A síp
Az alvókám akkoriban igen jó volt, így aznap reggel Édesanyám ébresztett fel. Éppen idejében, hiszen vasárnap és egyben vásárnap is volt. Nosza, egy gyors csipatörlés, mosakodás. Felrángattam a már kikészített ünnepi rövidnadrágomat, az anyámfogta parázshasú vasaló által kisimított ingemet. A fehér zokni és a szandál is hamar a lábamra került.
Jól beleszunnyadtam a reggelbe, így kapkodva igyekeztem behozni az elmulasztott időt.
A tőgymeleg kecsketejet egyhuzamban kiittam a bögréből – mert tehenünk az volt, szegény ember tehene – pár falat kenyeret is leküldtem még utána, így a gyomromban beleszelté lényegült át a reggeli. Majd röpke - Csókolom - után trappoltam a kertkapu felé, közben konstatáltam, milyen nagy a lóvásár a kertünk végében. De ez most nem nagyon érdekelt, így átbújtam a focipálya háromszálú drótkerítésén és iszkoltam toronyiránt a kirakodóvásár felé.
A szürkeponyvás „utcában” már javában állt a vásár. Pár bámészkodó cimborámba is belebotlottam, így együtt, közös erővel szemléltük az árufelhozatalt. A ruhások sem a mi kedvünkért rakták ki a portékát, hiszen érdeklődésünk csak a játékosok, cukrosok és a zsákbamacskás kötötte le.
Túl nagy gondom a vásárlással sosem volt, legfeljebb csak fillérek zötykölődtek a zsebemben. Azok sem vitték túlzásba a tolongást, olyan ritkák voltak, mint szüret után a benge.
Miután többször is megszemléltem a sátrasok eladásra kínált árúját, megszületett a döntés. A jobbommal bekanyarítottam a zsebembe, a második kanyarításra valahonnan a sarokból bele is akadt a vagyonkám. Rögtönzött leltár alapján megállapítottam vagyoni helyzetemet: 1 db 50 filléres, 2 db 20 filléres és 1 db 10 filléres. Ebből a summából nagy előrelátással eltettem 50 fillért mozira, így mindjárt feleslegesnek bizonyult 3 rézkorong, vagy ötven fillér. Az egyik árusnál a jó előbb felfedeztem az áhított tárgyat, egy sípot. Egyszerű sípoló eszköz volt, szép fényes, bádogból hajtogatva. Csak úgy szólalt meg szép ékes hangon, ha a két oldalát befogtam az újaimmal. S mivel az árusnak az 50 fillérem kellett, nekem meg az ő sípja, ebből kiindulva a tárgyakat gyorsan elcseréltük, így mindketten meg voltunk elégedve.
Az idő igen csak előreszaladt, így el kellett hagynunk a vásári sokadalmat. A templom irányába igazítottuk sietős lépteinket.
A vasárnap délelőtti mise 9 órakor kezdődött, s utána rendszeresen megnéztük a délelőtti, 10 órakor kezdődő mozi előadását is.
A tapasztalat és a praktikusság céljából – ha jó filmet adtak – először a mozijegyért álltunk sorban. Kati néni, a pénztáros 9 órakor nyitotta a pénztár ablakocskáját. Sorbaállás tuszkolódás, némi lökdösődés és már is kezünkben volt a mozijegy.
Újabb rohanás a templomba, persze a mise már elkezdődött, azért igyekeztünk zajtalanul besurranni. Az istentisztelet után megint furakodás a hívek között és trappoltunk át az út másik felébe, vissza a moziba.
Csupa rohanás volt egy gyerek vasárnap délelőttje! Hogy miért kellett annyira igyekezni? Egyszerű a magyarázata.
Pista bácsi – emlegetni a pipázása miatt csak „Pipás”-nak szoktuk – a mozi igen szigorú és rendet tartó igazgatója az első csengetés után kinyitotta a nézőtér ajtaját és a jegyszedővel, Marika nénivel közösen engedték be a zajgó, tolongó gyermeksereget.
