Epresi iskola és a Cigány-víz

   Az iskola már ide látszik, de még eléggé messze van. Én is így gondoltam apró emberke lévén, amikor iskolába igyekeztem. Mikor kifordultam a Pásztor utcából latolgatnom kellett, hogy hogyan tovább. Vagy jobbról kerülöm meg a tavat, vagy balról, vagy átmegyek rajta, amit csak télen vagy nyáron lehetett megtenni. Az iskolaév vége felé, ha már melegek voltak a napok - mivel hogy akkor már cipőt nem nagyon hordtunk, legfeljebb frissen mosott lábbal indultam a tudás házába - a vízen átgázolva értem partot a túlsó oldalon. Télen sem okozott az átkelés gondot, ha a víz már kellően be volt fagyva.
   A tó igen sekély vizű volt, emlékeim szerint legfeljebb térdig ért. Száraz nyarakon is volt benne víz, a tó déli sarkába visszahúzódva.
   Ha jól megfigyeljük a környéket a helyszínen, azt látjuk, hogy minden utca a tó felé lejt, tehát ez egy természetes mélyebb terület volt eredetileg is. A kép alján is látszanak a lefutó esővíz járatai. A korabeli öregek visszaemlékezése szerint, a terület mélyítésére  rásegítettek a vályogverő cigányok is, mert itt leltek ehhez szükséges agyagot. A terméket a környékben igen jól el tudták adni, így beindult itt a vályogipar. A tavacska neve - Cigány víz - innen eredeztethető.
   Ezt a környéket a nagykátaiak Epresnek nevezték, utal ez a név a valamikori eperfák sokaságára. Így lett az iskola neve is Epresi-iskola, amit 1903-ban építettek és vannak adatok, hogy 1927-ben új két tantermest építettek mert az előző egyszerűen életveszélyessé vált. Ez volt az első tanintézet, melyet nem a településünk központjába építettek fel. Az épület maga egy országos típusterv alapján épült, az iskola típusa több helyen is rám köszönt országjárásom közben.
   A Cigány-vízről évek során több képet gyűjtöttem be, így ezekből lesz még pár darab.

Hősök Napja

   Még javában dúlt a Nagy Háború - akkor még nem számozták - amikor 1917. VIII. törvényében kimondták: "nemzetünk hősi halottainak kegyelet teljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni".
   Gombamód szaporodtak az emlékművek hazánk területén, a nagykátait 1934-ben avatták, ezen eseményt József főherceg is megtisztelte jelenlétével. (Lásd az előző, témához kapcsolódó jegyzetet.)
   A miénk egy különleges emlékmű, ami egy másik kép-jegyzet témája.
   A Hősök Napját május utolsó vasárnapjára jelölték, így 1917 óta egészen a II. világháború utáni évekig ezen a napon voltak a megemlékezések. A kommunisták uralomra jutása után ezt a napot egyszerűen kisöpörték a naptárból. A hatalom igyekezett a világégés magyar katonáinak hősi helytállását elfelejtetni, áldozatát semmivé tenni.
   A képeken Paxi, nyugalmazott ezredes tiszteletadását, koszorúzását látjuk, a Frontharcos Szövetség közreműködésével. Érdekesség a Frontharcosok ( Tűzharcosoknak is hívták őket.) sisakja, mely úgy néz ki mintha fémből lenne, de valójában nemezből készült. Volt eleinte kalap formájú is, de a képen látható háborús sisak alakra készített volt a népszerűbb. Az emlékmű bal oldalán és ugyanúgy a jobb oldalán díszőrség volt, mely egy frontharcosból és egy leventéből állott. A bal oldali őrség jobban látszik, sajnos a kép keveset mutat.
   A képek az 1930-as évek végén, vagy a 1940-es évek elején készülhettek.

