A nagykátai vasút állomás

    Talán tavaszi nap lehetett és napsütötte délután. Árnyékok kissé megnyúlva hevernek a földön, egy köpeny nyújtózik a rusztikus fakerítésen. Az állomás személyzete kint tétlenkedik a második és harmadik sínpár között. Híre ment egy különleges dolognak, fotográfiát készít valaki. Így minden fontos ember ki állt a sínek közé. Jobbról az első a forgalmista lehet, sípzsinór csüng a második gombjától a mellzsebéig. Valami iratot is tartogat a kezében, tehát írástudó. A második, a csizmás ember, az állomás főnöke, a legrangosabb ezen a helyen. Nagyításban látni lehet a bal karján a karszalagját. A többieket csak találgatni lehet, melyik a pénztáros, a raktáros, a távírász, a málházó és egyéb állami ember. Hátul, balról az első és a második alak is vasúti személy, legfeljebb nem annyira fontosak, mint akik kint állnak a síneknél. Vasúti sapka van rajtuk, mereven és nem olyan hanyagul állnak, mint az egyéb állomási őgyelgők.
    Nagyjából 20 év telhetett el a Budapest - Szolnok vasútvonal megnyitása óta. Az állomás még eredeti formájában mutatkozik. A növekvő galagonya fák lombjukat hullajtván nem gátolják az épület megszemlélését. Az épület sarkainál vakolatlan téglák díszlenek, a fa oromdíszt is teljes pompájában látjuk. Két nagyméretű olajlámpát látunk az épületre erősítve, a bal oldalihoz még a kezelő létra is neki van támasztva. E lámpák űzték el az állomás elöl az éjszakai sötétséget. Jó nagy jelzőcsengő is van falra felerősítve, megadva a módját, szép míves kovácsoltvas tartóval. Az épület belső elosztása kissé más, mint a mai elrendezése. A bal szélső ajtó az I. és II. osztályú utasok váróterme. Jobbra haladva a második ajtó az állomásfőnök irodájának ajtaja. A következő nyitva lévő ajtó a forgalmi irodáé, majd a jobb szélső ajtó pedig a III. osztályú váróterem bejárata.
    A MÁV az állomások építésénél típusterveket alkalmazott, melyek a legapróbb részletekig ki voltak dolgozva és ez a berendezésre, bútorokra is vonatkozott. (Az állomásfőnök irodájában még az eredeti gyönyörű bútorok voltak még a 80-as években. Valamikor az átépítés előtt vitték el valahová.) A mi állomásunk a MÁV II. osztályú fővonal felvételi épületek terve alapján épült, amit majd a két háború között a balszárnyon megtoldottak. Így a nagykátai nagyobb épület lett, mint az eredetiben maradt Tápiószecsői, Sülysápi, Mendei, Maglódi állomások.

  A bemutatott LEVELEZŐ - LAP 1905. előtt készült, a hátlapon csak a címzésnek hagytak helyet ebben az időben. Ekkor még sűrűn előfordult, hogy a képeslap elejére is írtak üzenetet. 1905. után válik a képeslap hátulja osztottá, ahol jól elfér a pár szavas üdvözlet és a címzés is.

    A régen lebontott, fából épített raktárépület típusterve is itt látható.

    Felhasznált irodalom: Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások.

Tóth Kálmán borbély és fodrászüzlete

   Sajnos az üzletből, berendezésből nem sokat látunk, de én még őrzöm emlékeimben, hiszen kis gyermekként többször jártam itt, ha a hajam kurtítására volt szükségem. Izgalmasak voltak a hajlított vesszőből készített újságolvasók, melyből egy itt is látható a fogason, melyen a Pesti Hírlap van. Az üzlet padokkal ellátott váró felén végigfutott az a faborítás, ami a fodrászok mögött látható. S vele szemben voltak a székek a nagy tükrökkel, ahol a fodrászok dolgoztak. Akkoriban sok volt a vendég, az üzletben nem csak hajvágással hanem borotválással is foglalkoztak. A férfiak nagy része itt borotváltatta meg magát, hetente egyszer. Itt lehetett híreket hallani, általában a fodrász mindig bőbeszédű ember volt és mindenről tudott ami a faluban történt.
   Ez a borbély és fodrászüzlet a bazársoron volt, a kastély átjárótól jobbra. Az átjáró ma már nincs meg, befalazták, átalakították, üzlethelyiség lett belőle.
   A tulajdonos Tóth Kálmán volt, ő áll kép jobb szélén. Jobbról a második a fia Tóth Sándor, ö lett a Káló János veje és Palló Imre fodrásza. A többi fodrász neve előttem nem ismert.
   A kép 1927. augusztus 16-án készült.

