Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Vadászkocsi a Keglevich birtokon

A képek valaha Egreskátán – Nagykáta külterülete a Keglevich család birtokának központja – vagy a környékén készülhettek erről a nagyszerű járműről. Ez az ügyes szerkezet egyszerre több vadászt is el tudott szállítani a kijelölt helyre, vagy csak úgy kóborolni, szétnézni a határban.

A kocsi hossztengelyében hosszú ülést alakítottak ki, nagy a valószínűsége, hogy célszerűségből bőrrel fedték ezt az alkalmatosságot. Két oldalt hosszú lábtartók könnyítették meg az utazást és egyáltalán a felszállást. Az utasokat a felcsapódó sártól, ügyesen odaépített sárvédők védték. Az utasok átvetett lábbal, vagy csak úgy, féloldalt ültek az ülésen. Ha jól számolom egy ilyen kocsi 5-6 embert kényelmesen el tudott vinni, és a bakon még egyet. A másik bakon ülőt ne számítsuk, mert ő nem volt vadász, ő volt a hajtó, a kocsis.

Érdekesség, hogy az interneten szétnézve és ilyen kocsit keresve, nem jutottam eredményre. Talán ennyire egyedi volt ez a jármű?


Pécsi Márton nagykátai emlékei

„Pécsi Márton (Budafok, 1923. december 29. – Cegléd, 2003. január 23.), állami és Széchenyi-díjas földrajztudós, geomorfológus, térképész, a földrajztudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyarországi geomorfológiai és ősföldrajzi kutatások jeles alakja, számottevő tudományos eredményeket ért a Kárpát-medence és a Duna-völgy negyedidőszaki felszínalaktani vizsgálata, valamint a lösztipológia terén. Élére állt a hazai geomorfológiai térképezés munkálatainak, irányította a Magyarország nemzeti atlasza szerkesztését és megvetette a tájföldrajzi tipologizálás alapjait. 1954-től 1990-ig volt a MTA Földrajzi Kutatóintézet (és jogelődje) igazgatója.” – írja róla bevezetőben a Wikipédia, a szabad enciklopédia.


„…négyéves koromban kerültem Nagykátára, mivel rokonságom egy részének ott tanyái és birtokai voltak. Anyám, nagyanyám, testvéreim mind túrkeveiek voltak, s az első világháború alatt kerültek fel Pestre. Apám orvos volt, a kutatási hajlamot talán tőle örököltem. Ő volt az első, aki a humán oltóanyagnak az állatokból való kinyerését alkalmazta. Hatan voltunk testvérek, én amolyan „utólagos” családtag voltam. Apám első felesége elég korán meghalt, s ő is elment a 20-as évek közepén.

Halála után –ha jól emlékszem 1926-ban Pestről Erdőszőlőhöz tartozó Alsófeketeerdőre költöztünk. Egy tanyasoron volt a házunk. Az iskolám első két évét osztatlan iskolában jártam, s kedves tanítónőm Jankó Károlyné volt. Józsa néni nagyon jóban volt a mamával, valahogy egy idősek lehettek ők. A 20-as évek vége felé kerültek Kárpátaljáról Erdőszőlőre, s nagyon nagy hazafiak voltak. Az elemi első két évében Józsa néni, majd a 3-4. osztályban Jankó tanító keze alatt voltam.

Engem az élet ébredezései, a fák, növények, az állatok, kígyók és békák, madarak – mind a Tápióhoz kötöttek, azok ott voltak. Amit én 10 éves koromig láttam, az most fényképként ott van a fejemben. A fáramászást, a gólyafészkek megnézését, a kígyó-béka kifordítását -, szóval ezen gyermekkori „mesterségeket” a környező gyerekektől én is elsajátítottam.

Nagy élmény volt, amikor egy kubikos társaság házat bérelt egy Tápióhoz közeli tanyában. Nagy „attrakciója” volt akkor ez a környéknek, hogy annyi idegen ember jött ásóval-kapával tőzegkitermelni. A 48-as szobor közelében volt a tőzegmező a legszélesebb. Emlékszem, hogy a lápban az állatok is belesüllyedtek, és arra is emlékszem, hogy amikor egyszer a tőzeg alulról meggyulladt. Máig is előttem van az, amikor a Tápió vizével locsolt tőzeget ásták és egyszer csak egy huszárcsákó került elő, s a csákó alatt egy lovon ülő ember maradványa volt. Én ebből a „leletből” egy kengyelt csentem el, ami sajnos idővel elkallódott. Ez az „ásatás”, a Tápióhoz kötődő élményeim örök emlékként maradtak meg bennem.

