Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

A tél örömei a havas úton

Ma már nehéz elképzelni, de elhinni is, hogy mennyire autómentesek voltak a régi utak. Téli időszakban igazi játszótereknek bizonyultak az utcák, országutak. Édesanyám sem tiltotta, hogy kimenjek a farmosi útra szánkózni, hozzánk az volt a legközelebb. Egy zsineggel kihúztam a szánkómat az úthoz, ahol mindig akadt egy pajtás aki az út szélén bámészkodott, csatlakozva hozzá vártuk a jószerencsét. A jószerencse lovaskocsi képében jelenhetett meg. 

A lovacskák három féle alkotmányt húzhattak télen. Általában a gazdának lőcsös kocsija (ráfolt, faszerkezetű kerekekkel) volt, a gazdagabbnak már úgynevezett stráfkocsija (gumikerekű) és még télen hozzájöhetett a nagyméretű szán is. Nyugodtan lehetett a szánnal is közlekedni, mert akkoriban nem takarították az utakat. Minek takarították volna?

Szóval tekergettük a fejünket jobbra és balra, toporogtunk, tapostuk a havat. Az utcánk végéről jócskán el lehetett látni farmos felé a erdőszőlői vasúti átjáróig, jobbra meg az Urbán bácsi boltjáig. (Az egy különálló épület volt az Árpád utca és a Jászberényi út találkozásánál. Már nincs meg.) 

Izgi volt ha valamerről feltűnt egy lovaskocsi. A kocsistól vagy megkérdeztük, hogy kocsi után köthetjük e a szánkónkat, vagy nem. Az igen válasz volt a jobb és akkor gyorsan cselekedni kellett. A kocsi után kocogva a szánkónk zsinórját átfűztük valamelyik alkatrészen és a zsineg végét fogva rápattantunk a szánunkra. Innentől kezdve megnyílt számunkra a mennyország, húzattuk magunkat a lovacskákkal. Ha megérkeztünk az erdőszőlői átjáróhoz, a madzagot elengedtük és így leválasztottuk magunkat a kocsiról. Itt megint várakozni kellett, hogy megérkezzék a visszafelé járat.

A zsineget nem volt tanácsos a kocsihoz kötni - erre hamar rájöttünk - mert akkor nem tudtunk egykönnyen megszabadulni a ló vontatta járműtől. Volt amelyik kocsisnak nem tetszett a mi szórakozásunk az veszettül csapkodott hátra az ostorával. Bizonyára gyereke sem volt neki otthon.

A képeken pont ilyen szánkózó fiúkat látni a Dózsa György úton, csak pár évtizeddel a miénknél később. A fuvaros épen egy fával és szénnel megrakott kocsival igyekezik a címzetthez. A korcsolyásokat húzó meg épen a TÜZÉP-re igyekezhetett.

Az illusztráló fényképeket a "Nagykátai emlékek" Facebook oldalról kölcsönöztem.