A síp

Megjelent a Nagykátai Újság 2001. márciusi számában.

A síp

    Az alvókám akkoriban igen jó volt, így aznap reggel Édesanyám ébresztett fel. Éppen idejében, hiszen vasárnap és egyben vásárnap is volt. Nosza, egy gyors csipatörlés, mosakodás. Felrángattam a már kikészített ünnepi rövidnadrágomat, az anyámfogta parázshasú vasaló által kisimított ingemet. A fehér zokni és a szandál is hamar a lábamra került.
   Jól beleszunnyadtam a reggelbe, így kapkodva igyekeztem behozni az elmulasztott időt.
   A tőgymeleg kecsketejet egyhuzamban kiittam a bögréből – mert tehenünk az volt, szegény ember tehene – pár falat kenyeret is leküldtem még utána, így a gyomromban beleszelté lényegült át a reggeli. Majd röpke - Csókolom - után trappoltam a kertkapu felé, közben konstatáltam, milyen nagy a lóvásár a kertünk végében. De ez most nem nagyon érdekelt, így átbújtam a focipálya háromszálú drótkerítésén és iszkoltam toronyiránt a kirakodóvásár felé.
   A szürkeponyvás „utcában” már javában állt a vásár. Pár bámészkodó cimborámba is belebotlottam, így együtt, közös erővel szemléltük az árufelhozatalt. A ruhások sem a mi kedvünkért rakták ki a portékát, hiszen érdeklődésünk csak a játékosok, cukrosok és a zsákbamacskás kötötte le.
   Túl nagy gondom a vásárlással sosem volt, legfeljebb csak fillérek zötykölődtek a zsebemben. Azok sem vitték túlzásba a tolongást, olyan ritkák voltak, mint szüret után a benge.
   Miután többször is megszemléltem a sátrasok eladásra kínált árúját, megszületett a döntés. A jobbommal bekanyarítottam a zsebembe, a második kanyarításra valahonnan a sarokból bele is akadt a vagyonkám. Rögtönzött leltár alapján megállapítottam vagyoni helyzetemet: 1 db 50 filléres, 2 db 20 filléres és 1 db 10 filléres. Ebből a summából nagy előrelátással eltettem 50 fillért mozira, így mindjárt feleslegesnek bizonyult 3 rézkorong, vagy ötven fillér. Az egyik árusnál a jó előbb felfedeztem az áhított tárgyat, egy sípot. Egyszerű sípoló eszköz volt, szép fényes, bádogból hajtogatva. Csak úgy szólalt meg szép ékes hangon, ha a két oldalát befogtam az újaimmal. S mivel az árusnak az 50 fillérem kellett, nekem meg az ő sípja, ebből kiindulva a tárgyakat gyorsan elcseréltük, így mindketten meg voltunk elégedve.
   Az idő igen csak előreszaladt, így el kellett hagynunk a vásári sokadalmat. A templom irányába igazítottuk sietős lépteinket.
   A vasárnap délelőtti mise 9 órakor kezdődött, s utána rendszeresen megnéztük a délelőtti, 10 órakor kezdődő mozi előadását is.
   A tapasztalat és a praktikusság céljából – ha jó filmet adtak – először a mozijegyért álltunk sorban. Kati néni, a pénztáros 9 órakor nyitotta a pénztár ablakocskáját. Sorbaállás tuszkolódás, némi lökdösődés és már is kezünkben volt a mozijegy.
   Újabb rohanás a templomba, persze a mise már elkezdődött, azért igyekeztünk zajtalanul besurranni. Az istentisztelet után megint furakodás a hívek között és trappoltunk át az út másik felébe, vissza a moziba.
   Csupa rohanás volt egy gyerek vasárnap délelőttje! Hogy miért kellett annyira igyekezni? Egyszerű a magyarázata.
   Pista bácsi – emlegetni a pipázása miatt csak „Pipás”-nak szoktuk – a mozi igen szigorú és rendet tartó igazgatója az első csengetés után kinyitotta a nézőtér ajtaját és a jegyszedővel, Marika nénivel közösen engedték be a zajgó, tolongó gyermeksereget.
   A délelőtti előadásra nem voltak a jegyek számozva, így aki előbb jutott be, jobb helyet fogott ki magának. Hogy a számomra nevezetes napon mi volt a film címe, arra bizony nem emlékszem, mert inkább az előadás vége maradt meg emlékezetemben.
   A sugárnyaláb már az utolsó kockákat vetítette, a főhős elnyerte méltó jutalmát, látni már, hogy pillanatok múlva megjelenik a VÉGE felírat. A jegyszedők már a kijárati ajtók felé osontak, hogy ha kell, hát azonnal kitárják az ajtókat és vonulhat ki a nézősereg. Na, vége! Mármint a filmnek. A hatalmas ajtók kicsapódtak, a székek ülőrésze meg fel. A nyári fényözön és a hőség tódult a pillanatokkal ezelőtt még sötét nézőtérre, mi meg kifelé. Félig vakon, hiszen a napvilágtól alig láttunk. Most is mint máskor, füttykoncert kezdődött, amibe egyébként soha nem vettem részt. Most azonban eszembe jutott a vetítés alatt méltatlanul elfelejtett síp. Pár pillanat alatt elővarázsoltam, két ujjammal befogtam a két oldalát és máris hasított a levegőbe éles hangja. Így éktelen sípolás közben haladtam kifelé. Elértem az ajtót, ahol minden előjel nélkül rámszakadt az ég.
  - Az anyád Istenit!-tel kísérve Pista bá’ úgy szájon vágott, mint ha a ló rúgott volna meg. Annyit még láttam a látókörömbe került csillagok ködén át, hogy a szám szélén szétlapult szép új bádogsípom lehullik a betonra. És Pista bácsi – a kéretlen keresztapám – a szépen fényesített barna cipőjével befejezte a lapítást.
   Aznap később érkeztem haza a megszokottnál, nagyot kerültem, hogy a zsibbadás elmúljék, a szám helyreálljon.

