Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Azok a régi szép telek

Ha rátekintünk a naptárra, az bizony téli hónapot mutat. De túlságosan nem tapasztaltuk a jelenlétét, ami a részemről nem nagy baj. Édesanyám szava szerint: Nem eszi meg a kutya a telet – vagyis előbb-utóbb megjelenik.

Az időjósok a hét végére ígérgetnek némi havat, így remélhetőleg azon ritka állapot is előállhat Karácsonyra, hogy hó ropoghat a talpunk alatt.

Bezzeg azok a régi igazi zord telek! Minden a maga idejében jelent meg, a meleg nyáron, a hideg télen. Tavasz volt a tavasz és az ősz őszön volt. (A hölgyek szoknyában jártak a férfiak nadrágban.)

(Itt megszakítottam az írásom, valami más dolog akadt. Most, hogy újból írom a szöveget mínusz három fokot látok a hőmérőn és pár centi hólepel is meghozta az igazi téli hangulatot.)

Amikor én még ifjú emberke voltam a kertünk végében volt egy domb. Ez a síkvidéki dombocska a levente lőtér maradványaképpen maradt ott, amit később a labdarúgópálya lelátójának feltöltésére hordtak el. Lefektettek csillesíneket, rátettek pár csillét és így fuvarozták át a homokot.

Na ez a domb volt maga az eldorádó, már a szánkózás eldorádója. Több métert lehetett csúszni lefelé, majd lihegve vissza a domb tetejére, majd megint lecsúszni. Ki tudja hányat fordultunk? Nem számoltuk! A bakancs már átázott, a harisnyából csavarni lehetett a vizet, de még mindig nem akarózott abba hagyni. Csak jó anyám szigorú hívására ballagtam be kényszeredetten és duzzogva.

Alkalmatos szánkója ritka gyereknek volt, nekem valamilyen örökölt féle jutott, a nagyobb testvérektől. Vigyáztam is rá rendesen!

A másik kitűnő szánkózásra alkalmas terület az országút volt. De erről egy évvel ezelőtt írtam: „A tél örömei a havas úton” címmel. Ott lovas kocsik után kötöttük a szánkóinkat.

A most bemutatott képen, talán az Északi-sarki expedíciók mintájára kutya volt a szánhúzó.


A fénykép a Vásártéri iskola – Mátrai Gábor Iskola – előtt készült, a Jászberényi úton.

A háttérben látható üzlethelyiség még mindig megvan, most üveges-képkeretező-redőnyös működik benne.




Egy szobor a templom mögött.

A római katolikus templomunk mögött áll négylépcsős talpazatán egy barokk szobrocska. A rajta lévő felirat tanúsága szerint ez városunk legrégebbi, kézzel fogható emléke. A rávésett dátum szerint 1768-ban állították fel a Nepomuki Szent János alakját őrző emlékszobrot, tehát, 244 évvel ezelőtt. Akkor Kép Ferenc volt Nagykáta plébánosa.

No, de ki is volt a János nevezetű pap, kinek Nagykátán is szobrot állítottak?
A régi feljegyzések és könyvek megsárgult lapjai megörökítették történetét. János pap valamikor az 1340 és 1350 között jött a világra, a csehországi Pomuk városában. 
(Ma Nepomuk néven találjuk meg a térképen.) 1380-ban szentelik pappá.
Különböző szolgálatok után Nepomuki János, a királyné gyóntatójává lépett elő. Az akkori cseh király IV Vencel, rá akarta venni János papot a gyónási titok megszegésére. De ő a féltékeny király fenyegetőzése ellenére sem árulta el, mit vallott be gyónásában a hűtlenséggel gyanúsított királyné. Tény, hogy a király 1393-ban elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta (a kínzásban állítólag személyesen is részt vett), és végül a Károly - hídról a Moldva folyóba dobatta.

János holttestét a prágai érsek, a Szent Vitus-székesegyházban helyeztette örök nyugalomra. Vértanúságának a híre hamar elterjedt, de szentté avatására csak évszázadokkal később került sor, 1729-ben.

A Nepomuki Szent János folyók, hidak, kutak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentjévé vált. A gyónási titok mártírjaként is számon tartják. Egyes helyeken a fuldoklók, illetve a bányászok, sóbányászok védőszentje is. De védőszentje hazájának, Csehországnak is.

