Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Tanító néni a tanítványaival

Ezzel a szép képpel köszönök el a 2021. évtől. Nemsokára a hátunk mögött tova illan, elhagy bennünket. Azt tudjuk, hogy milyen volt ez az év, de a 2022. még igencsak rejtélyes. 

Most ezt a bájos, mosolygós képet húztam elő a fiókomból. 

A lánykák szépen felöltözve magyar ruhába. Fehér szoknya, magyar szalagok köröznek rajt. Szép kötények, ingváll, rajta pruszlik és ahogyan dukál, párta a fejen, és mosoly az arcokon.

A fiúk - kivillan a réseken - fehér bő gatyában, ingben, rajtuk mellény, fejükön hetyke kalap és azon magyar szalag díszeleg. A fiúk sora alig látható, mosoly sem tündököl arcukon. 

Hogy hideg van, az bizonyos – a lányokon nemigen látszik – hiszen talpuk alatt ropog a hó.

Egyenlőre nem jöttem rá, hogy milyen alkalomból öltöztek fel ilyen szép ruhácskákba. Talán Karácsonykor volt valami feladatuk?

Mivel sikerült megtudnom az apróságok neveit – akik akkor I. osztályosok voltak – máris ide írom:

Balról jobbra a lányok sora: Kovács Éva, Czakó Julianna, Borovics Katalin, a szép mosolyú tanítónő Sződy Péterné, Fehér Mária, Lengyel Ilona, Mudrák Terézia, Brenner Erzsébet.

A fiúk sora balról: Lengyel József , Tóth Károly, Kocsi István, Horváth István, Fekete József, Kelemen Gábor.

A kép 1948-ban készült a Kastélykertben.             

A fotográfiát készítette: Kasnya Sándor fényképész.

A névsor felderítésénél Halassyné Sződy Máriától kaptam segítséget.

A névsort Czakó Julianna – balról a második – sorolta fel.



Keglevichek nyomában XV.

Egy rendhagyó, nem saját írásomat ajánló bejegyzéssel folytatnám a Keglevich családot kutató sorozatomat. Az internetes kereséseim során három érdekes cikkre bukkantam, amik tőlem nem is olyan távol íródtak és jelentek meg. Basa László nagykátai helytörténész, tanár tollából, a Tápió-Kultúra internetes oldal tette közzé ezeket, jó néhány évvel ezelőtt. Mivel teljesen illenek az eddig közzétett saját írású sorozatomba, jó szívvel ajánlom őket a téma iránt érdeklődőknek.

1. Az első írás 2009-ben,  Az utolsó tárnokmester címmel jelent meg és gróf Keglevich Gábor életét és munkásságát járja körül érdekes információkkal, képekkel fűszerezve. Az írás Keglevich Gábor portréjára kattintva olvasható:


2. A második 2013-as keltezésű írás a lovasbaleset következtében elhunyt gróf Keglevich Géza élet körülményeiről és családi kapcsolatairól mesél. Bár kép nem sok kapcsolódik az íráshoz s a benne fellelhető, képekre mutató hivatkozás már nem működik, de a szöveg annál érdekesebb. Ide kattintva olvasható.

3. A  harmadik cikk – ami szintén 2013-ban íródott – I. Keglevich Gábor személyén keresztül, apró részletességgel mutatja be a családot és a rajtuk keresztül Nagykátához fűződő eseményeket. Az írás sok helytörténetileg jelentős történést villant fel, de sajnos a benne lévő, szintén képekre mutató, már nem aktuális hivatkozás miatt látvány tekintetében itt is csak a képzeletünkre hagyatkozhatunk. Ide kattintva olvasható.

Nagykátai harangjaink

Abban a régi világban, amikor az utcán kalapot emeltek, vagy a süveget vették le a fejükről ha ismerőssel találkoztak s mindezt egymás iránti tiszteletből, nos abban a világban a templom tornya volt a legmagasabb a lakóhelyeken. Szinte karcolta az ég kékjét. A pusztázó pásztorok és egyéb hasznos kinti munkát végzők, a távolból kiemelkedő tornyot, a falu nyelének titulálták.

