Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Hősi halott temetése

   Egy katona, egy honvéd hazatért. Mikor hívta a haza katonavonat vitte el, mikor hazatért, már hozták, kiterítve, koporsóban, hősi halottként.
   Katonai tiszteletadással temették el – 1941. június 2-án, - melyről így tudósít a "Nagykáta Járás" c. hetilap, 1941. június 6-ai száma:
 
   "Pető László
   Pünkösd másnapján olyan fényes külsőségek között és olyan mélységes részvéttel kísérték utolsó útjára Nagykáta község lakói a délvidéki harcokban hősi halált halt Pető Lászlót, amilyen díszt és részvétet ez a közösség már régen nem tanúsított senki iránt.
   Mindenki ott volt. Mindenki könnyezett, mindenki részt vett a szülők fájdalmában és a koporsót virágeső borította. Aki ezen a temetésen ott volt érezte, hogy az az ember, akit itt temettek, amíg élt Pető László volt, de amikor egy komitácsi golyója leterítette és amikor most temették, akkor egy község hősi halottjává magasztosult.
   Amíg ott ment a sáros földeken, barnán kígyózó sorokban vállán a puskával, talán fáradtan és éhesen, de addig egy volt a menetelő ezrek között. Mikor elment és felszállt a vonatra, senki sem tudott róla, de most, hogy megjött, díszszakasz várta és fogadására megjelent mindenki, aki csak valamit számít Nagykátán.
   Nincs az a hősi cselekedet, amit ilyen egységes és önkéntes hódolattal fogadott volna ennek a közösségnek a népe. Nincs az a kiválóság vagy dicsőség, amit így megünnepeltek volna. Senki és semmi nem tudta volna így összehozni az egymástól távol álló embereket, mint ez a koporsó.
   Itt a Pető László sírjánál tudtuk meg, hogy túl azon a mérhetetlen nagy távolságon, ami urat és parasztot, kormánypártit és nyilast egymástól elválaszt, az emberek itt is összetartoznak. Ugyanúgy ítélik meg az életet, ugyanazt tartják szépnek, megdicsőítőnek, valamennyien egyformán hordozzák a magyarság történetének örök állásfoglalását.
   A legnagyobb emberi cselekedet az, ha valaki legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért."

   Pető László 24 éves korában hagyta itt feleségét, szüleit.
   Jánoshidán látta meg a napvilágot 1917. augusztus 19-én. Nagykátára nősült.
1939. február 2-án kötött házasságot Tóth Ilonával. A lakóhelyük Vágóhíd utca 1282 sz. alatt volt.
   A temetőben egyenlőre nem találtam meg a sírját, a gondnokság segítségével sem. Adat nincs róla. Jó darabig sírásók prédája volt a temető.
   A második bécsi döntés után a magyar csapatok Délvidéki bevonulásakor számtalan harci cselekményben vettek rész.
   A komitácsi szó szerb-bosnyák felkelőt jelent. Orvlövészetben igen jeleskedtek. Sokszor meggyűlt velük, katonáink baja.
   Mikor Nagykátán is kezdtek szaporodni a harctereken elesettek, akkor az I. világháborús emlékmű felső részére márványtáblát tettek a hősök neveivel. A háború végeztével, megállt az idő ez okból. Csak a szovjet katona lehetett hős. A mi katonáinkat csak zárt ablak és ajtó mögött illett elsiratni. Az emlékműn lévő táblát szétrepesztette, szétmarta az idő, dacolt még egy darabig az elemekkel, de végül megadva magát lehullott. Ki törődött vele?! Még 1970-es vagy 80-as éveket írtunk.
   A háború befejezése után 48 évvel (1993) készült el a nagykátai II. világháborús emlékmű, az akkor még működő Nagykáta Barátainak Köre kezdeményezésére.
   Pető László honvéd - a magyar nyelv szép szava ez - nevét megtaláljuk rajta, márványba van vésve.
 
Babucs Zoltán hadtörténész véleménye a képekről:

"Az országgyarapítás idején előfordult, hogy a visszatért területen meghalt katonákat később - hozzátartozói kérésre - áttemették. A hadműveleti területen elesettek közül csak pár hősi halott hazahozatalára került sor - gondolok itt például a kormányzó helyettes földi maradványainak hazaszállítására.

A fotó előterében látható a gyászkíséretet vezénylő tisztes, vagy altiszt, amint éppen kiadja a vezényszót. Mivel a gyalogsági kardhoz bakancsot visel, tiszt semmiképp sem lehet. A kíséretben lévő honvédek díszben vannak, puskájukon feltűzött szuronnyal, s a fénykép tanúsága szerint parolijuk világos színű, ami egyértelműsíti, hogy gyorsfegyvernemi honvédek (nekik búzavirágkék parolijuk volt) adták a gyászkíséretet. Mivel Nagykátán nem állomásozott gyors alakulat a második világháborúban, elképzelhető, hogy Pethő honvéd csapatteste, a budapesti 1. gépkocsizó zászlóalj adta a gyászkíséretet. Ha nem a budapestiek voltak a temetésen, akkor a legközelebbi helyőrség állította ki a gyászkíséretet, az pedig Jászberény volt.
Mivel Pethő László honvéd – post mortem – megkapta a Magyar Nagyezüst Vitézségi Érmet, minden valószínűség szerint csapattestétől rendelhették ki a gyászszertartáshoz megkívánt erőket."
   
A Nagykátai Járás újság cikkét és a ravatalos képet Kucza Péter helytörténész volt szíves rendelkezésemre bocsájtani.
Az anyakönyvek kutatását Novák Sándorné (Krisztina) végezte.