Aratás Egreskátán

   Arató munkásokat láthatunk a képeken, abból a korból mikor még kétkezi munkával arattak, takarították be a gabonát.
   A munka azt kívánta meg, hogy aratópárokban dolgozzanak, ami állt egy férfi kaszásból és egy marokszedőből, aki a szebbik nemből került ki.
   A kaszás beállt a learatandó táblába és ritmusos mozgással jobbról balra lendítve a kaszát, rendet vágott a gabonából. Ami azt jelentette, hogy a kaszás bal oldalán, hosszú sorba lefektette a kaszájával a tövéről levágott gabonát. Pár lépés után belépett a munkába a marokszedő, ki a levágott gabonaszárból kötelet tekert és a sarlójával, vagy kézzel összeszedett gabonát megfelelő kévébe kötötte.
   Az első képen azt láthatjuk, amikor a kaszások keresztbe rakják a kévéket. A keresztrakásnak tudománya volt, aki többet szeretne róla tudni, IDE kattintson.

   A második képen épen kiérhetnek a tábla végére, ami szerint itt eben a táblában véget ért a munka. Van, aki már vállára vette a kaszát, hogy átballagjon az új tábla kezdő részébe.

   A harmadik képen is valamilyen átcsoportosulást látunk, ahol a kasza szabályos vállon hordását is megszemlélhetjük. Érdekessége a képnek a vízhordó fiú a két fa vízhordóval. Két zománcos bögre szolgálta az ivási lehetőséget.

   Az aratásban résztvevők a munkabért gabonában kapták. Ami fontos kellék volt a család életében, hiszen az asszonyok nem a boltba szaladoztak akkoriban kenyérért.
   A képek 1940-ben készültek Alsóegreskátán, gróf Keglevichék birtokán.
   A képeket Bodrogi Sándor, Nagykáta egyetlen népművésze készítette, talán még legény korában.

Hősi halott temetése

   Egy katona, egy honvéd hazatért. Mikor hívta a haza katonavonat vitte el, mikor hazatért, már hozták, kiterítve, koporsóban, hősi halottként.
   Katonai tiszteletadással temették el – 1941. június 2-án, - melyről így tudósít a "Nagykáta Járás" c. hetilap, 1941. június 6-ai száma:
 
   "Pető László
   Pünkösd másnapján olyan fényes külsőségek között és olyan mélységes részvéttel kísérték utolsó útjára Nagykáta község lakói a délvidéki harcokban hősi halált halt Pető Lászlót, amilyen díszt és részvétet ez a közösség már régen nem tanúsított senki iránt.
   Mindenki ott volt. Mindenki könnyezett, mindenki részt vett a szülők fájdalmában és a koporsót virágeső borította. Aki ezen a temetésen ott volt érezte, hogy az az ember, akit itt temettek, amíg élt Pető László volt, de amikor egy komitácsi golyója leterítette és amikor most temették, akkor egy község hősi halottjává magasztosult.
   Amíg ott ment a sáros földeken, barnán kígyózó sorokban vállán a puskával, talán fáradtan és éhesen, de addig egy volt a menetelő ezrek között. Mikor elment és felszállt a vonatra, senki sem tudott róla, de most, hogy megjött, díszszakasz várta és fogadására megjelent mindenki, aki csak valamit számít Nagykátán.
   Nincs az a hősi cselekedet, amit ilyen egységes és önkéntes hódolattal fogadott volna ennek a közösségnek a népe. Nincs az a kiválóság vagy dicsőség, amit így megünnepeltek volna. Senki és semmi nem tudta volna így összehozni az egymástól távol álló embereket, mint ez a koporsó.
   Itt a Pető László sírjánál tudtuk meg, hogy túl azon a mérhetetlen nagy távolságon, ami urat és parasztot, kormánypártit és nyilast egymástól elválaszt, az emberek itt is összetartoznak. Ugyanúgy ítélik meg az életet, ugyanazt tartják szépnek, megdicsőítőnek, valamennyien egyformán hordozzák a magyarság történetének örök állásfoglalását.
   A legnagyobb emberi cselekedet az, ha valaki legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért."