De ha a vizek védőszentje, akkor mit keres ott a templomunk háta mögött? Mintha oda lenne dobva, mint ahogyan a felesleges holmit ledobjuk a kert legvégébe, az udvar távolabbi sarkába. Ott nincs mit védjen, – mert ugye Szent János egy védőszent –  és ahol most van ott nincs egy kút, egy híd, vagy valami vízi alkalmatosság! Talán nem ott volt eredetileg? Talán máshová állították eleink, bizonyára feladatot kapva? Az előttünk élő nagykátaiak semmit nem tettek ok nélkül! Csak, mert példát mutatott nekik János pap vértanúsága, nem állítottak emléket, őriznie, védenie kellett valamit, valamin rajta kellett lenni a szemének.


Bizony-bizony volt feladata! Egy kutat őrzött éjjel nappal, egy nyikorgó gémű, gémes kutat. Ha városunkba egy vándor betért, vagy utas volt, zötykölődő szekéren áthaladóban, mindjárt szomját oldhatta a jó vizű kútnál. Ember, állat felüdült ott a nyári rekkenőben, ha felhúzott a kútból egy rocskányi hideg vizet.

A „ Studia comitatensia”c. könyv sorozat 15. kötete a „Tápió mente néprajza”-val
foglalkozik és benne a 117.oldalon van egy Nagykáta térkép 1881-ből. Ezt a régi térképet a Földhívatalból másolták, én úgy tudom, hogy ez mind a mai napig meg van. A térkép pontosan bejelöli a kút helyét és pontosan mögötte, ott van Szent János szobra, a félreértések elkerülése kivédendő, így oda írták a régiek: SZT. JÁNOS.

A mellékelt régi térképen pontosan látható az egykori gémeskút. Azok kedvéért, akik nem érzik otthon magukat a térképek világában, leírom, hogy ma hol helyezkedne el ha ott volna.

Szentmártonkáta felől érkezvén Nagykátára az utca tölcsérszerűen kiszélesedik és kettéválik. Bal ága a 31-es út, jobb ágán csak célforgalommal lehet behajtani. A két út közre fog egy háromszögletű területet a MOL kút előtt. Az egykori kút maradványit ott kell rejtenie a földnek valahol. Annak a háta mögött állt őrt Szt. János. Az után következett a Tornyos iskola, mely ma már nem látható, de a térképen kitűnően látható.


A kútról magam is hallottam Gedai Gyula bácsitól, – Isten nyugosztalja – ő meg a még régebbiektől vette át a szót és át is adta tisztességgel. A kutat méretre faragott mészkőkockákból rakták ki, amit valahonnan Nógrádból szállítottak ide. Nagy becse volt ezeknek a falu kutaknak, vigyáztak is rá rendesen. Azért állították ide Szt. Jánost, a vizek védőszentjét, hogy segítsen megőrizni a víz tisztaságát. Hogy a kút mikor szűnt meg, mikor temették be, azt már nem lehet tudni, hitelesen elmesélni már nem tudja senki. Ki eltudná, abban már rég elcsendesedett a lélegzet. 

A hűvös vizű kút fölött tehát eljárt az idő, betemették. Így Szt. János ittléte okafogyottá vált. De az is lehet, hogy az Istentelen világban, valamelyik Istentelen községi vezetőnek nem tetszett ott az a szelíd szent, de az is lehet, hogy mivel a területet megvette a MOL, így ők voltak rajta, hogy vigye el onnan a község. Így került azután a templomunk háta mögé.

1958-ban megjelent egy kétkötetes mű: „Pest megye műemlékei” címmel. Az 517. oldalon írnak a Nepomuki Szent Jánosról. Feltalálási helyének az Ady Endre utcát írják, tehát a könyv írásakor még a helyén volt. Leírását idézem: „Anyaga homokkő, felirata szerint 1768-ban készült. Rongált állapotban van. Kiszélesedő volutás négylépcsős talpazatán címerdísz. Az alak színezett, gyenge munka. Felette ívelt kovácsoltvas sátortető, ún. „sátoros szent.”
(Gyenge munka – gyenge munka, de a miénk és hozzátartozik a városhoz!)

A jobb sorsra érdemes Szt. János az óta is ott porladozott a templom háta mögött. Így igaz, csak porladozott! Ugyanis, egy nyári, de lehet, hogy nyár végi napon, mesterek szorgoskodását vettem ott észre. Örömömre, a felújításán szorgoskodtak az egyház megbízásából. Igaz, már nem „sátoros szent” lett belőle, nincs tető a feje felett, de ami még bepótolható, hiszen a tartó lukjai ott vannak a mészkőben. Óvnunk kellene Szt. Jánost, ha már ilyen sokáig szolgált bennünket.