A régi főtér

   Nagy csupasz tér, nyáron bizonyára nagy porral. Ez volt a régmúltban Nagykáta főtere. Csenevész fák itt-ott minden rend nélkül.
   A kép baloldalán lévő épületnek - melyben pár éve még a könyvtár működött - a jobb sarkán van a Fogyasztási Szövetkezet boltja, amit a képeslap felirata is jelöl. Hátrább a nemrégen felépített (1910) Bazársor jellegzetes képe látszik. A kép jobb felén a Honvédemlékmű ( 1897), kerítéssel körbevéve. Eleink jobbnak látták a szép emlékművet bekeríteni, hiszen a téren a piaci tevékenységet folytattak a jelölt napokon.
   A bazársor közepén a szép huszártorony alatt nagy bejáró ásítozott, melyen keresztül kocsival is behajthattak a Szolgabírósági épület elé. Ekkorra a Keglevich kastélyban már a Szolgabíróság tevékenykedett. Sajnos egy fa lombja miatt nehezen látható a bejárat, de a jobb oldali kerékvető jól látható. A kocsik miatt szükség volt a kerékvetőkre, hogy ne sérüljön a bajárat kerete-fala.
   Ha a Honvédemlékmű kerítésének a bal oldalán továbbnézünk, meglátjuk az előbbi jegyzetekben említett Tóth Kálmán fodrász és borbély üzletét, illetve annak portál tábláit.
   A Fogyasztási Szövetkezet boltjától átlósan egy út tart a kép jobb oldalán lévő hidacskához mely az árkot íveli át. Ez a híd még ma is ezen a helyen lehet, illetve a  hidacska utódai. Az út irányából arra lehet következtetni, hogy az arról jövők ezen az úton jöttek az Istentiszteletre. A képet a korabeli fotográfus a templom mellett állva készíthette. Ezt az utacskát az 1934-ben felállított Nagykáta Hőseinek emlékműve szüntette meg, mert a kép készítésekor az még nem volt meg.
   A bemutatott képeslapot 1915. november 24-én adták postára a nagykátai hivatalban, ceglédi címzéssel. Rigó Katicza úrleánynak boldog névnapot kívánnak és tudatták a címzettel, hogy szerencsésen hazaértek és egyszer sem borultak fel, hét órára Kátán voltak.(Bizonyára lovas kocsin, hintón utaztak.)

A piactér

   Talán első látásra rá sem lehet ismerni a helyre, ahol ez a kép készült. A házak képe, mely elvezet a tetthelyre. De ez is csak a régebben születettekre vonatkozik, mert ma már ez a látvány nem létezik, hiszen egy új üzletsor eltakarja ezt a régi házsort. Így a mostanában épült szép házak egy szűk utcában találták magukat, kilátással az üzletek hátsó oldalára.
   Ez a nagy, széles, Kossuth Lajos utca, vagy ahogyan eleink nevezték Gazdag utca. Ez a név valószínű, hogy nem volt papírra vésve, mint hivatalos elnevezés. Inkább olyan népi névadásnak minősült, bizonyára az itt épült módosabb házak és lakóik miatt.
   A képen látszó szürke sáv a 31 számú országút, mely átfutva településükön, tovatűnik Jászberény és a belőle leágazó 311 számú Cegléd irányában. Ma már a gépkocsi forgalom miatt nem sétálgathatnánk úgy rajta mint ahogyan a kép készültekor ezt megtették.
   Bal szélén a képnek a Káló János kereskedő és családja házát látjuk. János bácsi dohányboltja ekkor már a saját házban volt, a bazár sorról az államosítás miatt ki kellett költöznie. A másik három ház már nincs meg, a jobb szélsőben kocsma és bolt is volt az elmúlt időben.
   A piac egykoron a Bazársor előtt volt, onnan költöztették át.
   A piac ekkor még valódi piac volt, csak a termelők hozták ide az áruikat, kereskedőnek itt nem igen volt helye. A kertekből, tanyákról behozták a felesleget, akinek nem volt, az itt megvehette. A kis állatokat éppúgy mint a terményeket. A tejes-tejtermékes  piac a tér fölső részén volt - a Tanácsháza felőli részen.
   Egy ideig jellegzetes alakja volt a piacnak, a jászberényi vasporos néni. A sparhelt ( tűzhely) kitűnő ápoló-tisztító szerét ajánlgatta jellegzetes hangján, hozzá bolhaport is nála vásárolhattak azok kik úgy ítélték meg, hogy az is szükséges. A köszörűs is, itt köszörülte-fente élesre a disznóölőt vagy a tésztavágót, kinek mit kellett.
   Egy piaci napon a tejtermék résszel szemben megjelent egy sátor, tele műanyag dolgokkal. Onnantól egyre többen jöttek a kereskedők is és már vásárrá alakult az egykori termelői piac.
   Mára piac fogalma egészen átalakult, többségében már a kereskedőké a placc, az új helyre költözött piactéren.
   A kép az 1950-es évek elején készült.