   Pető László 24 éves korában hagyta itt feleségét, szüleit.
   Jánoshidán látta meg a napvilágot 1917. augusztus 19-én. Nagykátára nősült.
1939. február 2-án kötött házasságot Tóth Ilonával. A lakóhelyük Vágóhíd utca 1282 sz. alatt volt.
   A temetőben egyenlőre nem találtam meg a sírját, a gondnokság segítségével sem. Adat nincs róla. Jó darabig sírásók prédája volt a temető.
   A második bécsi döntés után a magyar csapatok Délvidéki bevonulásakor számtalan harci cselekményben vettek rész.
   A komitácsi szó szerb-bosnyák felkelőt jelent. Orvlövészetben igen jeleskedtek. Sokszor meggyűlt velük, katonáink baja.
   Mikor Nagykátán is kezdtek szaporodni a harctereken elesettek, akkor az I. világháborús emlékmű felső részére márványtáblát tettek a hősök neveivel. A háború végeztével, megállt az idő ez okból. Csak a szovjet katona lehetett hős. A mi katonáinkat csak zárt ablak és ajtó mögött illett elsiratni. Az emlékműn lévő táblát szétrepesztette, szétmarta az idő, dacolt még egy darabig az elemekkel, de végül megadva magát lehullott. Ki törődött vele?! Még 1970-es vagy 80-as éveket írtunk.
   A háború befejezése után 48 évvel (1993) készült el a nagykátai II. világháborús emlékmű, az akkor még működő Nagykáta Barátainak Köre kezdeményezésére.
   Pető László honvéd - a magyar nyelv szép szava ez - nevét megtaláljuk rajta, márványba van vésve.
 
Babucs Zoltán hadtörténész véleménye a képekről:

"Az országgyarapítás idején előfordult, hogy a visszatért területen meghalt katonákat később - hozzátartozói kérésre - áttemették. A hadműveleti területen elesettek közül csak pár hősi halott hazahozatalára került sor - gondolok itt például a kormányzó helyettes földi maradványainak hazaszállítására.

A fotó előterében látható a gyászkíséretet vezénylő tisztes, vagy altiszt, amint éppen kiadja a vezényszót. Mivel a gyalogsági kardhoz bakancsot visel, tiszt semmiképp sem lehet. A kíséretben lévő honvédek díszben vannak, puskájukon feltűzött szuronnyal, s a fénykép tanúsága szerint parolijuk világos színű, ami egyértelműsíti, hogy gyorsfegyvernemi honvédek (nekik búzavirágkék parolijuk volt) adták a gyászkíséretet. Mivel Nagykátán nem állomásozott gyors alakulat a második világháborúban, elképzelhető, hogy Pethő honvéd csapatteste, a budapesti 1. gépkocsizó zászlóalj adta a gyászkíséretet. Ha nem a budapestiek voltak a temetésen, akkor a legközelebbi helyőrség állította ki a gyászkíséretet, az pedig Jászberény volt.
Mivel Pethő László honvéd – post mortem – megkapta a Magyar Nagyezüst Vitézségi Érmet, minden valószínűség szerint csapattestétől rendelhették ki a gyászszertartáshoz megkívánt erőket."
   
A Nagykátai Járás újság cikkét és a ravatalos képet Kucza Péter helytörténész volt szíves rendelkezésemre bocsájtani.
Az anyakönyvek kutatását Novák Sándorné (Krisztina) végezte.