Utóirat:
A mellékelt képen a mozi személyzete balról jobbra: Kati néni a pénztáros, Marika néni a jegyszedő, Pista bá’, az üzemvezető, Erzsike a jegyszedő és Kálmán a mozigépész.

A képet a „Nagykátai emlékek” oldalról kölcsönöztem.

Járási füzet

  A jegyzetem olvasása után Kucza Péter barátom átküldött nekem, egy Káló János által kiadott füzet borítójának a képét. Feltételezhető, hogy az irka egy korábbi kiadás és amikor évek teltével változott, füzetre módosult a név, ö is így nevezte a szép kiadványát.
  A füzet borítójának hátsó oldala is változott, ide a Nagykátai Járás térképe került. A térképet Szíjj Béla rajzolta. ( Legalábbis én így olvasom a nevét, nagy kinagyítással.) Ő is lehetett a tápiógyörgyei iskola tanára.
  Az is feltételezhető, hogy a kockás füzet hátulján maradt az egyszeregy.
  A szép borítót Kucza Péter adatai szerint Kiss József tervezte és rajzolta, aki a "A nagykátai járás történetét" is megírta, a füzet borító belső részében.
  Irka vagy füzet ma már egyre megy, de ha a fennmaradt kevéske példányok egyikét óvatosan kézbe vesszük, a nagykátai iskolatörténet remekbe szabott tárgyát tartjuk a kezünkben.