De az igazi az lenne, ha Szt. Jánost visszahelyeznék arra a zöld területre, ami a MOL kút előtt van. Nem sokkal előbbre ahol a régi helye volt. Feltételezhető, hogy a MOL nem zárkózna el a dologtól, csak kezdeményezni kellene. A benzinkút is csak kút, arra is ráfér egy kis védelem.

Látvány az iskola ablakából.

Szerencsénkre valaki fényképezte a ballagó gimnazisták egyik végzős osztályát, kik épen körbe járják az iskola épületét.

Számomra nem a ballagók az érdekesek, hanem amit még ott látunk, amit már teljesen felemésztett a múlt.

Magányos lovacska poroszkál a bazaltköves országúton, húzza becsülettel az igen célszerű lőcsös kocsit, ami már teljesen eltűnt az utakról. Esetleg múzeumokban szemlélhetjük meg ezen igen hasznos járgányt. A bazaltköves úton zörgött rendesen az Istenadta és néha még munkát is adott a bognárnak és a kovácsnak.

Ha elnézünk a fal síkjában, akkor a MENZA kétszárnyú ajtaja ásítozik az utcára. Az iskola étkezdéje működött benne. De régen kocsmaként látta el a betérőket, az volt a Rugly-féle kocsma, az utcafronton hosszabban elnyúló épülettel.

A kocsmától ha jobbra nézünk van ott egy szőlő ültetvény, gyümölcsfákkal és az mellett egy üresebb telek. Azok azóta beépültek, három ház van már ott.

Továbbnézve láthatjuk a Petőfi Sándor utca házsorát, mely házakból már sok hiányzik, csak a Kármán-féle ház van még meg.

A kép 1958. májusában készült.


Keglevichek nyomában VI. – Azok a boldog egreskátai napok…

Pár nappal ezelőtt előszedtem a Keglevich feliratú borítékom, melyben  a Gróf Keglevich család fényképeit őrzöm, amiket úgy 30 évvel ezelőtt gyűjtöttem be. Nézegettem, melyikről is kellene mesélni. Kezembe vettem egy nagyon szép képet, jóvágású férfi, díszmagyarban. A hátulján ceruzás írás „Keglevich István Elli grófnő apja”. Hogy valamerre mozduljak – manapság óriási segítség – beírtam a keresőbe: Elli grófnő.

Régóta hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Ki is írta a képernyő „Emlékeim Egreskátáról”. Rögtön rájöttem, hogy kincsre akadtam. Gyönyörű képek a parkról, a tóról, aminek ma már igen sivár nyomát láthatjuk.

Egy hölgy írta a boldog ifjúkoráról, amennyire ifjú kora engedte, ismerte a Keglevich családot. Lehetetlent nem nagyon ismerek, két nap múlva már telefonon beszélgettem Dr.Veszely Károlyné Harmath Gertrúd úrhölggyel, ki most Pécsen lakik. A hosszú és igen jó hangulatú beszélgetés vége az lett, hogy hozzájárult a visszaemlékezésének közléséhez, amit most már Önök is olvashatnak ebben a bejegyzésben:

Emlékeim Egreskátáról


Édesapám Harmath Árpád 1935-től a Keglevich uradalom intézője lett. Több ezer holdon gazdálkodott a Keglevich gróf. Nagy uradalom volt, így sok cselédház épült az egreskátai kastély köré. Sok dohányt termesztettek, nagy szárító pajtára volt szükség. Gyakran jött ellenőrizni a pénzügyőrség. Veszely Károly pénzügyi ellenőr, aki később apósom lett.

A Keglevich-kastély parkja. Veszely Károly és kollégája, 1937 nyarán. 
Balra apósom, Veszely Károly.

Gróf Keglevich Gabriella a Gábor gróf felesége távoli rokonok voltak. Gábor grófnak Somogyban, Zalában, és Horvátországban is volt birtoka.

Elli grófnő Egreskátán született. Az akkori kis inastól amikor megkérdezték, hogy fiú, vagy leány született így felelt: se nem fiú, se nem lány, hanem „egy komtesz”! Ez a kisinas 1946-ban még mindig ott volt Egreskátán, s mentett, amit tudott a kastélyból. Hűséges volt.