A nagykátai állomás átépítés előtt

  Az elképzelésem az volt a blog beindításakor, hogy "újkori" képeket nem igen rakok fel, esetleg néha-néha kivételt teszek. Itt az első kivétel!

  Az állomásról a képeket a vonal villamosítása - hetvenes évek eleje - után és az épület felújítása - 1990-es évek eleje - előtt készítettem. Most már látom, hogy hiba volt a dátumot nem ráírni, mert az idő múlásával feledékennyé válik a halandó.

  Ekkorra már a majd' 100 éves hatalmas, gyönyörű galagonyafákat tőből kiirtották, a villamosítás követelményeként. Később találkoztam az egyik mérnökkel, aki azt mondta ma már nem irtanák ki a fákat, van egy módszer amivel ez elkerülhető.
   Tényleg, van még szép hazánkban fával körbevett állomás?

  A képen egy nagyon csúnya, az eredeti szépségére nem is emlékeztető, minden díszétől megfosztott állomásépület látható. Zordságát, elhagyatottságát, a tél jelenléte is fokozza, amire némiképp a fekete-fehér színek is rásegítenek.

  Az egykori gondos, precíz, mérnöki munka semmibevevését mutatja, hogy az épület egyik díszét, a háromszögletű oromfalat valamikor lebontották. Az egykori épületsarkok dísztégláit bevakolták. Az utca felőli oromfalat nem tudták lebontani, mert ebben volt a lépcsőház, melyben a két szolgálati lakásba lehetett felmenni és a padlástéri bejáró is itt volt, a padlástér szintjén.

   Az utca felőli képen jól látható az épület 20-as évekbeli megtoldása.

   Sínek felől nézve a jobb oldali teraszos lakásban a mindenkori állomásfőnök lakott, a bal oldaliban a forgalmista, természetesen mindkettő a családjával. Szemben az állomással, a közút másik oldalán szép kert is volt biztosítva a lakóknak, állatok tartására alkalmas ólakkal. Ma ez a buszmegálló parkja.

  A helyiségnév itt - a kor szokása szerint - neonnal kivilágítva. Balra tőle az állomási trafik előtetője, a 40-es években az IBUSZ, később az UTASELLÁTÓ üzemeltetésében. Még balra az UTASELLÁTÓ kisvendéglő épülete látszik a terasszal. A utca felőli képen az épület mellett, egy odarakott bodega is látható, abban árulták a hónap elején az autóbuszbérleteket.

  Ugyanezen a képen már látható - a bal oldalon - az új forgalmi szolgálati épület  kis része is, melyben az állomásfőnök irodája helyet kapott, itt van a kazánház és más raktáraknak is itt jutott hely. A felújítás utáni épületben már az alsó szint teljes egészében az utasokat szolgálta.

  Hogy az utasok - vagy csak állomási őgyelgők - neveletlenebb kis része, a majd felújított épülethez hogyan viszonyult, az a rendőrségi hírekbe tartozna.