A magasba nyújtózó torony amellett, hogy szép formássá tette a templomot, szolgálta a város-falu lakóit. Ugyanis a templom tornyában harangok is laknak. Ha valamilyen okból megszólalnak, zeng-bong a rezgő levegő, végigsöpör az utcákon, a szél is tova röpíti hangjukat. Kint a határban dolgozó kapások is felkapták a fejüket - Húzzák a levesnótát ! - mondták, ha delet harangoztak.

Merthogy a harangok jeleket adnak.  A harangok több alkalommal megszólalnak, van, hogy csak egyedül, máskor együtt zengenek, vagy csak a legkisebb hallatja hangját. A működésük módjába nem merülök bele, hiszen az eléggé terjedelmes lenne. Ajánlok egy blogot, mely kimerítően ír a harangokról: https://magyarharangok.hu/szokasok.html

A nagykátai római katolikus templom tornyában négy harang lakik. Szétterülő hangjukat mindenki hallhatja, de látni, arra csak nagyon keveseknek volt - van lehetőségük.

Most bemutatom a toronyban lakó harangokat.

A legrégebbi harang felirata:

SZENT GYÖRGY VÉDNÖKSÉGE ALATT

ISTEN IMÁDÁSÁRA HÍVOM AZ ÉLŐKET ÉS SIRATOM AZ ELHUNYTAKAT

A NAGYKÁTAI HÍVEK KEGYES ADOMÁNYÁNAK HOZZÁJÁRULÁSÁVAL

ÖNTETETT 1897 ÉVBEN

A WALZER GYÁR UTÁN ÚJRA ÖNTÖTTE

HŐNIG FRIGYES 1913-IK ÉVBEN

Az első harang képei:





A második harang felirata:

AZ ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

KÖNYÖRÖGJ A NAGYKÁTAI HÍVEKÉRT

ÖNTÖTTE SLEZÁK LÁSZLÓ HARANGÖNTŐ

MAGYARORSZÁG ARANYKOSZORÚS MESTERE BUDAPEST

ÖNTETTÉK A NAGYKÁTAI HÍVEK AZ ÚR 1929. ÉVÉBE

A második harang képei:






A harmadik harang felirata:

ISTEN DICSŐSÉGÉRE 

ÉS A VATIKÁNI ZSINAT EMLÉKÉRE ÖNTETTÉK  A NAGYKÁTAI HÍVEK

DUCSÁK ISTVÁN HARANGÖNTŐ ÁLTAL

ŐRSZENTMIKLÓSON 1965 ÉVBEN

A harmadik harang képei:





A negyedik harang: 

Ez egy – a többiekhez hasonlítva – kicsi harang. Ez a lélekharang, a halandó lelkének távozását jelzi.


Bár nem nagykátai de bemutatom ezt az óriási harangot, a legnagyobb a világon.. Magassága 3,36 méter. Legnagyobb átmérője 3,21 méter

Súlya 226,39 mázsa. A harang nyelve 6 mázsás. 1924-ben öntötték, az I. világháború hadi anyagából.

Rovereto (Olaszország) fölött egy dombon, minden este százat kongat a harang, békére inti az embereket. A harangon XII Pius mondása: 

„ A béke által semmi nem veszik el, a háború által minden elveszhet.” 

Az emberek nem tanulnak, 1939-ben kitört a II. világháború.

Video a harangról: 


A nagykátai harangok fényképeit Novák Sándor készítette.

A Tóth kocsma

A régi vásártér szélén elterülő épület fehérre meszelt hátsó fala, messziről felvillant fehérségével. A vásárok alkalmával, a megkötött üzletek áldomását a kocsmában illett meginni. A virító nagy fehér fal, messziről vonzotta a szomjas vásározókat. Nagy forgatag keletkezett a kocsmában a vásárok alkalmából. De mivel a Farmosra vivő szürke országút is a kocsma előtt zötyögött, onnan is betértek egy - egy kupicára, egy szomjat oltó fröccsre. Szóval a vendéghiány nem igen ütötte fel a fejét.

Vásártéri gyermek voltam, a hatalmas játszóterünket a vásártér biztosította. Ha visszagörgetem az emlékezetemet, a kocsmaajtó két szárnya már nem volt kitárva. Zárva volt a napszítta, zöldre festett, fakult faajtó. A pohár csengés, a vidám nevetés, a kocsmai zsongás, a réges-régi kupecek, tőzsérek már kihaltak e világból. A kocsma a múltról álmodott, a csendesség is csendben maradt. Elmúlt a történelem egy piciny darabkája, csak az emlékezet tűnik fel néha-néha.