Jól menő gazdaság volt az egreskátai, s jól fizette az alkalmazottakat. Boltot és saját iskolát tartott fenn. A régi iskolaépület az intéző házzal szemben volt a kastély felé. Bodor tanító tanított 1937-ben ott. Bátyám az első elemit ott járta.

Keglevich-uradalom parkja

Nagy vadászatok voltak, különösen télen nyúlra és fácánra. Igen szép lipicai-nóniusz-arabs keverékű lovak voltak.

Gábor gróf ingázott az egreskátai és a somogyi birtokai között. Komoly tehenészet és nagy birkanyájak voltak. Kár volt azért a jól karbantartott uradalomért, hogy 1945 után tönkre ment. Édesapámat, Harmath Árpádot 1939-ben behívták katonának, és részt vett az erdélyi bevonuláson, hisz édesanyja Kovásznán élt.

1946-ban Édesapám a nagykátai-járás, járási gazdasági felügyelője lett, 16 település és Egreskáta tartozott hozzá.

A Keglevich-kastély parkja. 
Középen Harmath Árpád intéző, jobbra Veszely Károly pénzügyőrség küldöttje, ellenőre, 1937 nyarán.

A csónakban Veszely Károly pénzügyőr evez.Keglevich-kastély egreskátai halastava, 1937 nyarán. 

Keglevich grófnővel 1946-ban találkoztam utoljára. Akkor adta el a kastélyt s valamennyi földjét – már ami megmaradt. A nagy uradalomnak vége lett. Gábor gróf többet nem jött Egreskátára. Az Anka család vette meg a kastélyt, be is költöztek a kis kastélyba. Azután tőlük is elvették az egészet. A nagy kastélyt elbontották. Az épületek tönkre mentek. Egy pár cselédházban még most is laknak.

Amikor Édesapámat rendőrségi felügyelet alá helyezték, az egreskátai volt cselédek aláírást gyűjtöttek, felmentek a minisztériumba, és kérték a szabadon bocsátását, mert nélküle nem tudták beszerezni a vetőmagot. Édesapám a szabadulása után vetőmagot szerzett a járásnak.

A mai Horvátország területén ma is élnek Keglevich grófok. Elli grófnő külföldre ment 1946 őszén. Azóta nem hallottunk felőle, tudom, hogy Gábor gróf Horvátországban halt meg.

Grófi rang és címer megerősítés:
„Buzini Keglevicz Miklós és Péter bárók grófsága. I. Lipót, 1687. aug. 4. Bécs. P..421. Keglevicz cs. lt. okl. 1. 19. sz.”

Pécs 2018.05.09.

Dr. Veszely Károlyné Harmath Gertrúd

Fiúk a téren

Az árnyak hosszan nyújtóznak, alacsony a nap járása, de bizonyára lehet már élvezni a a langy meleget, amit sugároz a nagy korong. A fiúk is ezt teszik, bár a rügyfakadás még odébb lehet, nincs zöld ruha a fákon.

Minden fiú öltönyben – más világ volt az még – nem véletlenül. Ők a Gimnázium tanulói voltak. Hogy szünet volt-e, vagy lógás az óráról, azt már nem tudjuk meg. Minden esetre a Vásártéren vannak, az iskola meg nem ott van. Nem is feszegetem ezt a kérdést, mert nem ez az érdekessége a képnek.

A létrehozott nagykátai Gimnázium 1950-től, 1958-ig a vásártéri iskolában a mai hivatalos nevén Mátray Gábor Általános Iskola épületében székelt. E kép ezen időszak alatt készülhetett.

A háttérben látható óvoda épülete, már úgy néz ki készen van. (Az 1950-ben készült képeken még úgy látszik cserép sincs a tetőn és sok munka van még a befejezésig. A fiúkról készült kép bizonyára pár év múlva készült.) Az épület jobb szárnyában laktak a "kis" óvónéniék. Mert hogy, két óvónéni volt, a "kis" és a "nagy" óvónéni. 

Balról a harmadik fiú könyökénél lévő ház még meg van, erősen átépítve. A második épület elejét lebontották és kockaház épült helyére.

A vásárokat még itt tartották ezen időszakban, de a 60-as évek elején felparcellázták a vásárteret és házakat építettek e nagy területre.

Vásári zsibongás lassan elhalkult, kiszorult a térről.


A piac vége…

Vevő szinte sehol, az az egy-két árus már azon gondolkodik menni kéne haza. Az előtérben lévő üres ketrec mutatja nem volt hiába bekocsizni a portékával. A ketrec mellett egy kubikos talicska, ami elég rozoga. Lábait már elhagyta valahol, komoly munkára már nem való.