Járási irka

  Legutóbbi, Káló Jánosról szóló jegyzetemnél megemlítettem a "Járási irkát", mint egy érdekes kiadványt, mely szorosan kapcsolódott a Káló úr kereskedéséhez.
  (Milyen érdekes! Ezt a szót, hogy irka elhagytuk, nem használjuk, így talán lassan el is felejtjük. Pedig valószínűleg ez a név jobban illik rá mint a most használatos füzet.
   Az elénk táruló tiszta - még nem használt - oldalak arra késztetnek, csábítanak, hogy írjunk bele. Talán a kitalálójának az ötlete lehetett, hogy ír-kának, nevezte, azért mert bele ír-unk. Az 1910-es évek környékén Édesanyám elemi iskolába járt. Akkor a irka ismeretlen volt számukra. A palatáblát használták, ha a betűvetés tudományába elmélyedtek. Írásos "Házi feladat" nem létezett.)
   Káló János nagy gonddal állította össze az irka borító lapjainak tartalmát, hogy hasznos ismeretet adjon a kor nebulói számára a nagykátai járás múltjából. Az irka kockás, vonalas és tiszta oldalakkal jelent meg.
   Az első és a hátsó borító belső felén Kiss József szakavatott tollából
olvashatjuk: A nagykátai járás történetét.
  Kiss József a "Járási irka" kiadásakor a tápiógyörgyei Állami Elemi Iskola igazgatója volt.
  Íme az irka, egy aránylag épen fennmaradt példányának képei.

Káló János kereskedő

   Korának jó hírű kereskedő egyénisége messziről került hozzánk. 1897 május 19-én Erdélyben, Szászrégentől délre, Toldalagon látta meg Isten szép világát.
1920-ban a bazársoron nyitott üzletet, melyben igen széles skálája volt a kínált portékának. Káló úr arra is fordított gondot, hogy helyi jellegű kiadványai is legyenek. Nagykátáról képeslapokat is adott ki, de talán a legérdekesebb kiadványa a "Járási irka".
   Az, hogy üzletet nyitott, talán szerepe volt háborús sérülésének, hadi rokkantságának, hiszen a bal lábát veszítette el, a harcok során ma már nem tudni milyen körülmények között. Így műlábbal élte további életét. (Az életünkben sokszor előjön, hogy nem kérdezünk, mikor már kérdeznénk nincs kitől, még a családon belül is!)
   A Nagy Háború után, nagy becsületük volt a hősi halottaknak de a túlélőknek is. A hivatalos Magyarország igyekezett kedvező körülményeket megteremteni a volt katonáknak, kedvező feltételekkel juttatták őket földhöz, vagy nyithattak boltot.
   Kép a bazársoron a bolt előtt készült, kb. 1931-ben.
   János bácsi ölében unokája a kis Tóth Sanyika. Tőle balra a veje Tóth Sándor aki fodrászként tevékenykedett, ő volt Palló Imre művész úr fodrásza. Jobbra tőle lánya Irén. Tóth Sándor mögött egy kis lányka fehér harisnyás lába villan elő, ő a Tóth házaspár Magdikája, ki talán a fényképezés maceráit unta meg és kereket oldott.
   A mindenki által nagyra becsült kereskedő 1960-ban hagyta el e földi világot.
   Kitűnő állapotban maradtak fenn a cég reklám szóróanyagai, bemutatok belőlük néhány darabot.

