Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Bernát malom a Sütő utcában

Ezt a malmot még láttam működni. Számomra nagyszerű látvány volt, csattogó szíjaival és az utcára kihallatszó semmire sem hasonlítható zúgásával. Amennyiben a merszem engedte, be-be nézegettem e különös, már-már varázsolt világ tágra nyitott ajtaján. Forogtak a kerekek, egyik erre, a másik arra. A garatra csatolt sovány zsákok, csak növekedni és pöffeszkedni tudtak. Majd valaki vállra kapta és elnyargalt velük valamerre. A kívül kopott világ - mert elég romos volt az épület - bent csodavilágot takargatott.

Az őrlésre hozott gabonák - a lovaskocsikon - a malommal szemben lévő telken várakoztak szép sorjában. Úgy gondolom az a telek is a malomhoz tartozott, mert csak a malom leállítása után épült a telekre lakóház – Árpád utca 22. – 1952-ben.

Nagykáta belterületén két malom volt, egyiket Barnát a másikat Bundy malomnak nevezték a tulajdonosok nevéről. A Bernát malmot már az 1881-ben megjelent térképen is látjuk és úgy tűnik nem messze tőle ott a Sződy malom is.( Sződyék voltak a tulajdonosok a Bundyék előtt.)

A Bundy malmot a németek felrobbantották. A Bernát malom még az 40-es évek végéig működött. Majd egyszer leállították a malmot és többet nem volt szükség az újraindítására, "nyugdíjba" vonult. Az 50-es években már csak cseretelepként szolgált. A gabonát becserélték a Pándról szállított lisztre. A malom lebontása után lakóházak épültek a helyére.

A kép 1961-ben készült a gimnázium udvarának rendezésekor. A felvétel készítésekkor nem a távoli malom épülete volt a fontos – nekem meg csak az – így levágtam a kép alját.

A képen az 1. számú nyilacska mutatja a malom épületét, mely akkor még állt. A 2. számú nyilacska a Árpád utca és a Gyóni Géza utca sarkán lévő Horváth féle házat jelöli, a tájékozódás könnyítése érdekében. Az utca másik oldalán még egy kisebb erdő látható.
A képet a "Nagykátai emlékek" internetes oldal kölcsönözte.


A felvonulók kocsija

Lőcsös kocsi vesztegel a Szabó Kálmán tulajdonában lévő, Dreher söröző előtt. Bizonyára csak a fényképész kedvéért rántották meg a ló száját, nem a szomjúság okából, mert bizony a kocsma ajtója zárva van. Valami felvonuláson lehettek az utasok, vagy épen oda tartanak, ez látszik is nem mindennapi ruházatukon. A kocsi és a lovak is szépen feldíszítve. Hogy a díszítéshez honnan szedték a zöld ágakat azt nem tudom, de érdekes, hogy az akác fákon nincs lomb, így nem a lombos fák ideje van. Kora tavasz, vagy késő ősszel lehetett. A bámész gyerekek rövid nadrágja ne tévesszen meg senkit, hogy a jó időnek ideje van. Harisnyával vagy térdzoknival hordtuk a nadrágunkat, a fagyok  beálltáig és utána jött a mackó. A gyerekember mikor megkapta az első igazi hosszúnadrágot, nagy nap volt az és kitüntetés számára.

Aznap a felhős ég járta, hiszen árnyék sem fekszik a földön, így még napszakot sem lehet saccolni.

Írom, mert nem tudják, hogy két kocsi vesztegel a kocsma előtt. Az egyiket a ló húzta, a másik meg fent ül a bakon és biztos kézzel fogja az ostort és a gyeplőt. Ő Kocsi Pál.

A kép színes. No, nem olyan mint mostanság. Hanem olyan, amit az ügyes fotográfus utólag kiszínezett. E-képpen keletkeztek a régi színes fényképek.

A palatetős kocsma már régen eltűnt, a régi nevén Dezseőffy Emil utcában, mai néven István király úton volt, a 8-as szám alatt fogadta a szomjas vendéget. Most üres telek tátong a helyén. Gyermekkoromban egyszer jártam ott és igen elámultam a falak festésén, csoda volt az számomra. Ne kérdezze senki, hogy mi volt ráfestve, de tisztán emlékszem, hogy nekem nagyon tetszett.

A képet Molnár Gáborné Kocsi Mária kölcsönözte.


Legények a Czakó kocsma előtt

A legények csoportja a Czakó kocsmából sereglett ki a fényképezés kedvéért. Ez a tény az épületet díszítő elemekből biztosra megállapítható. (A kocsmát Czakó Pál alapította 1930-ban és még ma is működik.)

Hogy vasárnap volt, az is bizonyos, hiszen mindenkin ünnepi ruha van. Akkoriban még csak a vasárnap volt az a nap, amikor nem kellett dolgozni. Dél körül járhatott az idő, az árnyékok igen rövidek. A katona posztó köpenye árulkodik arról, hogy kora tavasz lehetett, esetleg késő ősz.

Összegyűlt a legénycsapat a kocsmában, erre külön ok lehetett a két társuk szabadságos mivoltja is. Akkoriban a szabadságos katona nem dobta le a mundért rögtön ahogyan hazaért, hanem büszkén viselte, bárhová is ment az itthonléte alatt.

A csoportban számomra felismerhető Koncz István - népszerűbb nevén "Csuka" Pista bá’ középen katona ruhában, köpeny nélkül -  a nagy foci rajongó, ki igen sokat tett Nagykáta sportéletéért.

A kép 1939-ben vagy 1940-ben készült a katonák ruházata árulkodik erről.

A képet a Koncz család bocsájtotta rendelkezésemre.


Koncz István borbély és fodrász

Koncz Pista bá’ neves személyisége volt Nagykátának. Talán a sportszeretete, de inkább úgy írom, hogy a labdarúgás szeretete tette ismerté. De ez inkább egy sport kép témája lesz majd.

Mint a cégtáblán is látjuk, borbély és fodrászként is tevékenykedett, ezáltal igen sok nagykátai került a keze alá, frizura, meg más, fejen elvégzendő dolog ügyében.


Mint a cégtábla hirdeti borbély is volt Pista bácsi, aki a szakállt, bajuszt is tudott igazítani. Nagy dolog volt ez akkoriban, mert magyar ember nem igen mutatkozott szépen formázott, vagy pödört bajusz nélkül, a nyilvánosság előtt. E fontos tudomány mellett hajat is vágott, igazított, kinek mire volt szüksége.

Az üzlet két oldalán felfüggesztve, réztányérokat himbált a nyári fuvallat. Ezek voltak az üzlet cégérei. Az tulajdonképpen egy borbélytányér stilizált változata. Volt aki szépen kiszidolozta hagy ragyogjon, s volt aki hagyta, hagy patinásodjon.

A segéden megfigyelhetjük, a kor jellegzetes nadrágját, a térdnadrágot és a mesteren a makulátlan fehér köpenyt.