Mögötte a lovacskák lógó fejjel türelmesen várakoznak, a hámok kioldva, a kocsis sehol.

A kép jobb oldalán a mellényes gazda éppen azt mustrálja, vajon a kerek kasban mi maradt? Lehet talán pár lábasjószág, az majd elkel a legközelebbi piacon. Csak az asszony ne elégedetlenkedjen otthon!

A háttérben a jól ismert épületek vannak, amiből csak egy van talpon, a többit elbontották. A jobb szélén az utóbb könyvtárként üzemelő épület látszik. Balra tovább Nagy István ecetgyáros épülete, elején kis bolttal, majd a ma is meglévő Pilissy ház következik. Utána következő házat – ugyancsak bolttal az elején – elbontották, ott van a Káthay Mihály utca eleje. (Ez az utca csak később keletkezett.)

A bronzkatona – ki kellő fegyelemmel ellenőrzi a piac rendjét – jelenléte alapján pontosan behatárolhatjuk a piac helyét, mely akkoriban csütörtökön és vasárnap volt. Hogy mikor fordult a vasárnapi nap szombatra, azt nem rögzítette az emlékezetem.

Az idők folyamán a piacokról több kép is készült, párat már közöltem, de van is még a fiókomban. Idővel sorra kerülnek azok is.

A Nagy Háború emlékművét 1934-ben avatták, ez a kép ezen időpont után készült.

Utolsó út

Megállt a temetési menet, a koporsóvivők arcán mély gyász. Közülük valót visznek, fiatal embert, ki idejekorán átköltözött egy másik világba. A háznál felravatalozott, hosszú útra indulót nem halottas kocsi, hanem társak, barátok viszik a már megásott nyugvóhely felé. Minden jel arra mutat, hogy fiatal volt még a jobblétre szenderült, talán még sportoló is volt. A kísérők külső sora, legalábbis az elsők, feliratos  felső rész viselnek. Talán a Nagykáta felirat is kikövetkeztethető. Azt a helyszínt ahol megállt a menet, sajnos nem ismertem fel.


A következő fotográfián is temetési menetet látunk, így visszanézhetünk egy pillanat erejéig a régmúltba. Itt a menet nem állt meg. Az "apostolok lován " viszik a holtat, ahogyan akkoriban mondták. Ami azt jelenti gyalogosan. Itt is fiatalt visznek, idejekorán jött érte a halál. A lányka élete virágját korán szakította le a könyörtelen kaszás. Mert lányka lehet, nem érte meg a huszadik tavaszát sem, hiszen fehér lepellel van leterítve a koporsója. Úgy néz ki, hogy apró virágok is vannak a takarón. A koporsóvivő fiúk vállán fehér lehet a szalag, mindkét menetnél. Sajnos nem színes a kép, így pontosan megállapítani a színt nem lehet. 
A kép, egy támpont alapján, az 1940-es évek elején készülhetett.


Keglevichek nyomában V. –Lovász és a parádés kocsis

Két nyalka legény lovagol velünk szemben.  Csikóskalap a fejen - talán még árvalányhaj is libeg az oldalán - szépen sorjában villog a pitykegomb, a réz kengyelen megcsusszan a napsugár. Szóval minden rendben van. A nagyobb legény - ő lehet a birtok lovásza -  bajsza nyírott, a mellette lévőé dúsan csüng alá, olyan leves szűrő fajta, ezért a szél is jobban lobogtatja.

A kisebbik legénynek ostor van a kezében, amit lovon ülő ember nem használ, mert annak kezében pálcát szokás tartani, a lovacska nógatása ürügyén. Zakar Pál kezében - merthogy őt így hívják - bizonyára óvatlanul is benne maradt az ostor, mert neki az a szerszáma nem a lovagló pálca. Zakar Pál ugyanis a Keglevich gróf parádés kocsisa.

Télen készült a kép Egreskátán a Keglevich birtokon. A lovasok hátterében a  Kastély látszik. Ami - már írtam róla - szomorú sorsra jutott.


Zakar Pál a parádés kocsis feladata a hintó rendben tartása és hogy minden körülmények között ott legyen ahol szükség volt rá.


