Babicz Károly szikvízüzeme

   A már előző írásomban is említett „A Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre” monográfiában, ez a név még nem szerepel a szódagyárosok között. Rá két évre már működött az üzem, mert 1934-ben alapította Babicz Károly. Az üzem a MÁV állomással szemben a Gyóni Géza utca 9 szám alatt működött. Ma már új ház áll a telken.

   A család - az adataim szerint - még ez évben el is veszítette a családfőt, így özvegyi jogon Babicz Károlyné üzemeltette tovább a szódaüzemet, egészen 1952. november 20-ig. Ekkor szokatlan dolog történt, Babicz Károlyné - 18 év szorgos munka után – „felajánlotta” az üzemet az állam számára. Akik éltek ebben a korban azok pontosan tudják mit jelent a felajánlás, akik meg nem, azoknak leírom, állami szintre emelt rablást, egy szorgalmasan dolgozó család kifosztását, vagyonából való kiforgatását, a szovjet mintát alapul véve.

   Babicz Károly szódaüzemének egy fajta üvege került eddig elő, fehér porcelánbetéttel és egy fej, piros porcelánnal.

   Ide teszem a „Jegyzőkönyv” másolatát is, melyet egy fecnire, sajtpapírra írtak, az államosítás igazolásául. A rend az rend.

A szódásüveget Kucza Péter gyűjteményéből fényképeztem.

Artézi kút…

   „…az olyan fúrott kút, amelyből a víz magától folyik ki, tehát mintegy természetes szökőkút. A név onnan van, mert Európában az első ilyen kutat Franciaországban az Artois grófságban fúrták 1126-ban. Khinában és a libiai sivatag oázisain már sokkal régebben megpróbálkoztak a víznyerés ezen módjával. Az A. fúrásának elve abban áll, hogy függőlegesen lefelé lyukat mélyesztenek (fúrnak), míg olyan vízrétegre akad a kutak furása körül.”

   Írta az Akadémiai Értesítő 1871-ben.

   A mi Városházánk előtt jó helyen fúrtak, úgy az 1900-as évek elején és ez a második kútja volt Nagykátának, mert az elsőt a vasútvonal megépítése tette szükségessé, amit 1884-85-ben kezdtek el fúrni, a MÁV állomáson.

   A jól sikerült fúrás után ömlött is a víz ahogyan a csövön kifért. Szép kis medencét építettek a feltörekvő víznek, ami négy csövön érkezett a felszínre. A lakosság nagy örömére, mert eddig csak a kétes értékű és tisztaságú ásott kutak vizét használták. A középoszlopra csinos kis lámpát is helyeztek, mely éjjel mutatta az irány és megvilágította a kutat és környékét - akkor még a közvilágítást hírből sem ismerték. A lámpagyújtogató részére még beépített létra is volt, a könnyebb megközelíthetőség kedvéért. Célszerű rácsot is építettek be a vizeskannák könnyebb töltése okából.

   Ezen a képen, már egy meggyötört kutat látunk, a káva már erősen omladozik.

A lámpa sem látszik, hogy a helyén volna, a létra még ott van, de a léte úgy látszik feleslegessé vált. De a kút forgalma mit sem változott, a víz - bár leszűkített sugárban, de még jött.

   Bizonyára apadt a víz hozama és határozat született a kút átalakítására, hogy ezentúl csak két csővel szolgálja a községet.

   A kútnak mára már nyoma sincs. Azt beszélik, a rendőrség előtt, a park szélén várja a ledugózott cső a kút feltámadását.

Szódásüvegek

   Ezek a szódásüvegek is nagykátai emlékek, még a régmúltból, amikor még ügyeltek az egyediségre, a szépségre. Bizonyára ezek az üvegek nem keveredtek más szódagyáros üvegeivel, mert minden gyártónak meglehetett a maga, saját névre szóló, egyedi palackja.
   Ezek a szép palackok Luzsányi Károly szódagyáros tulajdonában voltak. Valamikor az 1920-as években gyárthatták ezeket. Luzsányi szódaüzemnek került elő eddig a legtöbb fajta szódásüvege. Gyönyörködjenek ebben a háromban ami eddig előbukkant.

