A régi vásártér szélén elterülő épület fehérre meszelt hátsó fala, messziről felvillant fehérségével. A vásárok alkalmával, a megkötött üzletek áldomását a kocsmában illett meginni. A virító nagy fehér fal, messziről vonzotta a szomjas vásározókat. Nagy forgatag keletkezett a kocsmában a vásárok alkalmából. De mivel a Farmosra vivő szürke országút is a kocsma előtt zötyögött, onnan is betértek egy - egy kupicára, egy szomjat oltó fröccsre. Szóval a vendéghiány nem igen ütötte fel a fejét.
Vásártéri gyermek voltam, a hatalmas játszóterünket a vásártér biztosította. Ha visszagörgetem az emlékezetemet, a kocsmaajtó két szárnya már nem volt kitárva. Zárva volt a napszítta, zöldre festett, fakult faajtó. A pohár csengés, a vidám nevetés, a kocsmai zsongás, a réges-régi kupecek, tőzsérek már kihaltak e világból. A kocsma a múltról álmodott, a csendesség is csendben maradt. Elmúlt a történelem egy piciny darabkája, csak az emlékezet tűnik fel néha-néha.
Fénykép ezen az egy fotográfián kívül nem került elő, egyenlőre.
A képen a kocsmáros Tóth János lánya Erzsébet és fia Jánost láthatjuk a kocsmaajtó előtt. Jánost nyári zsávoly ruhában, mint szabadságos katona.
Közlöm a most készült képet, amely a kocsma hűlt helyét láthatjuk. Az épületet a Tápió-Hajta Vízgazdasági Társulat tulajdona lett, az épületet a nagyobb terület nyerésért lebontották.
Érdekes leírás következik. Jandó István ír a nagyapjáról és a kocsmáról. A fekete-fehér fényképet szintén Jandó István kölcsönözte.
KOCSMA A TÖRTÉNELEM ÚTJÁN
A két világháború között számos kocsma működött Nagykátán. A legöregebbek még emlékeznek rá, hogy közülük az egyik legismertebb a Tóth féle kocsma volt, amely a régi vásártér sarkán a farmosi kövesút (Perczel M. u.) mellett volt található. Az épület tulajdonosa az 1930-as évek közepétől Tóth János I. világháborús hadirokkant és felesége Mikus Mária volt.
A kocsma története érdekes módon, részben egybefonódik a helyi és az országos történelmi eseményekkel. A kezdetektől kezdve népszerű ital mérőhely volt, amely a nagyszabású vásároknak és az előtte haladó országútnak volt köszönhető.
A forgalmat tovább növelte amikor 1939. októberében mintegy 600 lengyel menekültet fogadtak be Nagykátán. A lengyel katonák nagy része a közeli vásártéri iskolában, valamint a sportpálya területén lettek elhelyezve. A mozgásukat a hatóságok nem korlátozták így rendszeresen látogatták a Tóth kocsmát is, jelentős bevételhez juttatva a tulajdonosokat. Sőt a melléképületet is a lengyel katonák építették fel barátságból és némi fizetéségért cserébe.
Itt történt 1939. októberében az a tragikus esemény, hogy két lengyel katona, egy közülük való katonanő miatt összevitatkozott, majd az egyik pisztolyt rántott és szerelemféltésből lelőtte bajtársát. Sírja a nagykátai temetőben megtalálható.
Az események sorában a zsidó munkaszolgálatosok behívása következett és tudjuk, hogy Nagykátára 1942-től igen sokan érkeztek. Többek között őket is a vásártéri iskolában a sportpálya barakkjaiban, a borpince épületeiben tartották fogva. Az első időkben még kijárhattak a városba, így a Tóth kocsmát is rendszeresen látogatták. Később a kijárási kedvezmény megszűnt, de a kocsmáros és a családja igyekezett segíteni a szerencsétlen sorsú embereken. Rendszeresen átvették a családtagok, ismerősök által hozott csomagokat. Az őrség egyes tagjai, a keretlegények ital fejében általában kézbesítették, de olyan is előfordult, hogy azt ellopták. A háború után a túlélő zsidók közül voltak olyanok akik személyesen vagy írásban köszönték meg Tóthéknak az emberbaráti segítséget.
A kocsma történetében újabb fordulatot hozott a német megszállás, amikor a Nagykátán tartózkodó és átutazó német katonák rendszeresen megfordultak a kocsmában. Komoly bevételt eredményezett ez a kocsmának, mivel ők mindig fizettek.
Nem úgy mint az 1944. novemberében „felszabadítóként” megérkező szovjet és román katonák akik erőszakosan viselkedve, fizetés nélkül gyorsan lerabolták a fellelhető italkészleteket. A helységet ezután lefoglalva ott híradós központot, majd a front elvonulásával mozit működtettek.
A kocsmát a háború elmúltával újra kinyitották, az oroszok elől a disznóólba elásott két hektoliter bor és a trágya rakásba rejtett 25 liter pálinkának köszönhetően. Néhány évig tovább üzemelt, amikor Rákosi korszakban a kocsmát a hatóságok bezárták.
A felszerelést – még a szódás üvegeket is – államosították és kárpótlás nélkül mindent elvittek.
Említésre érdemes, hogy Nagykátán valamikor kiválóan muzsikáló cigányok voltak, akik közül Janko és Kajdár becenevű zenészek rendszeresen szórakoztatták a kocsma vendégeit.
A tulajdonosok a jól menő kocsmából jelentős összegű pengő bevételre tettek szert és egy ládányit a háború utánra tartalékoltak. Az új pénz, a forint megjelenésével azonban mindet elveszítették, mert a pengőt nem váltották át forintra.
Az 1943-ban készült képen a Tóth kocsma bejárata látható rajta édesanyám, a kocsmáros lánya, Tóth Erzsébet és a sorkatona testvére István. Az épület már nincs meg a 1980 táján a Tápió-Hajta Vízgaldálkodási Társulat tulajdonába került majd lebontották.