A nagykátai vasút állomás

    Talán tavaszi nap lehetett és napsütötte délután. Árnyékok kissé megnyúlva hevernek a földön, egy köpeny nyújtózik a rusztikus fakerítésen. Az állomás személyzete kint tétlenkedik a második és harmadik sínpár között. Híre ment egy különleges dolognak, fotográfiát készít valaki. Így minden fontos ember ki állt a sínek közé. Jobbról az első a forgalmista lehet, sípzsinór csüng a második gombjától a mellzsebéig. Valami iratot is tartogat a kezében, tehát írástudó. A második, a csizmás ember, az állomás főnöke, a legrangosabb ezen a helyen. Nagyításban látni lehet a bal karján a karszalagját. A többieket csak találgatni lehet, melyik a pénztáros, a raktáros, a távírász, a málházó és egyéb állami ember. Hátul, balról az első és a második alak is vasúti személy, legfeljebb nem annyira fontosak, mint akik kint állnak a síneknél. Vasúti sapka van rajtuk, mereven és nem olyan hanyagul állnak, mint az egyéb állomási őgyelgők.
    Nagyjából 20 év telhetett el a Budapest - Szolnok vasútvonal megnyitása óta. Az állomás még eredeti formájában mutatkozik. A növekvő galagonya fák lombjukat hullajtván nem gátolják az épület megszemlélését. Az épület sarkainál vakolatlan téglák díszlenek, a fa oromdíszt is teljes pompájában látjuk. Két nagyméretű olajlámpát látunk az épületre erősítve, a bal oldalihoz még a kezelő létra is neki van támasztva. E lámpák űzték el az állomás elöl az éjszakai sötétséget. Jó nagy jelzőcsengő is van falra felerősítve, megadva a módját, szép míves kovácsoltvas tartóval. Az épület belső elosztása kissé más, mint a mai elrendezése. A bal szélső ajtó az I. és II. osztályú utasok váróterme. Jobbra haladva a második ajtó az állomásfőnök irodájának ajtaja. A következő nyitva lévő ajtó a forgalmi irodáé, majd a jobb szélső ajtó pedig a III. osztályú váróterem bejárata.
    A MÁV az állomások építésénél típusterveket alkalmazott, melyek a legapróbb részletekig ki voltak dolgozva és ez a berendezésre, bútorokra is vonatkozott. (Az állomásfőnök irodájában még az eredeti gyönyörű bútorok voltak még a 80-as években. Valamikor az átépítés előtt vitték el valahová.) A mi állomásunk a MÁV II. osztályú fővonal felvételi épületek terve alapján épült, amit majd a két háború között a balszárnyon megtoldottak. Így a nagykátai nagyobb épület lett, mint az eredetiben maradt Tápiószecsői, Sülysápi, Mendei, Maglódi állomások.

  A bemutatott LEVELEZŐ - LAP 1905. előtt készült, a hátlapon csak a címzésnek hagytak helyet ebben az időben. Ekkor még sűrűn előfordult, hogy a képeslap elejére is írtak üzenetet. 1905. után válik a képeslap hátulja osztottá, ahol jól elfér a pár szavas üdvözlet és a címzés is.

    A régen lebontott, fából épített raktárépület típusterve is itt látható.

    Felhasznált irodalom: Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások.

Tóth Kálmán borbély és fodrászüzlete

   Sajnos az üzletből, berendezésből nem sokat látunk, de én még őrzöm emlékeimben, hiszen kis gyermekként többször jártam itt, ha a hajam kurtítására volt szükségem. Izgalmasak voltak a hajlított vesszőből készített újságolvasók, melyből egy itt is látható a fogason, melyen a Pesti Hírlap van. Az üzlet padokkal ellátott váró felén végigfutott az a faborítás, ami a fodrászok mögött látható. S vele szemben voltak a székek a nagy tükrökkel, ahol a fodrászok dolgoztak. Akkoriban sok volt a vendég, az üzletben nem csak hajvágással hanem borotválással is foglalkoztak. A férfiak nagy része itt borotváltatta meg magát, hetente egyszer. Itt lehetett híreket hallani, általában a fodrász mindig bőbeszédű ember volt és mindenről tudott ami a faluban történt.
   Ez a borbély és fodrászüzlet a bazársoron volt, a kastély átjárótól jobbra. Az átjáró ma már nincs meg, befalazták, átalakították, üzlethelyiség lett belőle.
   A tulajdonos Tóth Kálmán volt, ő áll kép jobb szélén. Jobbról a második a fia Tóth Sándor, ö lett a Káló János veje és Palló Imre fodrásza. A többi fodrász neve előttem nem ismert.
   A kép 1927. augusztus 16-án készült.

A síp

Megjelent a Nagykátai Újság 2001. márciusi számában.