Ébredezésem a Nagykáta-Tápióbicske-Tápiószentmárton határolta térségre esett. Két évig a vásártéri iskolába jártam, s 10-11 éves koromban én már „kemény fiú” voltam. Egyedül nekem volt bőrből varrott futball-labdám, s a vásártéri gyerekek állandóan unszoltak, hogy vigyem ki a focit.

Kátán Bálint Ignác volt a leventeparancsnok, ő volt a hatodik osztály főnöke. Ő vitt el engem a vásártéri lőtérre, és megtanított, hogy miként jelezzem a találatokat. Valahol a futballpálya környékén volt ez a lőtér, hatalmas deszka panelek fogták fel a gellert kapott lövedékeket. Minden reggel „mutogattam”, s fizetségül kaptam a végén 2-3 töltényt. Csapott célgömb és hasonló fogalmakat már elemista koromban megtanultam, s a gimnáziumban én voltam a céllövő mester. Jól emlékszem a Bundy gyerekekre, akiknek malmuk, teniszpályájuk is volt, ahol labdaszedő lehettem, s utána mi is játszhattunk.

Emlékszem egy másik malomra, a Bernáthékére is. Élénk sportélet volt ekkor Nagykátán, a leventék állandóan versenyeztek. A járási versenyek fő mozgatója Bálint Ignác volt. Kátán az iskola után kellett „leventébe” járni. A gyerekek még azt sem tudták, hogy melyik a bal, melyik a jobb lábuk. A bal lábra szénát, a jobb lábra szalmát kötöztek, s a vezénylés úgy szólt, hogy széna-szalma, széna-szalma…

Nagykátán mindig mozgalmas volt az élet annál az oknál fogva, hogy járási székhely volt. A levente versenyek győztesei tovább mentek a megyei döntőbe…A versenyekre biciklivel én is elmentem.

Amikor nem sikerült az esztergomi internátusi felvételem, szó volt arról, hogy Nagykátán a polgáriba iratkozom be. Nem adtam fel, s inkább még egy évet jártam elemibe. 1935-ben Esztergomba kerültem a Kerektemplom melletti zárdában működő árvaházba, ahol négy évig laktam. Innen jártam a Bencés gimnáziumba.

Nagymamám visszaköltözött Túrkevére, anyám Pesten lakott már ezekben az években, így nem jártam többet Nagykátára. Amikor pár éve ellátogattam Erdőszőlőre, végigjártam a tanyasort, szinte mindenkinek a nevére emlékeztem. Sokan már elköltöztek, de voltak nem kevesen, akik még emlékeztek ránk.”

Basa László inerjúja 2002 nyarán Pécsi Mártonnal.

A dicső "Tápióbicskei csata emlékoszlopa"

Petőfitől idézek:

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A gyönyörű szép a versidézet, de nem mindig válik be, nemzetünk nagy költőjének jóslata.

Igaz, hogy ez az emlékmű - melyet 1897-ben szenteltek fel - alatt nem nyugszik senki, ellentétben a Tápió partján állóval. De mégis csak egy hírnök, hirdeti a Tápióbicskei csatának és hőseinek dicsőségét.

Ám az unokák néha felednek, mint ez a közölt fényképen látható. Az emlékművet körbenőtte a gaz az elvadult növényzet, nesze neked hazafiság és emlékezés. Nem került egy fűrész, kapa, metszőolló, na és egy ember, aki ezeket megfogja. A kerítés olyan amilyen, a kiskapunak is bánatában leszakadt a felső pántja. Szegény egy pánton lógatja magát.

A kép a templom felől van készítve, a kőkoszorú ad útmutatást a szemlélőnek. Az emlékművet annak idején úgy tájolták be, hogy ez eleje a templomra nézzen. A pár évvel ezelőtt történő hanyag restauráláskor, került oda egy kőkoszorú, ami nem az eredetinek megfelelő volt. Nem is volt ott sokáig, egyszerűen lehullott. Így az szép emlékművünk, azóta is csonkán áll.

A képet Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, az 1930-as évek vége felé készülhetett.