Fénykép ezen az egy fotográfián kívül nem került elő, egyenlőre. 

A képen a kocsmáros Tóth János lánya Erzsébet és fia Jánost láthatjuk a kocsmaajtó előtt. Jánost nyári zsávoly ruhában, mint szabadságos katona.

Közlöm a most készült képet, amely a kocsma hűlt helyét láthatjuk. Az épületet a Tápió-Hajta Vízgazdasági Társulat tulajdona lett, az épületet a nagyobb terület nyerésért lebontották.


Érdekes leírás következik. Jandó István ír a nagyapjáról és a kocsmáról. A fekete-fehér fényképet szintén Jandó István kölcsönözte.


KOCSMA  A TÖRTÉNELEM  ÚTJÁN

A két világháború között számos kocsma működött Nagykátán. A legöregebbek még emlékeznek rá, hogy  közülük az egyik legismertebb a Tóth féle kocsma volt, amely a régi vásártér sarkán a farmosi kövesút (Perczel M. u.) mellett volt található. Az épület tulajdonosa az 1930-as évek közepétől Tóth János I. világháborús hadirokkant és felesége Mikus Mária volt.

A kocsma története érdekes módon, részben egybefonódik a helyi és az országos történelmi eseményekkel. A kezdetektől kezdve népszerű ital mérőhely volt, amely a nagyszabású vásároknak és az előtte haladó országútnak volt köszönhető. 

A forgalmat tovább növelte amikor  1939. októberében mintegy 600 lengyel menekültet fogadtak be Nagykátán. A lengyel katonák nagy része a közeli vásártéri iskolában, valamint a sportpálya területén lettek elhelyezve. A mozgásukat a hatóságok nem korlátozták így rendszeresen látogatták a Tóth kocsmát is, jelentős bevételhez juttatva a tulajdonosokat. Sőt a melléképületet is a lengyel katonák építették fel barátságból és némi fizetéségért cserébe. 

Itt történt 1939. októberében az a tragikus esemény, hogy két lengyel katona, egy közülük való katonanő miatt összevitatkozott, majd az egyik pisztolyt rántott és szerelemféltésből lelőtte bajtársát. Sírja a nagykátai temetőben megtalálható.

Az események sorában a zsidó munkaszolgálatosok behívása következett és tudjuk, hogy Nagykátára 1942-től igen sokan érkeztek. Többek között őket is a vásártéri iskolában a sportpálya barakkjaiban, a borpince épületeiben tartották fogva. Az első időkben még kijárhattak a városba, így a Tóth kocsmát is rendszeresen látogatták. Később a kijárási kedvezmény megszűnt, de a kocsmáros és a családja igyekezett segíteni a szerencsétlen sorsú embereken. Rendszeresen átvették a családtagok, ismerősök által hozott csomagokat.  Az őrség egyes tagjai, a keretlegények  ital fejében általában kézbesítették, de olyan is előfordult, hogy azt ellopták. A háború után a túlélő zsidók  közül voltak olyanok akik személyesen vagy írásban köszönték meg Tóthéknak az emberbaráti segítséget.

A kocsma történetében újabb fordulatot  hozott a német megszállás, amikor a Nagykátán tartózkodó és átutazó német katonák rendszeresen megfordultak a kocsmában. Komoly bevételt eredményezett ez a kocsmának, mivel ők mindig fizettek.

Nem úgy mint az 1944. novemberében „felszabadítóként” megérkező szovjet és román katonák akik erőszakosan viselkedve, fizetés nélkül gyorsan lerabolták a fellelhető italkészleteket. A helységet ezután lefoglalva ott híradós központot, majd a front elvonulásával mozit működtettek.

A kocsmát a háború elmúltával újra kinyitották, az oroszok elől a disznóólba elásott két hektoliter bor és a trágya rakásba rejtett 25 liter pálinkának köszönhetően. Néhány évig  tovább üzemelt, amikor Rákosi korszakban a kocsmát a hatóságok bezárták. 