Fábián István nagy napja

 
   1925 szeptember 5-én reggel komor arcú, küldetésük fontosságának teljes tudatában lévő vizsgabizottság sorjázott be, Mudri Ferenc bognárműhelyének ajtaján.
  Fábián István tanoncot - középen ing újra vetkezve - kellett elszámoltatni a gyakorlatban szerzett tudásáról, azon okból, hogy megfelel e munkája a bognársegéd követelményeinek. A kép baloldalán lévő halványan látszó, hetek óta készülő hintót megszemlélve, elégedetten bólogattak, jelét adva ezzel megelégedésüknek. A fa alkatrészek pompásan megmunkáltak, a csapolások gyönyörűen illeszkednek, ügyes ez az inas gyerek! Már csak a kerék készítésének szemléje következett, az inas mesterien kezelte a szerszámokat, csiszolt, szórta a forgácsot, majd oly pontosan illesztette a küllőket, hogy a bizottság egyöntetűen rábólintott, így a tanoncból segéd lett.
   1925 szeptember 6-án, vigyázva, hogy a segédlevélre a tinta nehogy pacát ejtsen, kitöltötték a segédlevelet, igazolván ezzel is, hogy ezentúl Fábián István segédként, fizetésért dolgozhat. Nem kell tovább az inasévek keserű kenyerét fogyasztania.
   A segédlevelet aláírta Mudri Ferenc bognáriparos (jobbról a második) - kinek a tanonc a nagyszerű képzést köszönheti - és Szőllősi Pál Ipartestületi elnök.

A Kis-kút

Kis-kút 1937

   Nem tudom okát adni miért kedvelem ezt a hajdani, mára már elapadt, elfelejtett, talán az emlékezetből is kiesett, kristálytiszta vizű, évtizedekig szolgáló, akkoriban igen kedvelt kutat. Talán a gyermekkorom emlékezete ebbe is kapaszkodik. Talán mert a csobogását még mindig hallom, amint vastag sugárban éri el a medence vizét. Pedig igen messze laktunk e nevezetes kúttól. Sokáig kellett poroszkálnom, míg hazavittem egy kupányi vizet. Ha jó vizet szerettünk volna inni, akkor választhattam hová megyek, a vasútállomásra, a Bundy udvarba, vagy a Kis-kútra. Mindegyik hatalmas távolságra volt számomra.
Az udvari ásott kút vízének ízére jobb ha nem emlékezem.
   Édesanyám néha - néha megkért:
         - Kisfiam! Hoznál egy kanna jó vizet?!
   Nem voltam oda az örömtől az bizonyos. De tudtam, hogy Édes jó Anyámnak a háborús sérülése folytán bal kezén az ujjai bénán maradtak, így a kannát megfogni sem tudná. Így hát magam vágtam neki a vízbeszerző útnak.
   A kút szinte sohasem volt egyedül, emberek mindig sürgölődtek körülötte, az év minden szakában. Na de a nyári estek! Azok voltak az igazi esték! Ilyenkor nagyon sokan voltak a kút körül, főleg a fiatalabbjai. Hogy vízért mehessenek még a teli kannából is kiöntötték a vizet otthon, csakhogy ürügy legyen a kúthoz menni. Á, nem vízért! Barátkozni, udvarolni, hátha ott lesz a kiszemelt kedves, beszélgetni, találkozni valakivel, mivel népszerű találkahely volt ez a környékbelieknek, vagy nem csak azoknak. A kút környéke csak késő este csendesedett el, az éj fekete selymében, már csak a víz csobogása hallatszott.
   Egy nyáron, az utcánkban nyaralt egy pesti fiú, Gyárfás Endrének hívták. No, ez a Bandi gyerek nagyon jól harmonikázott, így a legény sereg magával vitte és ő végigzenélte az utat oda-vissza. ( Később a Rákóczi hadnagya című filmben viszontláttuk, ő volt Matyi a parasztgyerek.)
   A kút kiemelkedett a föld szintjéből, a környezete kicsit lejtős volt, hogy a kifröcsögő víz el tudjon csordogálni. A szépen bemohásodott medence pereme úgy 50 cm-re lehetett a földtől, rajta rács, erre tettük töltéskor a kannát. A képen ez kitűnően látható. Ha nem volt a vízsugár alatt kanna, akkor a kristálytiszta víz a medencébe csobogott és onnan egy túlfolyón át az árokba ömlött.
   A kút még meg van, ott ahol volt, de már csak a fölső pereme látszik és a víz csöve. Valaki elég durván rábetonozott, valami okból. Olyan mintha elásták volna, de talán inkább a környékét töltötték fel. Így a kút most a föld alatt álmodozik egy régmúlt tiszta vizű korról, amikor még az embereket szolgálta.
  Legnagyobb örömömre igaz a régi mondás: aki keres az talál. Sokáig kerestem egy képet a Kis-kútról. Végül egy kedves ismerősömön keresztül a kép talált rám.
  Ha Manyikát - így hívják a hölgyet - csinos, végig gombos karton ruhájában nem fényképezi le valaki, talán ilyen remek kép sem lenne erről a kútról.
  A kép hátulján a név mellett ott a dátum is: 1937. VI 24