A menetrend

Az idén lesz 70 éve, hogy ezt a menetrendet a TAXIBUSZ (BART) érvénybe helyezte, mely alapján a vállalat autóbuszai végig zötykölődtek a bazaltköves országúton, Nagykátától Tápiószentmártonig vagy Ceglédig. A járat alaposan körbejárt a településeken, az adott útvonal 53 km és ezt a busz 2 óra 10 perc alatt tette meg.

A lap alján feltüntetik a "Csomagdíjszabást", mára már talán eltűnt fogalom, de ezen időkben nagy batyukkal, csomagokkal utaztak az utasok. Fel is voltak erre készítve az autóbuszok, melyeket nem úgy építettek, hogy az alsó részen hely legyen a csomagoknak. Ügyes  tetőcsomagtartót alakítottak ki, melyre hátul a létrán lehetett felmenni. Ide pakolta a kalauz a utasok csomagjait.

A menetrend kissé kopottan, négyrét hajtogatva, maradt meg az utókor számára, Látszik rajta hogy használták, mert szükség volt rá.



Rakodás a busz tetejére. (Kucza Péter gyűjteményéből)




Az állomás

A pillanatot még a háború előtti években rögzíthette egy fekete masina. Nyár eleje lehetett, az állomás épülete, na és az utasok is élvezhették a hatalmas galagonyafák áldásos hűvösét. Az idő dél felé járt, az árnyék, mint a napóra megmutatja az időt.
   
Ma már a technika hozta kopárság jellemzi az állomásokat, letaroltak minden fát. Hová lettek a romantikus és szép vasúti épületek, amik a tervezetten ültetett fák árnyékában hűsölhettek. Hová tűntek az állomási verebek, a mozdony pöfögése, a gőz sistergése és a forgalmista sípolása? Bármerre utazunk kopasz, kopár és sivár állomások sorjáznak, a lélek is rég eltávozott belőlük. A MÁV területére fákat akkor sem ültetnek, ha éppen lehetne.
   
A szolgálat az szolgálat, az állomásfőnök úr zubbonya szabályszerűen begombolva, a karszalag – a felségjelvénye – a bal karjára felhúzva. Társasága is akadt, valakivel beszélgetett, együtt álltak a fényképező elé. A zsebórája egy vastag lánc végén, a bal felső zubbonyzsebében ketyeg. A bajusza rendesen gondozott. Hátuk mögött a "Forgalmi iroda" ajtaja ásítozik és talán kihallatszik a morze jeladó kopogása, amennyire a verebek csiviteléséből ki lehet szűrni.


Régi családi képek

Becslés alapján, úgy száz év távlatából nézhet ránk a házaspár, a hetyke, kackiás bajuszú családfő és a kendős fiatalasszony. Bizonyára éppen valamit ünnepelnek, az asszonyka kezében egy marék virág. Mosolya elég visszafogott. A férj, szögletes borosüveget szorongat a markában, töltött is már a pohárba - mi baj lehet - s ha elkattan az a fránya szerkezet, meghúzza azt a poharat, az bizonyos. 


Itt már a bővebb családot látjuk. Kihoztak a ház elé egy padot is, amin a népes család nem igen fér el. A borosüveget most más szorongatja, az ábrázatok alapján ő a férj apja lehet. Ide sereglettek a gyerekek is, nagyon úgy néznek ki, hogy ők egy fészekalja. Az orgonasípok sorrendjét követve, évenként érkezhettek.

A nádtetős házacska alacsony, a két ablakocska majdnem a földet súrolja. A paprikafüzérből – mely a padlás szellőzőlyukából lóg ki  – őszi időre lehet következtetni. Az is bizonyos, hogy a kép vasárnap készült, akkoriban még igen elvált a vasárnap és a többi nap ruházata.

A fiatal párról sajna semmi adatom nincs, de reménykedem, hátha valaki rájuk ismer. Elérhetőségem a jobb felső sarokban.



Téli örömök

Visszajött, de inkább azt írom, hogy megérkezett a tél, így február végén. A fagy erősen kaparássza az ablak üvegét. Napok óta havazik, puha lepel hasal a földön, melyet fel-fel kap a kergetőző szél és sodor odább több métert. Tél van még a javából, de a verebek nagyon lármáznak, éreznek már valamit, amit mi csak a naptárból látjuk. Közeleg a kikelet!

A zord időkről jutottak eszembe ezek a téli képek: a téli örömökben elmerülő gyerekeket látunk. A kép Nagykátán készült, de bizonyára vannak akiknek erős fejtörést okozna, ha meg szeretnék állapítani a helyet. Mára már teljesen átalakult a helyszín és még a környéke is.