A síp

    Az alvókám akkoriban igen jó volt, így aznap reggel Édesanyám ébresztett fel. Éppen idejében, hiszen vasárnap és egyben vásárnap is volt. Nosza, egy gyors csipatörlés, mosakodás. Felrángattam a már kikészített ünnepi rövidnadrágomat, az anyámfogta parázshasú vasaló által kisimított ingemet. A fehér zokni és a szandál is hamar a lábamra került.
   Jól beleszunnyadtam a reggelbe, így kapkodva igyekeztem behozni az elmulasztott időt.
   A tőgymeleg kecsketejet egyhuzamban kiittam a bögréből – mert tehenünk az volt, szegény ember tehene – pár falat kenyeret is leküldtem még utána, így a gyomromban beleszelté lényegült át a reggeli. Majd röpke - Csókolom - után trappoltam a kertkapu felé, közben konstatáltam, milyen nagy a lóvásár a kertünk végében. De ez most nem nagyon érdekelt, így átbújtam a focipálya háromszálú drótkerítésén és iszkoltam toronyiránt a kirakodóvásár felé.
   A szürkeponyvás „utcában” már javában állt a vásár. Pár bámészkodó cimborámba is belebotlottam, így együtt, közös erővel szemléltük az árufelhozatalt. A ruhások sem a mi kedvünkért rakták ki a portékát, hiszen érdeklődésünk csak a játékosok, cukrosok és a zsákbamacskás kötötte le.
   Túl nagy gondom a vásárlással sosem volt, legfeljebb csak fillérek zötykölődtek a zsebemben. Azok sem vitték túlzásba a tolongást, olyan ritkák voltak, mint szüret után a benge.
   Miután többször is megszemléltem a sátrasok eladásra kínált árúját, megszületett a döntés. A jobbommal bekanyarítottam a zsebembe, a második kanyarításra valahonnan a sarokból bele is akadt a vagyonkám. Rögtönzött leltár alapján megállapítottam vagyoni helyzetemet: 1 db 50 filléres, 2 db 20 filléres és 1 db 10 filléres. Ebből a summából nagy előrelátással eltettem 50 fillért mozira, így mindjárt feleslegesnek bizonyult 3 rézkorong, vagy ötven fillér. Az egyik árusnál a jó előbb felfedeztem az áhított tárgyat, egy sípot. Egyszerű sípoló eszköz volt, szép fényes, bádogból hajtogatva. Csak úgy szólalt meg szép ékes hangon, ha a két oldalát befogtam az újaimmal. S mivel az árusnak az 50 fillérem kellett, nekem meg az ő sípja, ebből kiindulva a tárgyakat gyorsan elcseréltük, így mindketten meg voltunk elégedve.
   Az idő igen csak előreszaladt, így el kellett hagynunk a vásári sokadalmat. A templom irányába igazítottuk sietős lépteinket.
   A vasárnap délelőtti mise 9 órakor kezdődött, s utána rendszeresen megnéztük a délelőtti, 10 órakor kezdődő mozi előadását is.
   A tapasztalat és a praktikusság céljából – ha jó filmet adtak – először a mozijegyért álltunk sorban. Kati néni, a pénztáros 9 órakor nyitotta a pénztár ablakocskáját. Sorbaállás tuszkolódás, némi lökdösődés és már is kezünkben volt a mozijegy.
   Újabb rohanás a templomba, persze a mise már elkezdődött, azért igyekeztünk zajtalanul besurranni. Az istentisztelet után megint furakodás a hívek között és trappoltunk át az út másik felébe, vissza a moziba.
   Csupa rohanás volt egy gyerek vasárnap délelőttje! Hogy miért kellett annyira igyekezni? Egyszerű a magyarázata.
   Pista bácsi – emlegetni a pipázása miatt csak „Pipás”-nak szoktuk – a mozi igen szigorú és rendet tartó igazgatója az első csengetés után kinyitotta a nézőtér ajtaját és a jegyszedővel, Marika nénivel közösen engedték be a zajgó, tolongó gyermeksereget.
   A délelőtti előadásra nem voltak a jegyek számozva, így aki előbb jutott be, jobb helyet fogott ki magának. Hogy a számomra nevezetes napon mi volt a film címe, arra bizony nem emlékszem, mert inkább az előadás vége maradt meg emlékezetemben.
   A sugárnyaláb már az utolsó kockákat vetítette, a főhős elnyerte méltó jutalmát, látni már, hogy pillanatok múlva megjelenik a VÉGE felírat. A jegyszedők már a kijárati ajtók felé osontak, hogy ha kell, hát azonnal kitárják az ajtókat és vonulhat ki a nézősereg. Na, vége! Mármint a filmnek. A hatalmas ajtók kicsapódtak, a székek ülőrésze meg fel. A nyári fényözön és a hőség tódult a pillanatokkal ezelőtt még sötét nézőtérre, mi meg kifelé. Félig vakon, hiszen a napvilágtól alig láttunk. Most is mint máskor, füttykoncert kezdődött, amibe egyébként soha nem vettem részt. Most azonban eszembe jutott a vetítés alatt méltatlanul elfelejtett síp. Pár pillanat alatt elővarázsoltam, két ujjammal befogtam a két oldalát és máris hasított a levegőbe éles hangja. Így éktelen sípolás közben haladtam kifelé. Elértem az ajtót, ahol minden előjel nélkül rámszakadt az ég.
  - Az anyád Istenit!-tel kísérve Pista bá’ úgy szájon vágott, mint ha a ló rúgott volna meg. Annyit még láttam a látókörömbe került csillagok ködén át, hogy a szám szélén szétlapult szép új bádogsípom lehullik a betonra. És Pista bácsi – a kéretlen keresztapám – a szépen fényesített barna cipőjével befejezte a lapítást.
   Aznap később érkeztem haza a megszokottnál, nagyot kerültem, hogy a zsibbadás elmúljék, a szám helyreálljon.