A Cigány víz nyáron

   Paradicsoma volt ez a tavacska a kacsáknak, libáknak, egész nap elfecsertek az iszapban, úszkálgattak, gyakran hallatták vidám hangjukat. Egyéb, a víztől irtózó szárnyasok a parton kapirgáltak, tétlenkedtek. A környező házakban tartották ezeket a jószágokat, de azok egész napjukat a tónál töltötték.
   No, de a gyerekeknek is fenemód izgalmas dolog volt a tópart. A képen egy testvérpár gyömöszöli egymást a partján, vagy inkább a nagy a kicsit. (Tudom a nevüket, de hát most nem az az érdekes!)
   Jó időben, ha erre volt dolga, vagy csak erre vitt az útja egy lovas kocsis gazdának, akkor alkalmatos volt a víz sekélysége arra, hogy belehajtson lovastól, szekerestől. Tette ezt pedig a célból, hogy a lötyögőssé vált küllőt, keréktalpat a víz bedagassza, így a rajta lévő ráf ismét megfeszüljön, ezáltal csendesüljön a kocsi járása. Mikor a gazda megelégelte a kerék áztatását, elhajtott a maga dolgára.
    Akkoriban a gumikerekű, halkabb, könnyebb futású lovas kocsik nem verték fel az út porát, nem találták még ki azokat. E korból származik a következő találós kérdés: A világot által éri, mégis egy tyúk által lépi! Mi az? A válasz: kocsikerék nyoma. ( Mert az kb. 5cm-es nyomot hagyott a homokban.) Van-e ma olyan gyerek ki a helyes választ azonnal rávágná? Nem igen. Hiszen ezeket a régi világ mindennapos fogatolt járműveit legfeljebb a skanzenekben látni. Az utakról eltűntek, mint téli időben a göröngyi béka.
    Szüret közeledtével került a tóba kisebb nagyobb kád, hordó, ugyancsak dagasztási céllal. Nem tett volna jót, ha a réseken keresztül kereket old, elinal a kipréselt drága szőlőlé.
    A kép szemben lévő oldalán - mert a fényképész az iskolai oldalon állt - igyekezett a tóhoz a Pásztor és a Lenkei utca, mely továbbinalt a baloldalon látható házak előtt.
    Nézve a gyerekek korát ez a kép az ötvenes évek elején készülhetett.

Nagykáta fekete vasárnapja

    Békésnek indult az a nyári vasárnap. Napsütötte felhőtlen nyugodt idő volt, a fák levelei sem rezdültek, csak a békés vasárnap szellője lengte be Nagykátát. Többen utolsót simították felöltött ünnepi ruhájukon és a messze hangzó harang hívószavára, szentmisére indultak. Mások, a korán kelőbbek már hazafelé tartottak, békével a lelkükben – ugyanonnan. Bár a háború már hat éve tartott de a községünket csak a híre érte el.

   A jónak ígérkező időt, mások is igyekeztek kihasználni. Ezen okból az Olaszország déli részén állomásozó amerikai 15. légi hadsereg parancsnoka, Bariban keltezve 1944. július 1-én 21 órakor hadparancsot adott ki, július 2-ára vonatkozólag. A holnapi célterület Magyarország.

   Július 2-án hajnalban Foggia, Bari, Brindisi környékén, négy repülőtéren, serény munkába kezdtek. A földi kiszolgálóknak több mint 620 darab B-17 és B-24-es Liberátort kellett rendbe kapniuk. Bombákkal, üzemanyaggal feltölteni, felkészíteni a távoli bevetésre.

   Reggel 7 óra környékén az egész 15. légi hadsereg – az említett repülőterekről – nagy dübörgéssel a levegőbe emelkedett. Ilyen sok gép még nem indult hazánk bombázására. A hatalmas acéltestek, teljes gázzal körözve és emelkedve igyekeztek elérni a több ezer méteres magasságot. A védelmükre kirendelt 331 darab, lényegesen fürgébb vadászgépek hat más repülőtérről szálltak fel 7:40 órakor.

   A hihetetlenül kék és békés Adriai-tengert maguk mögött elhagyva Dubrovniktól nyugatra elterülő Ston település fölött már csatarendben rendeződött a bevetésen résztvevő 5., a 47., a 49., az 55., és a 304. Bomber Wing. Podgrab fölött útirányt módosítottak és innen egyenes vonalban repültek Ceglédig. Itt levált az egységről 6 db B-17 Flying Fortress. Szolnok bombázására indultak. Ugyanitt balra kanyarodott a 304. Bomber Wing Gyömrő irányába, majd onnan Csepelre tartott. A többieknek Nagykáta volt a következő támpont. Itt balra kanyarodott a 47. B.W., célja a Ferihegyi repülőtér volt. A továbbhaladó 5., a 49., és 55. B.W. Aszódig repült. A 47. és az 55 B.W. itt Pestnek fordult, az 5. B.W. Esztergomnak vette az irányt, célja Almásfüzitő volt.

Ez a rombolást és halált hozó, dübörgő légi áradat 10 óra környékén érkezett Nagykáta fölé.

Így mondják a szemtanuk, ami pontos lehet, hiszen a Cegléden levált 304. B.W. bombái Csepelen 10:10-kor robbantak.