Egy mesterséges dombot látunk melyet a rajta lévő "Szentháromság" szobornak hordtak össze, valamikor a felállítása előtt. A domb már nincs meg, a nagy lakóház építésekor megszüntették, a "Szentháromság" szobrot áttelepítették a parókia udvarába. Helyére épült – sajnos – a lakosság által "Citadellának" nevezett lakómonstrum, a templommal szemben.

Ez a kicsiny dombocska a mi gyermeki szemünkben hatalmas lehetőség volt a téli szórakozásra. A szánkóval – már akinek volt szánkója – csúsztunk vagy 5 métert. Micsoda öröm volt! Rohanás vissza a dombra, majd újból le. Az arcunk hamar kipirosodott, a cipőnk még hamarább átázott.

Látható ott egy keskeny sáv az volt a csúszka, illetve az iringa. Azon lehetett iringálni. Fent a kerítésnél egy fiúcska már igen várja, hogy a szánkózók eltűnjenek az iringáról. Ő majd nekiszalad a lejtőnek és lecsúszik, mesterien egyensúlyozva magát.

A háttérben látunk egy feliratot: " Méteráru". Az a bazársor záróépülete volt, ami a jobb szárnyát zárta le az üzletsornak. Elbontották és a most látható emeletes épületet építették helyette, mely áruháznak és az irodáknak is helyt adott.


A következő remek kép is kapcsolódik a télhez. Elromlott ez a nyavajás, valami szerelőhöz kellene eljutni. A szomszéd besegített, elvontatta a motorok tudójához. Bebizonyosodott, hogy nem kell az a sok lóerő, két lóerővel is elműködik igen biztonságosan. A tulajdonos bent lapít a kormány mögött, ez bizonyos, mert az a kocsi össze - vissza haladna, nem úgy mint egy rendes szekér. Az irányjelző hibátlanul működik, nem sokára jobbra fordul a vontatmány, a hajtó félreérthetetlenül jelzi ezt, az ostortartó jobb kezével.



A képek forrása: Nagykátai emlékek

Temetési menet

Valakit utolsó útjára kísér, az igen szépszámú gyászoló tömeg. A jobb létre szenderült koporsója a fehér lovak húzta gyászkocsin van. Sajnos a gyászkocsi nem látszik, pedig ezen korban igen mívesek voltak azok a kocsik. Csak az egyik ló villan ki az emberek közül. A lovak előtt valaki hozza a keresztet, rajta a tábla is látható, ám a név nem olvasható, bárhogyan nagyítom a képet. Ezek alapján egyenlőre rejtély marad a másvilágra költözött neve.

Pedig neves ember lehetett a községben a nagy menet is ezt tükrözi. A papság is igen szépen összejött, bár abban a régmúlt világban nem ütközött ez nagy nehézségbe, hiszen egy plébánián három-négy pap is szolgált. A sirató asszonyok is vannak szép számmal, ők mennek a menet elején, az egyiknek üveglámpás van a kezében. A lobogókat vivők már elmehettek azért nincsenek benne a látóterünkben.

A menet – úgy télvíz idején – vonult el a fő utcánkon, akkor még valószínű, hogy Erzsébet-királyné út volt a neve. (Én visszaadtam volna ezt a régi szép nevét az útnak! No, de nekem nem volt beleszólásom, az efféle dolgokba.) A menet eleje – vagyis azt amit mi látunk – a Krajcsovicsék háza előtt megy éppen. A ház mára már elveszítette szépségét. (A mostani piaccal szemben.) A kép elején látható eperfa csemetéket nemrégen ültethették. Átlátva a másik oldalra talán ott már öregebbek a fák, úgy tűnik ott már össze vannak kötve az ágak.

Ha távolabb elnézünk akkor egy tűzfalat látunk, az a mostani óvoda fala. De ha továbbnézünk akkor a Bíróság épületének látszik, ugyancsak a tűzfala. (Az eleink úgy képzelték, több felsorolható példa alapján, hogy az épületeket, olyan városiasan, egymáshoz ragasztják. De a későbbi kor ezt az elképzelést igencsak sutba dobta. Így lett elég jellegtelen a főutcánk.) Ha valaki erősen nézi a képet, megláthatja az óvoda tetőzetének bal alsó részénél, egy távoli halványszürke kúpot, no, az a templomtorony.

A kép talán az 1920-as években készülhetett.