A délelőtti előadásra nem voltak a jegyek számozva, így aki előbb jutott be, jobb helyet fogott ki magának. Hogy a számomra nevezetes napon mi volt a film címe, arra bizony nem emlékszem, mert inkább az előadás vége maradt meg emlékezetemben.
A sugárnyaláb már az utolsó kockákat vetítette, a főhős elnyerte méltó jutalmát, látni már, hogy pillanatok múlva megjelenik a VÉGE felírat. A jegyszedők már a kijárati ajtók felé osontak, hogy ha kell, hát azonnal kitárják az ajtókat és vonulhat ki a nézősereg. Na, vége! Mármint a filmnek. A hatalmas ajtók kicsapódtak, a székek ülőrésze meg fel. A nyári fényözön és a hőség tódult a pillanatokkal ezelőtt még sötét nézőtérre, mi meg kifelé. Félig vakon, hiszen a napvilágtól alig láttunk. Most is mint máskor, füttykoncert kezdődött, amibe egyébként soha nem vettem részt. Most azonban eszembe jutott a vetítés alatt méltatlanul elfelejtett síp. Pár pillanat alatt elővarázsoltam, két ujjammal befogtam a két oldalát és máris hasított a levegőbe éles hangja. Így éktelen sípolás közben haladtam kifelé. Elértem az ajtót, ahol minden előjel nélkül rámszakadt az ég.
- Az anyád Istenit!-tel kísérve Pista bá’ úgy szájon vágott, mint ha a ló rúgott volna meg. Annyit még láttam a látókörömbe került csillagok ködén át, hogy a szám szélén szétlapult szép új bádogsípom lehullik a betonra. És Pista bácsi – a kéretlen keresztapám – a szépen fényesített barna cipőjével befejezte a lapítást.
Aznap később érkeztem haza a megszokottnál, nagyot kerültem, hogy a zsibbadás elmúljék, a szám helyreálljon.
Utóirat:
A mellékelt képen a mozi személyzete balról jobbra: Kati néni a pénztáros, Marika néni a jegyszedő, Pista bá’, az üzemvezető, Erzsike a jegyszedő és Kálmán a mozigépész.
A képet a „Nagykátai emlékek” oldalról kölcsönöztem.
Jól beleszunnyadtam a reggelbe, így kapkodva igyekeztem behozni az elmulasztott időt.
A tőgymeleg kecsketejet egyhuzamban kiittam a bögréből – mert tehenünk az volt, szegény ember tehene – pár falat kenyeret is leküldtem még utána, így a gyomromban beleszelté lényegült át a reggeli. Majd röpke - Csókolom - után trappoltam a kertkapu felé, közben konstatáltam, milyen nagy a lóvásár a kertünk végében. De ez most nem nagyon érdekelt, így átbújtam a focipálya háromszálú drótkerítésén és iszkoltam toronyiránt a kirakodóvásár felé.
A szürkeponyvás „utcában” már javában állt a vásár. Pár bámészkodó cimborámba is belebotlottam, így együtt, közös erővel szemléltük az árufelhozatalt. A ruhások sem a mi kedvünkért rakták ki a portékát, hiszen érdeklődésünk csak a játékosok, cukrosok és a zsákbamacskás kötötte le.
Túl nagy gondom a vásárlással sosem volt, legfeljebb csak fillérek zötykölődtek a zsebemben. Azok sem vitték túlzásba a tolongást, olyan ritkák voltak, mint szüret után a benge.
Miután többször is megszemléltem a sátrasok eladásra kínált árúját, megszületett a döntés. A jobbommal bekanyarítottam a zsebembe, a második kanyarításra valahonnan a sarokból bele is akadt a vagyonkám. Rögtönzött leltár alapján megállapítottam vagyoni helyzetemet: 1 db 50 filléres, 2 db 20 filléres és 1 db 10 filléres. Ebből a summából nagy előrelátással eltettem 50 fillért mozira, így mindjárt feleslegesnek bizonyult 3 rézkorong, vagy ötven fillér. Az egyik árusnál a jó előbb felfedeztem az áhított tárgyat, egy sípot. Egyszerű sípoló eszköz volt, szép fényes, bádogból hajtogatva. Csak úgy szólalt meg szép ékes hangon, ha a két oldalát befogtam az újaimmal. S mivel az árusnak az 50 fillérem kellett, nekem meg az ő sípja, ebből kiindulva a tárgyakat gyorsan elcseréltük, így mindketten meg voltunk elégedve.
