Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Akikről Nagykáta utcáit elnevezték

Nagyon szép új könyv jelent meg Kucza Péter helytörténészünk tollából és szerkesztésében. 

Több éves, óriási munka eredménye ez a könyv. Ha lapozzuk, olvasgatjuk szinte megsimít bennünket Nagykáta felidézett történelme. Nem győzünk csodálni a régi házszámtáblák szemrevaló szépségét. Régen még ezek is szépek, igényesek voltak. 

Olyan igényesek mint ahogyan a könyv is készült. Harmonikus színek, szép lapok, gazdag kép anyag, kitűnő tartalom. 

Megtudhatjuk belőle, hogy ki volt Koncz István, ki Nagykátán született és utcát neveztek el róla. Ki volt Raab Márton kinek ma is őrzi utca a nevét. És miért Vágóhíd utca a Vágóhíd utca. 

Kellemes érzés kézbe venni, a visszaköszönő régmúlt tudástárát.

Örülhet akinek jutott!

A könyv a Nagykáta Város Önkormányzatának kiadása, mindösszesen 200 példányban.





A csordahomok

Mára már csak a nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles homokos sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.

Boldog gyerekkorom csordahomokja az egykori beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja. Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres-gödrös, magas töltésű kövesúthoz s vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten, a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.

Szent György nap utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra vágyó lovakat.

Alig múlt el egy fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.

Mire elhaladtak az utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók szaporáztak kifelé.

Ez a sok-sok összeterelt háziállat vonult azután végig a csordahomokon, mindegyik a maga módján: vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.

A vásártéri gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, Tóték házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig megvolt az utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett, nagy, kétszárnyas kocsmaajtóval. (Már nincs meg, lebontották.)

Hazahajtás idején ennek a háznak möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a saját kezűleg font rafia vagy lószőr végű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a “paripákat”. De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klott gatyából kilógó csülkeinket, mert ha elért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marháknál és a disznóknál is végigjátszottuk.

A hazahajtott jószág mindegyike megtalálta azt a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel kiterelték. Eleinte még segítséggel, de később a legelrejtettebb utcában is megtalálták otthonukat.

A szomszéd barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is kiválasztani a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a szidalmak, mint szakadt kalárisból a gyöngy, amikor a még nyitva lévő kapun beoldalgott a saját tehén.

Esőzések után nagy vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő pocsolyákban. Ezek legtöbbször már a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek rendszeresen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen “ kását kért”, leszakadt a talpa, sarka.

A csordahomok eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt valahol őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek mezítlábas nyoma is.

(A helytörténeti írásom megjelent a NAGYKÁTAI ÚJSÁG 1999. év márciusi számában.)