátán. Sorolhatom a dicsőséges neveket tovább: Klapka György őrnagy, Sebő Alajos alezredes … és a többi, aki mind fénylő név a szabadságharcunk egén.
     Na és a több száz ismeretlen hős, kik nem tudták még akkor, hogy pár óra multával életüket veszi az ellen. Százával estek el a tápióbicskei csatában, de voltak, kik újból visszatértek Nagykátára, de már nem a saját lábukon. A sebesültszállítók hozták vissza őket szörnyű sebeiket ápolandó. Jórészük, akik nem gyógyultak meg, temetőnkben alusszák örök álmukat.
     Ez a kocsma és a körülötte játszódó ’49-es események ihlették meg az itt tanító Jankó-házaspárt, színdarabot írtak róla. Ezt a nevezetes darabot magam is láttam, úgy 1954 vagy 55-ben. Sajnos a címére már nem emlékszem. Vajon volna még valaki, aki többet tudna mondani nekem erről a színműről? Ezideig sajnos nem jutottam a kézirat nyomára sem.
     A színdarab elején a narrátor így kezdte mondókáját:

     „Áll még az épület iskolánk ablakai alatt…”
     Vajon ez a kedves épület meddig áll még?
     Ha elpusztul Nagykáta legöregebb házát veszítjük el!

Utóirat 21 évvel a cikk írása után.
Az írásom után nemsokkal a könyvtárban megtalálták a színdarab kéziratát, a Mátray Gábor ált. iskola növendékei nagy sikerrel előadták a színdarabot. Még Sárkeresztúron - a nagykátai temetőben nyugvó Farkas Miklós szülőfaluja - is tartottak igen sikeres előadást. Többen mondták, haza vittük Farkas Miklós 20 éves hadnagyot, ki a tápióbicskei csatában vesztette életét.
A kocsma épület eltűnt, lebontották.

Ökörerő

    Ha a lóerők már nem működnek az ökörerők még segíteni tudnak. A kép a mai Jászberényi úton készült, nagyjából a Mátray Gábor ált. Iskola ( Vásártéri iskola.) előtt. Családi elbeszélésből tudom, hogy a Nagykáta - Jászberény között közlekedő menetrend szerinti autóbusz ( 1926 óta, Strompf Pál a tulajdonos) Egreskátánál elakadt. Hogy a hó miatt, vagy műszaki okokból az már nem tudható. A lényeg, hogy a Keglevich birtokból 10 szép címeres ökröt kaptak, így száguldottak be a nagykátai MÁV állomásra. Nem gondolom, hogy az utasok elérték a vonat csatlakozást, legalábbis azt nem amire igyekeztek.
     A kép külön érdekessége,hogy egy lengyel katona készítette, amikor menekültként az iskolában voltak elszállásolva. A családom tőle kapta.
     A kép mérete 8,5x6 cm. készülhetett 1939 vagy 40 telén, készítője: Jozef.

MÁV állomás

    Az utazni vágyó közönség a gőzös begördültét várja. Ragyogóan sütött a nap, erre utalnak az árnyékok. A megnyúlt árnyékokból következtetve, délután van, úgy 3 óra környékén. A kép feltételezhetően 1927 őszén készült, a kép hátuljára írt jegyzetek alapján. Késő ősz lehet, enyhe még az idő, hiszen az urak egy része még zakót visel. Mások már télikabátot öltöttek. A sétapálca divatját is megfigyelhetjük, hiszen az előtérben lévők közül kettő kezében is ott van. Feltűnik egy térdnadrág is, fehér harisnyával. A berliner kendős asszonyság mintha kisgyermeket ölelne, melegítené a kendő alatt.
    Az asszonyság háta mögött lévő kerítés a Resti kiemelt teraszának kerítése. Az állomás épületei nem is látszanak a hatalmas galagonya fák lombjától. Úgy tűnik mintha nyírták volna, pedig nem. Az első vágányon néha áthaladó gőzös alakította ilyenre.
    A hatalmas fákat a villamosításkor tarolták le 1990 tájékán. Pár évre rá egy vasúti mérnök mondta nekem, hogy már nem vágnák ki a fákat, már más megoldást találtak ilyen esetekre. Késő bánat.
    Az eredeti kép mérete: 4,5x6cm. Készítője ismeretlen.