Az efféle csinosító műhelyek fontos pontjai voltak a településeknek. A hírek ide összpontosultak és innen száguldottak szét, mint katonaságnál a szakácsoktól.
Üzlete a Gazdag utcán volt, vagyis a mai Kossuth Lajos utca 19-ben. A házat eléggé átépítették, az egykori üzletnek írmagja sem maradt.




Somogyi Lajos kőműves, mesterlevele

Neves mester volt a kőműves szakmában Somogyi Lajos. Építkezéseiről nem sokat tudunk, az a pár kép maradt fent talán, amit még a fiától Somogyi Tibortól kaptam. (Ő is apja szakmáját folytatta.)

Somogyi mesterről már írtam a 2014. február 17-ei és a 2015 október 5-ei jegyzetemben.


Most a mesterlevelét mutatom be, ami nem nagyon díszes, de szép vízjeles a papírja és a nyelvezete nagyon szép.

Az oklevélen megjelölt Szilágy megyei település - Peér - még meg van, ahol Somogyi Lajos született 1894-ben, még a boldog békeidőkben. Kicsit átkeresztelték, ma a magyar neve Szilágypér. Somogyi úr születésének idejében még rémálomban sem jött elő, hogy Szilágyságot is – a többivel együtt – egyszer majd elrabolják és Romániához csatolják.

Érdekes még a stabilitás, ha alaposan megvizsgáljuk a bizonyítványt.

Olvassuk, hogy a rendelet, mely alapján kiállították az okiratot, 1894. október 30-án született. Ez a rendelet még a vizsga napján is érvényben volt, vagyis 1930. május 24-én. Jó volt az, nem kellett rajta változtatni az elmúlt 36 évben.

Az űrlap is kiállta az idők próbáját, hiszen a lap alján a nyomtatási dátum: 1914. április 22

Koncz László közvitéz

„A felvételen egy közös gyalogezredbeli közlegény látható, valószínűsíthetően a Nagy Háború első időszakából. Sapkarózsája (FJI = Franz Joseph der Erste) és a kétfejű sassal díszített övcsatja mutatja, hogy nem honvéd, hanem közös bakával van dolgunk. Fején 1915 M. csukaszürke legénységi tábori sapka van, és 1908 M. csukaszürke tábori zubbonyban feszít, amelyen gyalogsági mesterlövész bojt látható. Már 1912-1913 folyamán is katona lehetett, ugyanis bal mellén a Mozgósítási Kereszt, vagy hivatalos nevén az 1912-1913-as Emlékkereszt látható. Zubbonya jobb mellrészén ügyességi jelvény figyelhető meg, de közelebbről típusa nem felismerhető. A közlegény oldalfegyvere az 1895 M. Mannlicher legénységi szurony.”

 A katona kép Babucs Zoltán hadtörténésznek mesélte el a leírtakat.


Koncz László közvitéz - ha az emlékezetem nem csal - az 1970-es évek végén még élt, tehát túlélte mindkét háborút. Akkoriban került hozzám az alant bemutatott kőből készült nagyméretű jelvény. Az 1929-ben alapított Országos Frontharcos Szövetség jelvénye volt ez, ha a „Koncz László közvitéz becsülettel harcolt” szöveget levesszük róla. Ezt a jó nagy 30x60 cm-es, műkőből kiöntött "jelvényt" valami sírköves készíthette, persze cserélgetve a megrendelők neveit. Akkoriban azt hallottam, hogy a házak utcai homlokzatán az oroszok bejövetele (1944) előtt kint volt és csak akkor akasztották le a szegről, nem tudni merre fordul a világ, gondolattal. A vaspálcával megerősítetten kiöntött műkő jelvény hátulján, a felakasztáshoz egy drótfül is szolgált.


   Kettétörve került ez a jelvény hozzám, egy réz szalaggal vettem körbe, így kibírja a felakasztást is.
   Nem bizonyos, hogy a kőjelvény azé a Koncz Lászlóé volt akit a képen látunk, de nagy a valószínűsége.
   Koncz László katonaképét Kucza Péter: NAGYKÁTA  ANNO II. - könyvéből kölcsönöztem.

Kereszt a zsidó templom előtt

Igazán remek kép került elő egy fényképalbumból. Nyugodtan nevezhetjük ritkaságnak is. A kép arról a hányatott életű kőkeresztről készült, valamikor a háborús évek előtt, amelyiket a zsidó templom elé állítottak 1909-ben. Az évszám jól látszik és nagyítva kivehető az állíttató neve is: Fábián István. A márványtábla teljes szövege: „Isten dicsőségére állíttatta Fábián István a Mária Társulat ájtatos tagja 1909”

Nagyon jól látszik - és ez által szépen behatárolható a volt helye - a kereszt mögött a zsidó templom két jellegzetes tornya. A kép jobb oldalán - a távolban - még ma is álló házakat fedezhetünk fel.

Azért írtam, hogy hányatott életű, mert itt az eredeti helyén addig maradt, amíg a községünk vezetése el nem kezdte a szép nagy tér beépítését. Három alapos pofont kapott az egykori piacterünk: az ÉMÁSZ épületét, az úgynevezett Kókai boltot és a templom előtti lakóházat. Az ÉMÁSZ székháznak hely kellett, így a keresztet elszállították valahová az Epresbe, hogy hová, azt eddig nem sikerült megtudnom. Majd innen is tovább kellett vinni és most a Kázmér utcában látható.

A képet Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, az 1930-as évek vége felé készülhetett.


Vadászkocsi a Keglevich birtokon

A képek valaha Egreskátán – Nagykáta külterülete a Keglevich család birtokának központja – vagy a környékén készülhettek erről a nagyszerű járműről. Ez az ügyes szerkezet egyszerre több vadászt is el tudott szállítani a kijelölt helyre, vagy csak úgy kóborolni, szétnézni a határban.

A kocsi hossztengelyében hosszú ülést alakítottak ki, nagy a valószínűsége, hogy célszerűségből bőrrel fedték ezt az alkalmatosságot. Két oldalt hosszú lábtartók könnyítették meg az utazást és egyáltalán a felszállást. Az utasokat a felcsapódó sártól, ügyesen odaépített sárvédők védték. Az utasok átvetett lábbal, vagy csak úgy, féloldalt ültek az ülésen. Ha jól számolom egy ilyen kocsi 5-6 embert kényelmesen el tudott vinni, és a bakon még egyet. A másik bakon ülőt ne számítsuk, mert ő nem volt vadász, ő volt a hajtó, a kocsis.

Érdekesség, hogy az interneten szétnézve és ilyen kocsit keresve, nem jutottam eredményre. Talán ennyire egyedi volt ez a jármű?


Pécsi Márton nagykátai emlékei

„Pécsi Márton (Budafok, 1923. december 29. – Cegléd, 2003. január 23.), állami és Széchenyi-díjas földrajztudós, geomorfológus, térképész, a földrajztudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyarországi geomorfológiai és ősföldrajzi kutatások jeles alakja, számottevő tudományos eredményeket ért a Kárpát-medence és a Duna-völgy negyedidőszaki felszínalaktani vizsgálata, valamint a lösztipológia terén. Élére állt a hazai geomorfológiai térképezés munkálatainak, irányította a Magyarország nemzeti atlasza szerkesztését és megvetette a tájföldrajzi tipologizálás alapjait. 1954-től 1990-ig volt a MTA Földrajzi Kutatóintézet (és jogelődje) igazgatója.” – írja róla bevezetőben a Wikipédia, a szabad enciklopédia.


