Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Torony őrség

Amit elmesélek az igen régen volt. Abban az időben, amikor 40 fillér volt egy zsemle, 50 fillér egy gombóc fagylalt – de nem mindig tellett két gombócra. A kilós fehér kenyér 3,60 Ft volt  és 50 fillér a vasárnap délelőtti Matiné a moziban.  A kedvelt cukrot staneclibe mérték ki a boltosok és a sarkon egy néni pohárral mérte a pirított tökmagot.

Az egyik nyári nap a nagykátai Községi tanácstól hivatalos levél ballagott el hozzánk. Édes jó anyámat felszólították, hogy el kell menni tűzőrségbe, vagy fizessen 10 Ft-ot. Ugyanis a nyári időben, főleg a aratáskor, tűzőrség volt felállítva a templom toronyban. 

Édesanyámnak azt mondtam: - Én elmegyek anyuka az őrségbe!

Ráadásul megtudtam, hogy a barátom Novák Sándor (Csóré Pityu) nagyszüleinek is érkezett ilyen felszólítás. A lényeg az, hogy elfogadtak bennünket. Az ügyelet a templom tornyában este 18 órától, reggel 6 óráig. Valami ennivalóval és némi vízzel felpattogtunk a grádicson a toronyba. Csoda volt kinézni mind a négy ablakon! Remek látnivaló, hiszen messzire elkalandozott a szemünk a nagy távlatban. 

A feladatunk az volt, hogy egész éjjel nézzünk ki az ablakon, figyeljünk ha valahol láng lobban fel, akkor rögtön az ügyeletesnek leszólni a tekerős telefonon. Ügyeletes a tanács udvarában lévő irodában egy ember őrködött, ha baj volt ő riadóztatott. (Akkor még csak önkéntes tűzoltók voltak.) Minden órában a négy torony ablakon egy kürttel jelt kellett adni, ami jelezte, hogy ébren vagyunk, nem dőltünk el szundikálni. A trombita hangja nem volt élvezhető, csak fertelmesen recsegtetni tudtuk. De jel, ami jel!

Sanyi barátom hajnalban elterült a rongyok tetején, álomnak adta át magát. Így egyedül nekem kellett őrködni. A pirkadatkor a nap már kúszott fel a felhőtlen égen és a földiekre mosolygott. Valami mocorgást vettem észre a torony aljában. A harangozó – akkor ilyen is volt – jött fel, oda, ahol a harang kötelei csüngtek. Az egyiket megfogta és ritmusosan huzigálta.  Fent a toronyban tőlünk úgy másfél méterre elindult himbálózni a hatalmas harang. Ránéztem a Sanyi barátomra mélyen aludt még. Én a füleimet bedugtam, a harangnyelv már-már elérte a harangot. Meg is tette! Hatalmas rezgős hang még az ablakokon is igyekezett kifelé. A misére hívta a híveket. 

A Sanyi fektéből hatalmasat ugrott! Így felpattanni, ilyen frissen még sohasem láttam senkit.

Az őrség véget ért, lekászálódtunk a toronyból, otthon jót aludtam.  

A 10 Ft megmaradt.

Ebből az időből van egy fényképem, tűzoltók vannak rajta.

Talán valamilyen ünnepen készült a kép, lehet, hogy március 15-én. A parancsnok felett, ott látható egy magyar lobogónak az alsó része. A tűzoltók is ünnepi ruhában vannak – akkor még önkéntesek voltak – és még a civilek is, akiken még meleg kabátok vannak. Az emlékművet akkor még drótkerítés fogta körbe.

A képről tudok egy-két nevet, máris sorolom: balról az első ismeretlen, a második Szabó Kálmán, a középen a kapitány Urlich Márton, utána Abulesz Lajos (Baba) , fekete kabátban Ludányi László, a kis gyermek Ludányi Lacika, a jobb szélen a kürtös, nevét sajnos nem tudom.

A kép az 1950-es évek elején készülhetett.