A felszerelést  – még a szódás üvegeket is – államosították és kárpótlás nélkül mindent elvittek.

Említésre érdemes, hogy Nagykátán valamikor kiválóan muzsikáló cigányok voltak, akik közül Janko és Kajdár  becenevű zenészek rendszeresen szórakoztatták a kocsma vendégeit.

A tulajdonosok a jól menő kocsmából jelentős összegű pengő bevételre tettek szert és egy ládányit a háború utánra tartalékoltak. Az új pénz, a forint megjelenésével azonban mindet elveszítették, mert a pengőt nem váltották át forintra.

Az 1943-ban készült képen a Tóth kocsma bejárata látható rajta édesanyám, a kocsmáros lánya, Tóth Erzsébet és a sorkatona testvére István. Az épület már nincs meg a 1980 táján a Tápió-Hajta Vízgaldálkodási Társulat tulajdonába került majd lebontották.


Aratóverseny Nagykátán

1932. júliusában a nagykátai aratóversenyről, hírek röppentek fel, több hírlap tudósított róla. A PESTI HÍRLAP, a  KIS ÚJSÁG, a FRISS ÚJSÁG, az ÚJ BARÁZDA és a NÉPSZAVA.  A PESTI NAPLÓ fényképes melléklettel örvendeztette meg az olvasóit. Még a Filmhíradó is kiszállt a nagy eseményre.

A templom térről hatalmas menet indult a verseny színhelyére, Alsóegreskátára, a Keglevich birtokra. Közel két óra alatt  értek ki a helyszínre, természetesen dalolva, vidáman, cigány muzsikával kísérve.

Kint a versenyzők megkapták a helyüket, és pisztoly dörrenésre elindul az igen kemény munka. Feszült a kar, suhant a kasza, zizzent a lábról vágott búzaszál. Mindenki tudta, pihenni csak estefelé. A nyári meleg patakokat csurrantott a homlokokról, a hátgerinc sem maradt szárazon. A szorgalom rögtön meglátszott, sűrűn sorjázott a marokszedők által szépen kötött kévék keresztje.

Minden verseny egyszer véget ér. Jöttek a zsűri tagjai. Végigjárták a területet. Az ítélet szerint Szajkó János és aratósbandája vívta ki az első helyet, a második Bognár Péter bandája és a harmadik Szekeres Balázsék lettek.

A lefelé hanyatló bágyadt napsugár örömmel pásztázta a vígadalmat.

A tarló melletti területen jókedvű mulatság nyúlt bele a meleg, nyári éjszakába.

A "Filmhíradó" képei: ITT láthatók.









A nagy mérkőzés

Még úgy látszik a mérkőzés előtt készülhetett a csoportkép. Pihentek, mosoly az arcokon, nem látszanak fáradtnak, a fizikai terhelés talán meglátszik 90 perc játék után.

A képen mindkét csapat látszik, első sorokban a vendég, Kőbányai KTK csapata. Vagyis a: Kőbányai Testgyakorlók Köre. 1927-ben alakultak.

Hátul állnak a vendéglátók, a nagykátai Turul SE csapata. Bizonyára sokan megismerik őseiket, ilyen sok év elteltével is.

A kép 1929.-ben készült június 29-én, 92 évvel ezelőtt. A mérkőzést szombati nap játszották, az eredmény 3 : 3, döntetlen.

Hóolvadás után

 Van egy gyönyörű népdalunk, melynek első sora:

Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom

A dal még megvan, szívünket melegíti ha halljuk, de a valóságban a hó szinte eltűnt már. Egyszerűen a múlt emlékeiben létezik. A nyargaló tavaszi szellők már nem olvasztanak havat, az ázott föld feledhetetlen illata már elillant. A verebeknek sincs fürdőpocsolyájuk, pedig milyen remek vircsaftot rendeztek a tavaszi fürdőzéskor.

Az ereknek, a patakoknak szépen felduzzadt a vizük hóolvadáskor. A rét is sok helyen tóvá változott, a vízimadarak őszinte örömére.

Nagykátától délre lévő óriási terület sem kapta véletlenül az Erekköz nevet. Vízben gazdag erek hálózták be a területet. A rengeteg víz biztonságos fészkelési lehetőséget adott a madaraknak, dúsította a rét füvét, no és rengeteg halat adott a környéken lakóknak.