„…négyéves koromban kerültem Nagykátára, mivel rokonságom egy részének ott tanyái és birtokai voltak. Anyám, nagyanyám, testvéreim mind túrkeveiek voltak, s az első világháború alatt kerültek fel Pestre. Apám orvos volt, a kutatási hajlamot talán tőle örököltem. Ő volt az első, aki a humán oltóanyagnak az állatokból való kinyerését alkalmazta. Hatan voltunk testvérek, én amolyan „utólagos” családtag voltam. Apám első felesége elég korán meghalt, s ő is elment a 20-as évek közepén.

Halála után –ha jól emlékszem 1926-ban Pestről Erdőszőlőhöz tartozó Alsófeketeerdőre költöztünk. Egy tanyasoron volt a házunk. Az iskolám első két évét osztatlan iskolában jártam, s kedves tanítónőm Jankó Károlyné volt. Józsa néni nagyon jóban volt a mamával, valahogy egy idősek lehettek ők. A 20-as évek vége felé kerültek Kárpátaljáról Erdőszőlőre, s nagyon nagy hazafiak voltak. Az elemi első két évében Józsa néni, majd a 3-4. osztályban Jankó tanító keze alatt voltam.

Engem az élet ébredezései, a fák, növények, az állatok, kígyók és békák, madarak – mind a Tápióhoz kötöttek, azok ott voltak. Amit én 10 éves koromig láttam, az most fényképként ott van a fejemben. A fáramászást, a gólyafészkek megnézését, a kígyó-béka kifordítását -, szóval ezen gyermekkori „mesterségeket” a környező gyerekektől én is elsajátítottam.

Nagy élmény volt, amikor egy kubikos társaság házat bérelt egy Tápióhoz közeli tanyában. Nagy „attrakciója” volt akkor ez a környéknek, hogy annyi idegen ember jött ásóval-kapával tőzegkitermelni. A 48-as szobor közelében volt a tőzegmező a legszélesebb. Emlékszem, hogy a lápban az állatok is belesüllyedtek, és arra is emlékszem, hogy amikor egyszer a tőzeg alulról meggyulladt. Máig is előttem van az, amikor a Tápió vizével locsolt tőzeget ásták és egyszer csak egy huszárcsákó került elő, s a csákó alatt egy lovon ülő ember maradványa volt. Én ebből a „leletből” egy kengyelt csentem el, ami sajnos idővel elkallódott. Ez az „ásatás”, a Tápióhoz kötődő élményeim örök emlékként maradtak meg bennem.

Ébredezésem a Nagykáta-Tápióbicske-Tápiószentmárton határolta térségre esett. Két évig a vásártéri iskolába jártam, s 10-11 éves koromban én már „kemény fiú” voltam. Egyedül nekem volt bőrből varrott futball-labdám, s a vásártéri gyerekek állandóan unszoltak, hogy vigyem ki a focit.

Kátán Bálint Ignác volt a leventeparancsnok, ő volt a hatodik osztály főnöke. Ő vitt el engem a vásártéri lőtérre, és megtanított, hogy miként jelezzem a találatokat. Valahol a futballpálya környékén volt ez a lőtér, hatalmas deszka panelek fogták fel a gellert kapott lövedékeket. Minden reggel „mutogattam”, s fizetségül kaptam a végén 2-3 töltényt. Csapott célgömb és hasonló fogalmakat már elemista koromban megtanultam, s a gimnáziumban én voltam a céllövő mester. Jól emlékszem a Bundy gyerekekre, akiknek malmuk, teniszpályájuk is volt, ahol labdaszedő lehettem, s utána mi is játszhattunk.

Emlékszem egy másik malomra, a Bernáthékére is. Élénk sportélet volt ekkor Nagykátán, a leventék állandóan versenyeztek. A járási versenyek fő mozgatója Bálint Ignác volt. Kátán az iskola után kellett „leventébe” járni. A gyerekek még azt sem tudták, hogy melyik a bal, melyik a jobb lábuk. A bal lábra szénát, a jobb lábra szalmát kötöztek, s a vezénylés úgy szólt, hogy széna-szalma, széna-szalma…

Nagykátán mindig mozgalmas volt az élet annál az oknál fogva, hogy járási székhely volt. A levente versenyek győztesei tovább mentek a megyei döntőbe…A versenyekre biciklivel én is elmentem.

Amikor nem sikerült az esztergomi internátusi felvételem, szó volt arról, hogy Nagykátán a polgáriba iratkozom be. Nem adtam fel, s inkább még egy évet jártam elemibe. 1935-ben Esztergomba kerültem a Kerektemplom melletti zárdában működő árvaházba, ahol négy évig laktam. Innen jártam a Bencés gimnáziumba.

Nagymamám visszaköltözött Túrkevére, anyám Pesten lakott már ezekben az években, így nem jártam többet Nagykátára. Amikor pár éve ellátogattam Erdőszőlőre, végigjártam a tanyasort, szinte mindenkinek a nevére emlékeztem. Sokan már elköltöztek, de voltak nem kevesen, akik még emlékeztek ránk.”

Basa László inerjúja 2002 nyarán Pécsi Mártonnal.

A dicső "Tápióbicskei csata emlékoszlopa"

Petőfitől idézek:

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A gyönyörű szép a versidézet, de nem mindig válik be, nemzetünk nagy költőjének jóslata.

Igaz, hogy ez az emlékmű - melyet 1897-ben szenteltek fel - alatt nem nyugszik senki, ellentétben a Tápió partján állóval. De mégis csak egy hírnök, hirdeti a Tápióbicskei csatának és hőseinek dicsőségét.

Ám az unokák néha felednek, mint ez a közölt fényképen látható. Az emlékművet körbenőtte a gaz az elvadult növényzet, nesze neked hazafiság és emlékezés. Nem került egy fűrész, kapa, metszőolló, na és egy ember, aki ezeket megfogja. A kerítés olyan amilyen, a kiskapunak is bánatában leszakadt a felső pántja. Szegény egy pánton lógatja magát.

A kép a templom felől van készítve, a kőkoszorú ad útmutatást a szemlélőnek. Az emlékművet annak idején úgy tájolták be, hogy ez eleje a templomra nézzen. A pár évvel ezelőtt történő hanyag restauráláskor, került oda egy kőkoszorú, ami nem az eredetinek megfelelő volt. Nem is volt ott sokáig, egyszerűen lehullott. Így az szép emlékművünk, azóta is csonkán áll.

A képet Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, az 1930-as évek vége felé készülhetett.


A cséplőgép II.

Ezt a remek cséplőgépes képet úgy kaptam, hogy a tulajdonos azt mondta, Erdőszőlőben készült. De alapos vizsgálatok után, a háttérben látható házak alapján kiderült, hogy a kép a régi vásártéren készült, az 50-es évek kezdete tájékán.