   Nagykáta légterébe beúszó bombázók hada nem keltett különösebb riadalmat. Ugyan aggodalommal szemlélték a hatalmas nyomasztó erővel érkező amerikai gépeket, de Nagykáta nem lehetett célpont. Katonai létesítménye, ipari telepe vagy vasúti csomópontja nem volt. A több ezer méteres magasságban kondenzcsíkot húzó félelmetes sereg átvonulása percek óta tartott. A levegő reszketett a dübörgő motorok zajától.

   S ekkor váratlanul hatalmas robbanás hallatszott, bombák csapódtak községünktől délre kint a határban. A robbanás zajára több család a házilag elkészített óvóhelyre szaladt. De talán egy perc sem telt el, iszonyú süvöltéssel bombák közeledtek a föld felé és szinte egy robbanást hallatva 55, más adatok szerint 82 repeszbomba csapódott a sportpálya, az egykori vásártér és a közelben lévő lakóházak területére. A hatalmas robaj elhaltával és a felvert por elülte után több helyről sírás, jajgatás hallatszott. A lehulló repeszbombák életet is követeltek:

   Életét vesztette:   Ledacs Kiss Istvánné 54 éves, Vásártér utca 24.

                                   Borsik Boldizsár 24 éves, Vásártér utca 28.

                                   Szilády István 10 éves?, Vásártér utca 30.

                                   Káplár István 48 éves, Rákóczi krt 65.

                                   Káplár Géza 18 éves, Rákóczi krt 65.

Bal karján sebesült Káplár Istvánné, a jobb lábát bombaszilánk érte Káplár Erzsébetnek. A szabadságos katonának Lengyel Györgynek, a fejéhez kapott tenyerén fúródott át egy repesz darab, innen a fejébe csapódott, élete végéig ott viselte.

   Az elhunytakat a község saját halottjának tekintette, temetésükről gondoskodott.

A sebesültek Káplár Istvánné (jobbra), és Káplár Erzsébet a jászberényi kórház kertjében. 1944. július 2-tól augusztus 16-ig Erzsébet lábát rendbe hozták, de Káplár Istvánné maradandó sérüléseket szenvedett. Bal kezének ujjai behajlított állapotban megmerevedtek, megbénultak. Férjét és nagy fiát elveszítve nevelte tovább a négy gyermekét. Kártérítés a családnak nem járt és nem jár mind a mai napig.

   A bombák szórásának okáról több elmélet is született. A hadtörténészek kényszervetésnek mondják, ami azt jelenti, hogy a kötelékben repülő bombázók mindent megtesznek annak érdekében, hogy a nagyobb biztonságot jelentő csapattal együtt maradjanak akkor is ha a gépük meghibásodott. Így előfordul, hogy a bombatehertől részben vagy egészben megszabadulnak a sebesség tartása érdekében. Az egységből kiváló gép hamarosan az ellenséges vadászgépek prédájává válhat.

   A településünkön kialakult vélemény szerint a vándorcirkuszosok okozhatták a bajt. Az amerikaiak, a hatalmas sátrukat katonainak nézhették, ami a már beépített területen állt, a sportpályától nyugatra. ( Nekik sok legelésző állatuk pusztult el.) Ez az elmélet nem fogadható el, hiszen a több mint 620 bombázó szigorúan meghatározott cél elpusztítására érkezett hazánk fölé. Ezek a parancsok nem úgy szóltak, hogy ha láttok még repülés közben valami célt azt is bombázzátok le. Egyéni akciókra nem volt lehetőség.

A fenti leírt események 60 éve történtek Nagykátán.

                                                                                                                       Káplár Béla

Ui: Megjelent az „Együtt 6”és a „Nagykátai Híradó” oldalain.

A cikk írásakor volt 60 éves a megírt esemény, azóta 10 év telt el!

Felhasznált irodalom:

Pataky Iván, Rozsos László, Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett.

Az oldal készítőjének megjegyzése:

A cikk írója (édesapám) az esemény megtörténtekor egy évesen feküdt édesanyja karjaiban a földbe ásott, ideiglenes, kerti óvóhely hátsó részében. Feje mellett fúródott be Káplár Istvánné karbénulását okozó repesz. Ennek a "szerencsének" is köszönhetik, hogy ezt a történetet most itt megismerhették.