Ugyan, a közlekedésben néha nehézségek jelentkeztek. Néha a kocsitengelyt is mosta a sáros dagonya, de az arra lakó tanyaiak megoldották a nehézségeket, ha víz volt, csónak is volt. Nagy volt a tanyavilág, még iskolája is volt e területnek. A nebulóknak is valahogyan meg kellett közelíteni a tudás házát.

A 1940-es években esett a hó is rendesen, tavasszal volt mitől áradni a csermelyeknek, patakoknak, folyóknak. Kisebb nagyobb tavacskák is létrejöttek, olyan helyen is ahol egyébként nem szokásos. 

Kertünk végében is keletkezett egy szép példány. Édes jó Anyám karján csücsülve figyeltük a fodrozó tavacskát. Hogy-hogy nem kibukott a számból a kedvelt cumim, a bátyám gonoszul felkapta és bedobta a vízbe. A vizet fodrozó szellő tova vitte a drága kincsemet. Mást nem tehettem, leszoktam a cumiról, persze azért némi  pityergés után.

A képen erekköziek igyekeznek valahová, nagyon elegánsak, lehet, hogy vasárnap van és a templomba igyekeznek, a csónak segítségével.

A képet Bodrogi Sándor – egyetlen népművészünk – készítette.  Ráírta: Hóolvadás után az erekközi tanya 1941.


Hálaadás

Miután az ünnepségen – 1951. április 4-én, egy szerdai napon – hálát adtak a Vörös Hadseregnek, a koszorúkat szépen elhelyezték a "felszabadulásunk" emlékműve elé és szétszéledt a tömeg. Az emlékmű magára maradt a díszőrséggel.

(Az senkit sem zavart, hogy a német egységek csak április 13-án hagyták el Magyarországot Pinkamindszentnél. Az április 4-e tervezett időpont volt. Nem mertek Sztálinnak ellentmondani, dátumot módosítani.)

Az 1950-es évben törvényerejű rendeletben nemzeti ünneppé nyilvánították április 4-ét. Az emlékművet nálunk is ekkor avatták fel. A kor egyik neves szobrászát Tokody Gyulát kérték fel, a mű elkészítésére. A műkő munkálatokat Zemniczky József sírköves készítette el a tervek alapján. A műhelyt valahol a Bazár-sor valamelyik helyiségében jelölték ki.

Ivánka – merthogy a nagykátai lakosság így nevezte el a katona szobrát – 1956. október 26-áig állt a talapzaton, mert ezen a napon ledöntötték. 1957-ben felújították az emlékművet, mely 1990-ig létezett, akkor az önkormányzat lebontatta. Így a hálaadások megszüntek. Ivánka eltűnt.

Forrás: Kucza Péter: Nagykáta anno III.

Kép: Nagykátai emlékek (Facebook)



Keglevichek nyomában XIV. - A csónakázók.

Gróf III. Keglevich Gábornak egreskátai kastélyában nagy volt az öröm. Hogyne lett volna, hiszen vendégek jöttek, a gróf úr kedves lánya Erzsébet és a két gyermeke. Lett is vidámság, kacagás lengte be az ódon termeket, talán az ősök is mosolyogtak a falon függő nagyméretű festményekről.

A virgonc gyermekek, hamar birtokba vették a kastélyt és kis idő múlva a gyönyörű parkot is meghódították.A kastély tavának csillogó víztükre is csábítólag hatott, a kalandvágyó gyerekekre. A nagyapa hozzájárulásával vízre szállt a kicsiny társaság. A fiúk evezőt ragadtak, az édesanyjuk pedig a kormányt fogta meg - kapitánynak is kell lenni valakinek. Mivel a szellő is elfáradt – a vitorla fel van csavarva – így az evezőt kellett használni, hogy mozduljon az a csónak.

Bizonyára sokáig emlegették még a gyerekek, a szép egreskátai vendégséget, a nagyapa kastélyában.

(Sajnos, ma már a tó siralmasan néz ki. Úgy gondoltam nem is teszek ide képet a mai állapotról.)

A képet Keglevich Miklós küldte az Amerikai Egyesült Államokból.