A traktor mögötti kétablakos házban – ma Vásártér utca 30. – akkoriban Gulyás Jánosék laktak. Az idősebb János szabómesterként tevékenykedett, az ifjabb János velem járt iskolába. Túl sok munkája a mester uramnak nem igen lehetett, néha kint ült az ablakban és lógatta lábait az utcára. Most is ott van a képen, a traktor bal hátsó kereke mögött ül egy széken. Ritka egy eset, hogy a háza előtt történik valami.

A Gulyásék házától jobbra Kulik Sándor négyablakos háza látszik. Ma is mindkét ház utcaképe ugyan olyan, mint kb. 66 évvel ezelőtt. (Vásártér utca 32.) Sándor bácsinak egy időben fűszerüzlete volt a Vásártér utca és a Pásztor utca sarkán. A fia Sándor is velem járt iskolába.

A cséplőgép végénél lévő nyíláson ha továbbnézünk, Rugli Ferencék ház eleje látható, a ház ma is megvan. Az ifjabb Ferenc is velem járt egy osztályba.

( Megfigyelhető a neveknél, hogy az elsőszülött fiú, általában az apja nevét kapta a keresztségben.)

Nagyjából végezve a háttérrel, rátérek a kép lényegére.

Az előző részben és a most bemutatott kép között nagyjából 30-40 év telt el. Itt már meghajtóként önjáró traktor jelent meg, helyváltoztatásra önerőből képtelen gőzgép helyett. Ez a traktor magyar volt, a budapesti Hofherr és Schrantz Gépgyárban készült, amit mindenki csak "Körmös Hoffer"-nek ismert. A gépész – de lehet, hogy a tulajdonos is – ott áll mellette kezeslábasban, no és egy segédgépész is, akinek hévér (emelő) van a kezében.

A kép bal szélén tányérsapkában, egy hokedli mögött ül az az írástudó fontos tisztséget betöltő ember, ki az elszámolásokat végezte. Ugyanis a csépeltető gazdának nem kellett pénzben fizetni a cséplésért, hanem gabonát is adhatott a szolgáltatásért. A mérés-mázsálás után a "banda" kivette a maga jussát, a keresetét.

A cséplések eleinte házaknál történtek, amin a sok tűzeset miatt változtattak és szérűkre, például az egykori vásártérre hordták be a gabonát. A cséplőgép ott végezte a munkáját. Az ebből eredő tűzesetek meg is szűntek.


A cséplőgép működése egy mai felvételen:


A cséplőgép I.

A rohanó idő régmúlt távlatából emberek tekintenek ránk. Talán már az a kicsi lányka sem éli földi világát, aki fehér fejkendős édesanyja ölében csücsül.

A képen az a ritka pillanat látható, amikor a cséplőgép leállt. Valószínű, hogy dél van és a banda összeállt a fotográfus kedvéért. Bár ételes edényt, egyet sem látni. Ha jól megnézzük a képet öt kalap is a földön heverészik, amit férfiember oktalanul le nem tett a fejéről. Talán ez utal a délidőre. Magyar ember nagyra becsüli az ételét, fejfedővel a fején nem szokott enni.

De leállhattak helyváltoztatás miatt is, ha azon a helyen elfogyott a csépelni való.

Felmerülhet manapság, mi is az a cséplés?

Kezdem az elején, a szántó-vető ember tevékenységét, gabonatermesztés esetén. Először a földet felszántották, majd gabonaszemet vetettek, majd abban a stabil időben Péter-Pál napkor, vagy utána kezdődött az aratás. Majd a behordás-betakarítás és ezután következett a cséplés, amikor az ügyesen kitalált gép elválasztotta a szemet a gabona többi részétől. Közben és utána még voltak kisebb munkálatok, amit már nem említek.

A csodaszép képen a gépet és a személyzetet látjuk, amit akkor bandának hívtak. Az a nagy hatalmas fekete gép, hosszú kéménnyel, az a meghajtó szerkezet, ami végtelenített lapos szíjjal működtette a cséplőgépet. A fényes lendkereke és a szíja is jól látható a képen. A gép gőzgép volt, fával-szénnel fűtötték.

A kép bal szélén látjuk – elég kormosan – a gépkezelőt, szenes lapáttal a kezében. Mellette áll – a jelek szerint – a gőzgép és a cséplőgép tulajdonosa, zakóban és nyakkendőben. Mellette jobbra, a bandagazda a jegyzettömbjével és a kedvenc pipájával.( Nyugodt ember lehetett, mert pipázott. Csak az ideges cigarettázik.) A bandagazda szedte össze cséplés előtt a már kipróbált, vagy ajánlott  embereket a cséplőgép kezeléséhez. A jó, dolgos banda aranyat ért!
A nőknek szerepe a gépnél nem igen volt, kivéve azt az egyet, amire még rátérek. Legfeljebb még a friss vizet hordták kőrbe a kitikkadt emberek szomjoltásához.

Úgy néz ki, hogy tele zsákokon állnak hárman. Valószínű, hogy ők a zsákokba ömlő gabonát kezelték a kötényessel az élen. Nála van valami, ami a felírásra alkalmatos. Ha tovább megyünk a soron – kihagyva a gyerekeket – nekivetkőzött férfiakat látunk hatalmas rudakkal a kezükben. Ők a petrencések, petrencés rúddal a kezükben. Az ő feladatuk a gép hátulján kiömlő szalma és a törek elszállítása, azon rudakkal, amit a kezükben tartanak. (Talán Toldi is ilyen rúddal mutatta az utat Budára! ) Két embert is látunk favillával a kézben. Ők e munkálatokat segítették, rakták megfelelő formára és helyre a szalmát, ami alá dugták a petrencések a rudakat és két ember így tudta vinni a kisebb csomókat. A zsákon ülő bácsinak megsérült a bal lába, be van kötözve. Ilyen helyen ez könnyen előfordult, s jó ha nem fertőződött el, a gép körül lévő nagy porban.

A gép tetején a fenti kezelők állnak, merthogy a gabona kévéket ott rakták a gépbe. Azt mondták etetik a gépet. Balról az első kezelő az etető volt. Éles, forgó dob mellett dolgozott, csak nagyon megbízható embert raktak erre a helyre. Ő eresztette a mellette álló nő segítségével –mert ő vágta el egy éles késsel a gabonakéve szalmából font kötelét – a szétbomló kévét a gépbe. Fent vannak még vasvillával a kézben azok, akik a kévéket kéz alá adták, az etető párosnak.

A kép az elmondás szerint Egreskátán készült, valamikor a húszas-harmincsas években. Jó lenne, ha valaki felismerné hozzátartozóját, régi ismerősét.

Sokáig hallottam, nyári délutánokon a cséplőgép jellegzetes búgását. Sajnos az idő múlik és e hangemlékemet elveszítettem. Hiába idézném, ma már nem jön elő, bármennyire is szeretném.