Az idő igen csak előreszaladt, így el kellett hagynunk a vásári sokadalmat. A templom irányába igazítottuk sietős lépteinket.
A vasárnap délelőtti mise 9 órakor kezdődött, s utána rendszeresen megnéztük a délelőtti, 10 órakor kezdődő mozi előadását is.
A tapasztalat és a praktikusság céljából – ha jó filmet adtak – először a mozijegyért álltunk sorban. Kati néni, a pénztáros 9 órakor nyitotta a pénztár ablakocskáját. Sorbaállás tuszkolódás, némi lökdösődés és már is kezünkben volt a mozijegy.
Újabb rohanás a templomba, persze a mise már elkezdődött, azért igyekeztünk zajtalanul besurranni. Az istentisztelet után megint furakodás a hívek között és trappoltunk át az út másik felébe, vissza a moziba.
Csupa rohanás volt egy gyerek vasárnap délelőttje! Hogy miért kellett annyira igyekezni? Egyszerű a magyarázata.
Pista bácsi – emlegetni a pipázása miatt csak „Pipás”-nak szoktuk – a mozi igen szigorú és rendet tartó igazgatója az első csengetés után kinyitotta a nézőtér ajtaját és a jegyszedővel, Marika nénivel közösen engedték be a zajgó, tolongó gyermeksereget.
A délelőtti előadásra nem voltak a jegyek számozva, így aki előbb jutott be, jobb helyet fogott ki magának. Hogy a számomra nevezetes napon mi volt a film címe, arra bizony nem emlékszem, mert inkább az előadás vége maradt meg emlékezetemben.
A sugárnyaláb már az utolsó kockákat vetítette, a főhős elnyerte méltó jutalmát, látni már, hogy pillanatok múlva megjelenik a VÉGE felírat. A jegyszedők már a kijárati ajtók felé osontak, hogy ha kell, hát azonnal kitárják az ajtókat és vonulhat ki a nézősereg. Na, vége! Mármint a filmnek. A hatalmas ajtók kicsapódtak, a székek ülőrésze meg fel. A nyári fényözön és a hőség tódult a pillanatokkal ezelőtt még sötét nézőtérre, mi meg kifelé. Félig vakon, hiszen a napvilágtól alig láttunk. Most is mint máskor, füttykoncert kezdődött, amibe egyébként soha nem vettem részt. Most azonban eszembe jutott a vetítés alatt méltatlanul elfelejtett síp. Pár pillanat alatt elővarázsoltam, két ujjammal befogtam a két oldalát és máris hasított a levegőbe éles hangja. Így éktelen sípolás közben haladtam kifelé. Elértem az ajtót, ahol minden előjel nélkül rámszakadt az ég.
- Az anyád Istenit!-tel kísérve Pista bá’ úgy szájon vágott, mint ha a ló rúgott volna meg. Annyit még láttam a látókörömbe került csillagok ködén át, hogy a szám szélén szétlapult szép új bádogsípom lehullik a betonra. És Pista bácsi – a kéretlen keresztapám – a szépen fényesített barna cipőjével befejezte a lapítást.
Aznap később érkeztem haza a megszokottnál, nagyot kerültem, hogy a zsibbadás elmúljék, a szám helyreálljon.
Utóirat:
A mellékelt képen a mozi személyzete balról jobbra: Kati néni a pénztáros, Marika néni a jegyszedő, Pista bá’, az üzemvezető, Erzsike a jegyszedő és Kálmán a mozigépész.
A képet a „Nagykátai emlékek” oldalról kölcsönöztem.