Utóirat:
A mellékelt képen a mozi személyzete balról jobbra: Kati néni a pénztáros, Marika néni a jegyszedő, Pista bá’, az üzemvezető, Erzsike a jegyszedő és Kálmán a mozigépész.

A képet a „Nagykátai emlékek” oldalról kölcsönöztem.

Járási füzet

  A jegyzetem olvasása után Kucza Péter barátom átküldött nekem, egy Káló János által kiadott füzet borítójának a képét. Feltételezhető, hogy az irka egy korábbi kiadás és amikor évek teltével változott, füzetre módosult a név, ö is így nevezte a szép kiadványát.
  A füzet borítójának hátsó oldala is változott, ide a Nagykátai Járás térképe került. A térképet Szíjj Béla rajzolta. ( Legalábbis én így olvasom a nevét, nagy kinagyítással.) Ő is lehetett a tápiógyörgyei iskola tanára.
  Az is feltételezhető, hogy a kockás füzet hátulján maradt az egyszeregy.
  A szép borítót Kucza Péter adatai szerint Kiss József tervezte és rajzolta, aki a "A nagykátai járás történetét" is megírta, a füzet borító belső részében.
  Irka vagy füzet ma már egyre megy, de ha a fennmaradt kevéske példányok egyikét óvatosan kézbe vesszük, a nagykátai iskolatörténet remekbe szabott tárgyát tartjuk a kezünkben.

Járási irka

  Legutóbbi, Káló Jánosról szóló jegyzetemnél megemlítettem a "Járási irkát", mint egy érdekes kiadványt, mely szorosan kapcsolódott a Káló úr kereskedéséhez.
  (Milyen érdekes! Ezt a szót, hogy irka elhagytuk, nem használjuk, így talán lassan el is felejtjük. Pedig valószínűleg ez a név jobban illik rá mint a most használatos füzet.
   Az elénk táruló tiszta - még nem használt - oldalak arra késztetnek, csábítanak, hogy írjunk bele. Talán a kitalálójának az ötlete lehetett, hogy ír-kának, nevezte, azért mert bele ír-unk. Az 1910-es évek környékén Édesanyám elemi iskolába járt. Akkor a irka ismeretlen volt számukra. A palatáblát használták, ha a betűvetés tudományába elmélyedtek. Írásos "Házi feladat" nem létezett.)
   Káló János nagy gonddal állította össze az irka borító lapjainak tartalmát, hogy hasznos ismeretet adjon a kor nebulói számára a nagykátai járás múltjából. Az irka kockás, vonalas és tiszta oldalakkal jelent meg.
   Az első és a hátsó borító belső felén Kiss József szakavatott tollából
olvashatjuk: A nagykátai járás történetét.
  Kiss József a "Járási irka" kiadásakor a tápiógyörgyei Állami Elemi Iskola igazgatója volt.
  Íme az irka, egy aránylag épen fennmaradt példányának képei.