Tokár József szíjgyártó műhelye

Abban a régi tovaszáguldó, lovaskocsis-lovas időben, igen keresettek voltak azon kellékek amik nélkül a ló nem tudott kocsit húzni. Ezáltal a szíjgyártó - régiesen szíjjártó - a nyerges, a megbecsült szakmák közé tartozott, merthogy ezen műhelyekben készültek, az igavonáshoz igen alkalmatos, szebbnél szebb lószerszámok, vagy a lovagláshoz elengedhetetlenül szükséges nyergek és egyéb szíjazatok.

Tokár Józsefnek a műhelye - boltja közvetlen a Pest felől jövő út mellett volt, a mostani MOL- kúttal átellenben. ( Ma Ady Endre út 78. ) A ház bal oldala volt a bolt és háta mögött a műhely. A boltot egy hatalmas szekrényféle uralta, alul nyitós ajtajú tárolókkal fölül a kész lószerszámok elhelyezésére alkalmatos fa akasztókkal. 

Akkoriban csak két ablaka volt a szép háznak. Talán az 1990-es évek vége felé szűnt meg az üzlethelyiség akkor rakhatták be a harmadik ablakot, átépítve a ház baloldalát.

Így ez a kép az egyetlen bizonyítéka a műhely létezésének, őrizve azt a régi pillanatot.


A "Pest - Pilis - Kiskun - Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931 - 32. évre." - című monográfia kimutatása szerint ezen esztendőkben Nagykátán, Tokár József és Bertalan József űzte ezt a szép mesterséget. Ha valakinek a községünkben, lószerszám, nyereg vagy egyéb kellék ügyében sajdult meg a feje, akkor ezt a két mestert kereste.

A fényképész kedvéért a mester és élete párja, na meg a két inasgyerek is kisereglett a műhely elé az utcára. A varrószéket - de nevezték csikónak is a bőrvarrás nélkülözhetetlen eszközét - is kicipelték az ajtó elé. Rátettek egy nyerget, a nagyobb inas kezében talán kantár van, amit a jobb kezében lévő kefével épen fényesíteni igyekezik.

A képet a "Nagykátai emlékek"-c. oldalról kölcsönöztem.

Nyári hangulat a Cigány-tó partján

Délelőtti napsütés ömlik a tóra és környékére. Közvetlen előttünk egy lovacska legelész a kis csikójával. Lábán béklyó - melyet vasból kovácsolt az ügyes kovácsmester – ami hangosan csörren, ha apróbb lépésekkel odább megy a ló. A béklyó azért szükségeltetik, hogy a paripa el ne kóboroljon. A csikóval nem érdemes foglalkozni, az anyját az el nem hagyja. A libák csapata éhségüket csillapítják e dús füvű tóparton. Arrébb egy lőcsös kocsit látunk, ami épen kiért a tóból, rúddal az iskola felé. 


A következő kép majdnem olyan, mint az előző, de még sem, mert valamennyi idő eltelt. A ló anyuka még mindig békésen legel, a csikó továbbra is érdeklődését fejezi ki a fényképész irányába. A csipegető libák is csapatba verődve beszélik meg, amit meg kell. A kocsis is visszatért, most fordított a kocsirúd iránya és  úgy néz ki áll az országos jármű a vízben.( Jobb lenne, ha a lovak arrébb mennének, jobban látnánk a kocsit, de már nem tudunk mit tenni. Ez már így marad.) A vízszint majdnem a tengelyig ér, mely jótékony hatással van a kerekek fa alkatrészeire. A víztől megdagad a kerékagy fa része, a küllők és a keréktalpak. Ezáltal jobban feszül a ráf, halkabb a kocsi járása.


A csikó csak eltávolodott valamennyire anyjától, a fotográfus ezt a pillanatot is megörökítette. Valamelyik telek kerítését egész a vízpartig kiépítették. A kép hátterében a tó nyugati része látszik, a Lenkei utca, míg az előző képeknél az északi rész a Bem József és a Görgey utca találkozása.


A képeket Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, a képek az 1930-as évek vége felé készülhettek.

Emléktábla az Epresi iskola falán

 Nagykáta főterén egy gyönyörű emlékmű - Sződy Szilárd nagykátai születésű szobrászművész alkotása - őrzi azok emlékét, akik az I. világháború iszonyú küzdőterein adták át lelküket az Úrnak.
   
Sokan nem tudják, de van egy emléktáblánk is, egy iskola falán állít emléket a hadba induló, majd életét vesztő tanító úrnak.
   
Az Epresi iskolában a harmadik osztályomat végeztem - 1951-52-es iskolai évben - Sztarek Richárdné volt a tanítónénim, a keresztnevét bizony elfelejtettem. Pár emlék mellett az is megmaradt az emlékezetemben, hogy a bejáratnál - a boltívek alatt egy emléktábla volt a falon. Mégpedig első világháborús emléktábla.
   
Gondoltam ezen az oldalon bemutatom ezt a táblát. Ki is mentem a helyszínre, ám úgy döntöttem, hogy ebben az állapotban nem fényképezem le. Szóltam a tüzércsapatom pár elérhető tagjának és leszereltük a táblát, az igazgatónő engedélyével. A csapatban van egy sírköves is, így a tábla szépen megújult. A felerősítő csavarokat újból öntettük. Mikor minden szépen összejött visszaraktuk a táblát.


Mint ahogyan olvasható, Mácsik István tanító úrnak állították az emléktáblát kartársai. Hogy mikor született meg a tábla arról nincs adat, az is lehet, hogy előbb mint az emlékmű. A tanító úrnak a neve - mint hősi halottnak - rajta van az emlékművön is, itt a véset szerint Macsik István volt a neve és karpaszományos őrmesterkén szolgálta a királyt és a hazát. Macsikék laktak Nagykátán, a Bajcsy Zsilinszky utca 70. sz. házból jött ki néha-néha - gyermekkoromban - egy öreg úr és tartott komótosan a központ felé.
   Igyekszem megtudni ki volt a tanító úr és akkor kiegészítem a jegyzetemet.



Templomunk ékei, nem is sejtett remekművei V.

A torony alatti főbejáraton ha belépünk és már érezzük a templom nyugtató hűvös levegőjét, álljunk meg egy pillanatra. Tekintetünket emeljük fel, templomunk egyik kincsét láthatjuk, a következő bejáró fölött. Jézus szenvedő arcát láthatjuk, hideg bronzba merevítve, de kiáradó melegséggel.


1935-ben írott bejegyzés a Historia Domusban, Medgyesi Gyula plébános tollából:
    "A torony alatti bejáró fölé, gipsz keretezéssel a főjegyző úr ajándékát, Sződy Szilárd szobrász, bronz Krisztus fejét töviskoszorúval helyeztük el."


A nagylelkű adakozó az akkori - Nagykáta történetében arany betűvel írhatnánk a nevét - Gemperle Károly főjegyző úr volt. Ismerve élete történetét és törekvését bizonyos, hogy a saját zsebéből fedezte a költségeket.



Sződy Szilárd nagykátai születésű szobrászművészről és Gemperle Károlyról, Kucza Péter: NAGYKÁTA ANNO II.- c. művében olvashatnak.