Gödöllei István mészárszéke

A mészárszék épületét már ne keressük, legalábbis azt amit a képen látunk. Valószínű, hogy a 30-as években lebontották és új épületet emeltek helyette, hentes üzlettel az utcára. Pár évtizede még az ÁFÉSZ bérletében működött a húsbolt. (Magánvállalkozásokat a szocializmus építése alatt, lesöpörték a kereskedelmi palettáról.)

Gödöllei István – ki a hajdani mészárszéket megnyitotta – Budapesten tanulta ki a szakmát és 2 évig ott dolgozott mint segéd. 1915-ben katonának vitték. Bevonult a 68-as gyalogezredhez, az orosz fronton harcolt, majd 1916-ban megsebesülve orosz fogságba esik, ahonnan 1918-ban hazatér. 1922- ben önállósította magát, üzletet nyitott. A "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Általános Ismertetője és Címtára az 1931-32. évre"-c. monográfia mint nagykátai hentesként írja.


A képen látható "Mészáros és Hentesbolt" a Bajcsy-Zsilinszky út 3-as szám, a most álló ház elődjeként jobb oldalán a Tejcsarnokkal (ma lakóház). Ma is a család leszármazottainak birtokában van.

A tanulmányai végeztével 1915 április 12-én Bizonyítványt kapott, melynek szövege:

„Bizonyítvány arról, miszerint Nagykátán az 1896-ik évben született Gödöllei István a mészáros mesterséget t. cz. Klan Mór és Nagy Gábor úr ipartestületi tagoknál 1912 január 1 napja és 1915 február hó 28 napja között tanulta, s ez alatt magát szabályszerűen viselte, a tanult iparágban tanusított előmenetele jó, iskolai minősítvénye jó. Minélfogva őt mészáros-segéddé avatjuk s a segédek lajstromába felvesszük. Budapest 1915 évi április hó 12 napján. Nagy Gábor tanítómester”


A dokumentumokat a Gödöllei családtól kaptam.

Akiket a mozdony füstje Nagykátán is megcsapott

Nem tudni milyen okból kifolyólag, de a nagykátai állomás személyzete – persze csak aki el tudta hagyni a szolgálati helyét – kisereglett a veszteglő mozdony mellé.

Az állomás főnöke is ott álldogál. Balról a második. Onnan lehet megismerni, hogy a bal karján van a felségjele, a karszalag és fehér kesztyű van a kezén. A zubbonya jobb felső zsebében van a zsebórája. Abban a régmúlt világban igen nagy tekintélye volt a vasútnak. Csak úgy lehetett oda bekerülni, ha két vasutas ajánlotta a belépni szándékozót.(Édesapám, halálakor már nyugalmazott volt, a maga 47 évével.) A MÁV nagyon megválogatta az alkalmazottait, még a korabeli dal is elárulja, hogy rangja volt az ott dolgozóknak.

Magyar állam fizeti, hát szeretni kell!”

(A szövegre kattintva rögtön a régi vasuti hangulatba is kerülhetünk!)

Balról az elsőnek paszomány van a zubbonyának ujján és fehér kaucsuk nyakvédő a zubbony álló gallérján. Vagy forgalmista lehetett, vagy az állomásfőnök helyettese.

A lépcsőn álló valószínű, hogy a pénztáros volt, esetleg raktárvezető. Sorban a harmadik, negyedik nyűttebb ruhájuk alapján, málházók lehettek. Az ötödik a sorban valószínű, hogy nem tartozott az állomás személyzetéhez. (A bal mellényzsebében zsebóra van.) 

A vezetőállásból kényelmesen szemlélődik a mozdony vezetője.


Na, de megemlítem a mozdonyt is ha már ott áll. Ez volt a 442. sorozatszámú mozdony amelyet a MÁVAG-ban gyártottak, majd forgalomba állításkor a 442.018 pályaszámot kapta. 1917-től 1920-ig gyártották ezeket a gőzösöket összesen 30 darabot. A képen lévő volt a 18. Ezeket a szép mozdonyokat 1972-ben selejtezték le. Írmagja még itt-ott kiállítva látható.

Új adataim:  A kép az 1937-ben évben készült. A mozdonyvezető számunkra ismeretlen. A lépcsőn Kővári Dániel áll. A vasutasok sora, balról jobbra: Magos Sándor, László Imre, Komonyi Pál, Szécsényi József és Bálint Sándor zárja a sort

Wikipedia a 442-es mozdonysorozatról.

Egy amatőr film a mozdonyról.