Kis-kút 2014

József főherceg

  1934 pünkösd hétfőjén avatták a nagykátai születésű szobrászművész Sződy Szilárd által megálmodott I. világháborús honvédemlékművet, Nagykáta hőseinek emlékére.
  E jeles eseményen József főherceg is megjelent, ki a korának népszerű, igen megbecsült embere volt. Hogy ki is volt ő?

  Ezt írja róla a Wikipédia:
  "Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg (Erzherzog Joseph August Viktor Klemens Maria von Österreich; Alcsút, 1872. augusztus 9 – Rain bei Straubing, NSZK, 1962.július 6.), József nádor apai unokája, osztrák főherceg, magyar királyi herceg, honvéd tábornagy, felsőházi tag. 1918-ban királyi helytartó, 1919-ben kormányzó, 1936–44-ig az MTA elnöke, a Vitézi Rend emigrációs újjászervezője, és Horthy Miklóst követően annak második főkapitánya."
  Mint hadtestparancsnoknak a katonái előtt nagy tisztelete volt az első világháború különböző frontjain.
"Gyakran tartózkodott katonái körében, ismerte megismerte gondolkozásukat, és igyekezett javítani felszerelési, ellátási és higiénés gondjaikat. Magyar nemzetiségű egységeit hihetetlen katonai teljesítményekre sarkallta, ha a főherceg az ő körzetükben tartózkodott."

  József főherceg világos zubbonyban látható, kitüntetésekkel. Balról mellette ül Ney Géza vármegyei főjegyző.
  A képek hátterében a volt Könyvtár épülete látszik. A második képen egy elegáns, valószínű nagykátai hölgy látható. (Vajon ki lehet?) A háttal álló férfi a Frontharcos Szövetség egyenruháját viseli.
  Még több József főhercegről itt.

Palló Imre látogatása

   Palló Imre - nemzetünk neves énekese - rendszeresen járt Nagykátára, azon egyszerű okból, hogy a frizuráján igazíttasson. Pándon voltak birtokai és mivel legközelebb fodrászt csak Nagykátán talált a bazár soron, így alkalom adtán átkocsizott. A kép is azt a pillanatot örökítette meg amikor hintója mellett fodrászával Tóth Sándorral társalog. Palló Imre a sétapálcás, világos ruhás úriember. Mögöttük az elhanyagoltnak látszó Honvéd-emlékmű kerítése látszódik.
   Palló Imre egy székelycsalád gyermekeként jött a világra 1891. október 23-án.
Alapiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd Kolozsváron érettségizett. Ezek után Budapesten folytatta a tanulmányait a Zeneakadémián. A Nagy Háborúban berukkolt katonának. Leszerelése után az Operaház szerződtette, melynek tagja volt 1917-1978-ig, haláláig. 1934-ben örökös taggá választották. Szép bariton hangjával bejárta Ausztriát, Németországot, Olaszországot, Egyiptomot és az Egyesült Államokat. Kodály Zoltán a népdalok mesterdalnokának nevezte. Az Operaházat 1957-59-ig igazgatta.
1967. évben ez a kiváló művész nyugdíjba vonult.
   1978-ban Budapesten lehelte ki lelkét. Sírját a Farkasréti temetőben találjuk.
   Ez a nyilvánosan még nem közölt kép, 1942-ben készült. Ekkor az énekes 51 éves volt.

Palló Imre hangja meghallgatható itt.