A régi vásártér (100. jegyzet)

Mára már nyoma sincs, csak emlékek őrzik - meg egy utcanév - annak a hatalmas térnek az emlékét, mely a régmúltban a községünk szélén terpeszkedett.
   
Hatalmas tér volt, az 1881-ben rajzolt Nagykáta térképen még a Petőfi Sándor utca jobb oldali házsora nem létezett, az már a vásártérhez tartozott, egészen a Sütő utcáig. A megépített vasútvonal is szelhetett le egy darabot a hatalmas területből. ( Ezt a térképet az "Egy régi térkép" című jegyzetemben bemutattam)

A régi leírások szerint a nagykátai vásárokat a kiskunfélegyházai vásárokkal együtt emlegetik. Főleg a marhavásárok voltak jelentősek. Idáig hajtották lábon az Alföldről a jószágot, majd a vásár után gazdát cserélve, eljutottak a nyugati országokba.
   
Egy 1914-ben megjelent kalendáriumban megírt : "Magyarországban tartatni szokott országos vásárok jegyzéke" szerint „Nagy-Káta, jan. 25., ápr. 21., szept. 14., vas. és hétfőn.” Ezt olvasva kiderül, hogy a vásárok akkor még két naposak voltak.
   
Az itt bemutatott térkép már jóval kisebb vásárteret tár elénk, a rajzolás ideje az 1900-as évek környéke lehet. A területet Templomföldnek nevezik és libalegelőnek. A vásártéri iskola is még hiányzik róla, amit 1911-ben kezdtek el építeni. A majdani Rákóczi krt. bal oldalán már házak sorjáznak, ám a majd 90 fokban elfordult utca még hiányzik, mert az 1924-ben alakították ki, a jobb oldallal együtt. A Kis-Páskumi (Páskum vagy páskom = legelő) rész már kiparcellázva és a mai Perczel Mór utca - a Farmos felé szaladó országút - jobb oldalán is látszik a házsor.


Bizonyára okafogyottá vált a nagy vásárterület, mert fokozatosan, az egyre kisebb lett. 1913. június 15-én megalakult a Nagykátai Torna Egyesület. „A labdarúgók még abban a hónapban barátságos mérkőzést játszottak a vásártéren a Jászkiséri AC ellen.,....” Az írás alapján akkoriban alakíthatták ki a Labdarúgó pályát a tér alsó részében. A pálya nagyjából kettéosztotta a tér alsó felét, az eleje a pálya bejárata előtt elfutó Sport utca vonalában terjedt. A levente egyesületek létrejöttével (1920-as évek) a sportpálya és a kiépített Rákóczi krt. házsorai között megépítették a Levente - lőteret, melyről kép még nem került elő.

A sportpálya létesítése kicsit átrendezte a vásártér rendjét. Szembe állva a sportpályával, jobb oldalsó részben - a farmosi útig - a ló és a szarvasmarha volt az árucikk. Később az MHSZ és a Tápió - Hajta épületeit építették itt fel.
   
A területről ez a fénykép került elő. (Nem a legjobb minőség, de jobb nincs.)
   
 
A pálya bal oldalán a malacot, birkát és egyéb kisállatokat árultak.   
A tér megmaradt fölső részében, volt a kirakodó-vásár. Általában két hosszú sátorsorral, amely maga volt az Eldorádó egy gyermek szemével. Általában pénz nem csörgött a zsebemben, a csodálkozás, szájtátás és egy-egy elfojtott vágyakozás jutott csak. De annak ellenére, hogy nem vásároltam, mindig túléltem ezen eseményeket és alig vártam a következőt, hiszen ez egy jó kalandnak is beillett. Ha pénzre akartam szert tenni, nem Édesanyám elé álltam, mert az neki sem volt, hanem fogtam a tragacsot és kiporoszkáltam az állomásra a Budapest felől érkező vonatokhoz. Mindig akadt vásáros, aki nagy kofferokkal, csomagokkal kászálódott le a vonatról, neki is és nekem is megváltás volt a dolog, mind a ketten jól jártunk.
   
Ez a ritka vásári életkép került elő, ahol csendőrök vigyázták a rendet. Kellett is a felügyelet, hiszen vásárok alkalmával hamarabb egymásnak kakaskodtak az emberek. A nagykátaiak nagy bicskás hírében állottak, ha valamerre szép hazánkban megtudták, hogy nagykátai vagyok, még a 1960-as 70-es években is megkérdezték, van e bicskám?
   
  
A 1960-as években kiebrudalták e térről a vásárokat, házhelyeket osztottak és beépült a terület. A vásártér kikerült a Farmos felőli egykori legelőre, de úgy látszik az idő túllépte a települések ezen nevezetes eseményeit, mert már Nagykátán okafogyottá vált vásárt rendezni.
   
A vásári kép, Kucza Péter gyűjteményéből származik.

Tábla a házon

Régi szép táblácska, Nagykáta múltjából. Tudtára adja a járókelőnek, hogy éppen melyik utcában jár, vagy éppen hol álldogál. De hasznos az ügyeletes orvosnak, a postásnak és még sok mindenkinek. Községünkben ezt az ízléses, könnyen önthető, fémből készült típust alkalmazták, más forma a régmúltból nem került még elő.

 A Rákóczi körutat - a vásárok hatalmas terét szűkítve - az 1924-es évben alakították ki és mert majdnem derékszögben elhajlik, így kapta a körút nevet. A házszámokat ezen időkben nem az szerint osztották hány ház van egy utcában, hanem a telek helyrajzi számát tüntették fel a táblácskán. Ezzel a gyakorlattal valószínű, hogy az 1940 évek vége felé szakítottak és a házakat sorrend szerint számozták, illetve a jobb oldali házsor kapta a páratlan, a bal oldali a páros számokat.

A sok szempontból hasznos házszámtáblát az 1700-as évek vége felé ötlötték ki és kezdték alkalmazni, ilyen vagy olyan ürüggyel. Érdekesség, hogy a világ több részén utcanév sincs és a házszámtáblát sem alkalmazzák. Másféle a tájékozódás módja.

A tábla mérete a fülekkel együtt: 14X17 cm.


Érdekes, ide passzoló olvasmány olvasható ITT

Nagykátai Önkéntes - Tűzoltó - Testület 1908.

A tűz, ha kordában tudjuk tartani, kitűnő szolgáltatásokat nyújt nekünk, embereknek. Ám de ha a korlátainkon áttör, igen nagy károkat tud tenni. Igen hamar rá kellett erre jönni az eleinknek, hiszen már i.e. 6000 évvel az egyiptomiak rendeleteket alkottak a kiszabadult tűz megfékezésére.

Hazánkra vonatkozólag leghamarabb Szent István királyunk ide vonatkozó rendeleteit ismerjük.

Szűkebb hazánkról, vagyis Nagykátáról tudósít az 1857. július 12-én megjelenő "Napkelet" folyóirat – valószínűsíthetően – olvasói levelek rovata: 

„Nagykáta, június 23-án. Szerkesztő úr! – A napok legszebbike tűnt fel ma, s minden jóravaló földmívelő sietett a munkára midőn egyszerre megkondult a vészharang Szent-Mártonkáta községben, segélyre hívta a Nagy-Kátaiakat, kik a nem régiben volt tűzveszély alkalmával is megmentői valának. Alig juta a Nagy-Kátaiaknak tudomására, hogy szomszédjaiknál ismét tűz van, sebesen mint a gondolat vitték a vízipuskát – mi fájdalom Szent-Mártonkáta községében még nincs! – s siettek a lakosok közül számosan szomszéd honfitársaik vagyona megmentésére; - s valóban sikerült is dacára a vésszel fenyegető szélnek a megérkezésök alkalmával már-már leégett két házat kivéve, a többieket megmenteni. Méltányolandó a sz-mkátai lakosok szorgalma is, kik ma-nem úgy mint a múltkori tűzvész alkalmával – tevékenyek valának. Igen óhajtandó lenne már valahára, hogy minden községben – ennek nagyságához képest – lenne egy vagy két tűzoltó szer; s a községek előljárói nagyobb gondot fordítanának az alattok lévő egyének kéményei jó karbani fenntartására!...-P.G.”

A szakszerű és hatásosabb tűzoltóság – ez is még önkéntes alapon, nem főfoglalkozásban – 1908-ban alakult meg Gemperle Károly főjegyzőnk kezdeményezésére.
Valószínű, hogy ezen alkalomra jött össze az egyenruhába bújtatott csapat a régi községháza udvarán. ( Ez a falak díszítőelemeiből derül ki.)


A lóval vontatható karos fecskendő is ott van velük, rajta állnak többen és egy tűzoltó a bakon ül. Látni nem nagyon látható, a körbe ülő és álló legények miatt. De nagy a valószínűsége, hogy ez az eszköz, vagy ehhez hasonló van kiállítva a mai Tűzoltó bázis mellett.

Milyen szerencse az utókor számára, hogy a tablót írással látták el, így pontosan tudni a keletkezés idejét.

(Felhasznált irodalom: Kucza Péter: Nagykáta anno - Múltidéző történetek)

A vásártéri iskola értesítője

Az előző jegyzetemben a vásártéri iskoláról írtam, ennek kapcsán, most egy érdekes dokumentumot teszek közzé 1930-ból.
   
Az iskola neve akkor  "Állami Polgári Fiú - és Leányiskola" volt.  Az igazgató úr – Németh Béla – remek ötlettel 1930-ban kiadott egy értesítőt az iskola életéről, vagyis pontosabban az 1929-30-as tanévről. E remek 23 oldalas füzet kapcsán jól beleláthatunk ezen iskolaév történéseibe és adataiba.
   
Számomra csak ez az egyetlen fűzet került elő, nem tudom, hogy előbb vagy esetleg később jelent e meg ilyen a tanévekről.
   
A füzetből az első 10 oldalt kihagytam (nem szívesen) - mert nagy lett volna a terjedelem - csak az igazgatói jelentést jelenítem meg.
   
A füzetet a nagykátai Simonyi Simon könyvnyomdájában és könyvkötészetében készítették 1930-ban. A nyomda a templom háta mögött, a mostani cukrászda helyén lévő épületben tevékenykedett.


Vásártéri iskola

Az 1800-as évek vége felé, nagy fejtörést okozott a szaporodó gyermeklétszám, a község vezetésének. Tanterem nem szaporodott úgy, mint a gyereksereg, így az adatok szerint 900-1000 nebulóra jutott 5 tanterem. Ami iskolaépület volt, annak az állaga romlott alaposan, így a bajok gyűltek rendesen.

Hová jártak akkoriban iskolába gyerekek?
Meg volt a Tornyos iskola, amit 1860-as években építettek. Létezett a Kántor iskola, de azt le kellett bontani az állapota miatt 1904. április 6-án. De az újonnan felépített épület már 1904. szeptember 4-én megnyitotta kapuit. Ezeken kívül még működött a Gazdag utcai iskola is. A gondokra némi enyhet adott az 1903-ban átadott Epresi iskola. Tehát eddig csak kicsi 1-2 tantermes épületekben gondolkodtak, ami csak némileg tudott segíteni.

Aczél Mihály községi képviselő javaslatára 1910-ben úgy határozott az elöljáróság, hogy nagyobb, több tantermes iskolát kell építeni. Az akarat megszületett, de a kassza üres lévén tanácstalanok voltak a tanácsnokok.

Az ügy érdekében Aczél Mihály elnökletével megalakult a Polgári Iskola Asztaltársaság, mely feladatul tűzte ki az új iskola építését. Az Asztaltársaság közadakozásra szólította fel a lakosságot és szépen beindult a gépezet.
Gyűltek az adományok, gazdagodott a pénztár. (A Keglevich birtok a tetőszerkezet anyagát adományozta.)

Mivel szépen haladt az ügy, 1911. márciusában Vida Artúr építészmérnök felügyeletével megindult a munka. Az iskolát az akkori vásártér sarkában kezdték el építeni. A korabeli térképeken akkor még csak a bal oldala létezett a mostani Rákóczi körútnak.

Érdekes hír a Nagykátai Járási Hírlap, 1911. május 21-ei számában:
„Nem lesz pince az új községi iskolánál. Vida Artúr építésvezető mérnök azt javasolta, hogy az emeletes most épülő és a vásártérre áthelyezett iskolánál a tervezett pince hagyassék el, mert a magas talajvíz miatt a pince építése sok költségbe és nehézségbe ütközne, holott a pincének semmi különös jelentősége nincs. Pince helyett  inkább megfelelő fáskamra épület emeltessék. A javaslatot a gyűlés elfogadta.”
Figyelemre méltó az idézetben az a rész, hogy „a vásártérre áthelyezett”! Ezek szerint eredetileg nem ide tervezték! Vajon akkor hová?

Nagykáta első több tantermes, emeletes iskoláját 1912. augusztus 24-én átadta az építésvezetőség, a község elöljáróságának.

Az akarat párosulva az összefogással, csodákra képes!

Az iskola képe, régi képeslapon.


Forrás:
Kucza Péter: Nagykáta, Képek a múltból
Nagykátai Járási Hírlap

A rend őrei

Markáns arcú férfiak néznek ránk a képről. Tartásuk tekintélyparancsoló, ellentmondást nem tűrő, megjelenésük kifogástalan, ruházatuk tökéletes. A nyakukban, vékony láncon, kifli alakú fémlapon, az azonosító számukat viselték. Kalapjukon árvalányhaj lobogott, egyenruhájuk színe valószínűen sötétkék fegyverzetük a kard. Minden település a maga elképzelése szerint öltöztette a rendfenntartóit. Válogatott legényeknek tűnnek, pocak túlsúly sehol.


Nagykáta község rendőrei gyűltek egybe a fotográfus kedvéért idestova 108 évvel ezelőtt. Nagy szerencsére írással látták el a kép hátulját és ott a képkészítés pontos dátuma 1908. június 10.

Ezen időben két rendvédelmi egység is tevékenykedtek a nagyobb települések rendjének fenntartásában. Rendőrökön kívül csendőr egységek is igyekeztek a törvényes rendet betartani. A csendőrség működési területe inkább a vidékre korlátozódott.

Érdekes adat, hogy a 1919-1920-ig a rendőrséget az önkormányzatok állították fel és működtették. Majd ezen években államosították e rendvédelmi szervezeteket és azóta államhatalom alatt működnek. A csendőrség marad önkormányzati irányítás alatt, egészen 1945-ig, akkor megszüntették.

Sajnos a közölt képet - az írás felől nézve jobb oldalon - megcsonkították, így a teljes szöveget több helyen csak kikövetkeztetni lehet.


Horthy Istvánné látogatása

1944 nehéz évének is meg volt a maga nagykátai kiemelkedő eseménye, ugyanis 1944. február 21-én hétfőn, községünkbe látogatott Horthy Istvánné, kormányzó helyettesünk özvegye. Napra pontosan 72 évvel ezelőtt.

Az esemény, amelyre meghívták, a KALÁSZ által szervezett ápolónői tanfolyam záróvizsgája volt. Ezt tisztelte meg jelenlétével korának népszerű személyisége, mint a Magyar Vöröskereszt képviselője.

A képen, az érkezés pillanatában Horthy Istvánné, vitéz Endre Lászlóval, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjával beszélget. Endre László volt a vizsgabizottság elnöke. Háttérben az egykori községháza, a mai zeneiskola látható.


Mint ápolónői tanfolyam, már a második volt ez időben, melynek a szervezésében Bundy család igen jeleskedett.

A záróvizsgára a Zárda iskola kultúrtermében gyűltek össze, a csinosan felöltözött vizsgázó lányok. A sikerült záróvizsga után, csoportképet is készítettek. 


Manci néni ( Gallai Istvánné ) jóvoltából azt is tudom, kik vannak a képen. Úgy írom, ahogyan ő írta nekem:
Első sor balról : Lengyel Erzsébet, Szigedi Erzsébet, Molnár Julianna, Lengyel Erzsébet, Kocsi Matild, Molnár Rozália.
Második sor balról: Dancsó Anna, Botka Julianna, Agonács Erzsébet, Kármán Teréz, Farkas Tímea, Palkó Erzsébet, Pintácsi Erzsébet, Szigedi Etelka, Kelemen Margit,
Harmadik sor balról: Udvari Etelka, Lótos Ilona, Bőjti Jolán, Bálint Teréz, Jozefa nővér, Horthy Istvánné, Miklós Ilona nővér, Szécsényi Erzsébet, Gallai Margit, Kóber Irén, Szilva Anna, Batu Rózsi, Gödöllei Mária
Negyedik sor balról: Pikó Mária, Molnár Julianna, Farsang Erzsébet, Zsömle Mária, Farkas Mária, Tóth Mária, Farkas Mária, Szalkai Margit, Simon Ilona, Tóth Ilona, Kármán Erzsébet, Virág Erzsébet, Bene Mária, Botka Margit, Túri Mária.
(A negyedik sor névsorában lehet némi keveredés.)

A történet folytatódott!
1993-ban újratemették Horhy Miklós kormányzónkat szülőfalujában Kenderesen. A több ezres tömegben ott volt az alanti "Bizonyítvány" tulajdonosa is, Túri Mária, azaz Németh Lászlóné. Nem kevés ügyességébe, helyzetfelismerésébe tellett, de a törekvését siker koronázta, mert megjelenhetett az egykori vizsgáztatója, özvegy Horhy Istvánné előtt. A dióhéjban elmondott történet után, Horthyné nagy örömmel fogadta és a "Bizonyítványt" még egyszer ellátta kézjegyével. 

A "Bizonyítvány" szépen bekeretezve, szolgálja az emlékezést. 


További adalék 2000-ből:
„2000. május 28. Az akkor még élő Tápió vidéki asszonyok, akik részt vettek a második világháború alatt Horthy Istvánné által megtartott vöröskeresztes tanfolyamon, meghívták Őt egy kötetlen beszélgetésre. Én is meghívót kaptam, hogy emlékezzünk és beszélgessünk a Horthy családról de különösen Horthy Istvánról megjelent könyvekről. Ekkor dedikálta és látta el ajándékozási sorokkal könyveimet.”
Kucza Péter



Templomunk ékei, nem is sejtett remekművei IV.

 1931. évben íródott jegyzetekben olvasható két sor a kör alakú ablakokról:
„Elkészültek a templomhajó körablakai és három védőablak, a már elkészült nagy üvegablakokra 1345 pengő 74 fillér értékben. A körablakokat egy egy megszállt területű város címere díszít.”


Nem szól az írás arról, hogy kinek az ötlete volt az elrabolt területek hat magyar városának címerét megörökíteni. Kit bántott ez az égbekiáltó igazságtalanság - amit Magyarországgal műveltek - hogy az ablakokban is kifejezze mélységes hazafiúi fájdalmát? Szerintem Medgyessy Gyula plébánosunk lehetett. 1925-től szolgálta nálunk az Istent, egészen 1943-ig. 1972-ben szólította magához szolgáját az Úr.

1946. februárjában egy érdekes eset történt az ablakokkal kapcsolatban.

Dudás Károly plébános úr meséli el nekünk:
Február hónapban egy román alezredes utasítást küldött a plébániára, hogy a templom hajójában lévő kerek alakú festett üvegeket (ablakokat) azonnal meszeljük le vagy üssük ki, ellenkező esetben kilöveti azokat. Ezek az ablakokra erdélyi és felvidéki városok címerei vannak festve. Martin Gyula (Az oroszok bejövetelekor ő lett a városparancsnok. K.B.) ezt az orosz parancsnoknál elmondta azzal, hogy itt a románok akarnak intézkedni. Erre annyira felbőszült az orosz (főhadnagy) parancsnok, hogy azonnal telefonált a román alezredesnek. Ne próbáljon itt semmiféle intézkedést tenni. Így menekültek meg az ablakaink a pusztulástól. Különben az említett román alezredes személyesen is felszólított erre engem, ezek után azt feleltem - még nincs békekötés, nem tudjuk ezek a városok hová fognak tartozni - de bárhová tartoznak - sem Isten, sem ember nem tilthatja meg, hogy azok emlékét megőrizzük - 1000 évig hozzánk tartoztak. Igen dühös lett, de ezek után engem nem bánthatott.

Dudás Károly plébános úr ( 1943-1960 szolgált nálunk.) nagyszerű helyzetfelismerése, hazafias kiállása mentette meg szép ablakainkat.

Az ablakok szignói, mesterjegyei:

Nagy Sándor tervező szignói a 6 ablakból 4-en ott vannak. A bal alsó sarokban keressük azokat. A többinél a leírásból tudjuk, hogy ö tervezte.

A készítőműhelyre vonatkozólag a jobb alsó sarokban találunk jelzéseket. Az 1930-ban készült három ablakot a Majoros-Johan műhely készítette. A másik három a Johan Hugó Országos Üvegfestészete-műhelyben készült.


Vége

Forrás: Templomablak anno
               Historia Domus
Foto:   Novák Sándor