   A " Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre" című monográfia már a szódagyárat Luzsányi Károlyné nevén írja, valószínű, hogy özvegyi jogon üzemeltette már ekkor.  
   A Luzsányi szódaüzem a Kossuth Lajos utca 30. szám alatt üzemelt, de mára az épület eltűnt, másikat építettek helyébe.
   A zöld és a fehér üveget Kucza Péter gyűjteményéből fényképeztem.

Óvodások

   Alaposan megnyüstölt képet tartok a kezemben. Két hatalmas törés került rá hosszanti irányban valamikor és hiányos is, de bízom, hogy a mai technika sokat fog rajta javítani. A javítottat fogják Önök látni.
   A kép 84 évvel ezelőtt (1930) készült, az akkori óvodásokat terelték egybe, hogy megörökítsék azt a pillanatot amikor még óvodások voltak.
   A kép tulajdonosa nem sok nevet tudott felsorolni kik vannak rajta, de párat feljegyzett és ezt most közre is adom.
   A első ülő sorban  balról az 5. Nagy Urbán Pannika, ki a kedvenc babáját dajkálja.
   Ugyanezen sor 6. kerek arcú leánykája, ki kis kosárkát tart az ölébe Vonnák Margitka, a későbbi Gallai Istvánné, ismertebb nevén Macider Manci. Ő az idén távozott e földi világból.
   A második sor balról - a hajkoszorús lánykát nem ide számolva - a harmadik Szekeres Erzsike a későbbi Rada Aladárné.
Ugyanitt a negyedik az előző nővére Szekeres Mária, a későbbi Pethő Sándorné.
Ugyanitt balról a 8. Kelemen Mariska (Pikét Mariska) a későbbi Vámosi Istvánné.
A felső sorban a csillaggal jelölt fiúcska Máté János és a jobb szélen a dadus Kecskés Mariska.
   A képet Lengyelné Dr. Máté Katalin őrizte meg fiókjában.

Vasutasok

   A nagykátai állomás személyzetének egy részét fényképezte le a fotográfus talán az 50-es években. Nyári egyenruhát viselnek egy páran.
   Az ablakból kikönyöklőben Lengyel György forgalmista alakját vélem felismerni, ő több évtizedig teljesített szolgálatot Nagykátán. Akkor még az állomás emeleti részén lakott családjával. Az állomásfőnök is ott lakott, egyik család a bal a másik család az épület jobb oldalán. A többiek arca is ismerősnek tűnik.
   A hátuk mögött egy személykocsi áll. Nem egy hosszú, nagy befogadóképességű vagon volt az bizonyos, hiszen csak a középső három ablak mögött ülhettek az utazni vágyók. A bal oldali keskeny ablak mögött a WC volt és attól balra a zárható előtér ajtaja. A jobb oldali keskeny ablak is az előtér ablaka és attól jobbra ismét a feljáró lépcsője látható. Lehetséges, hogy ez egy mellékvágányi típus volt.
   Érdekesség még a vagon felirata: fapados.
   Ebben az időben két minőségű vagont neveztek meg, egyik az itt látható fapados,a másik magasabb osztály, a párnás volt. A fapadosban tényleg fából voltak az ülések, helyesebben lécekből, de nem volt kényelmetlen, mert az ülőrészünk íveltségét szépen követték a lécek. A párnás kocsikban már plüssel - bársonnyal kárpitozott ülések voltak, némi többlet kényelmet nyújtva.
   Ezek a kocsik még gőzfűtésűek voltak, a gőzmozdony hathatós közreműködésével.

Választás 1947

   Az elmúlt hétvégi önkormányzati választás juttatta eszembe ezt a képsort, előkotortam a fiókomból és most bemutatom.
   Az 1947. augusztus 31-ei országgyűlési választások kampányában készültek a képek Nagykátán. Június 29-én, vasárnap, Péter-Pálkor, ahogyan a feljegyzés a kép hátulján jegyzi: „az új kenyér ünnepén”. Ezek szerint akkor még nem augusztus 20-án volt az új kenyér ünnepe, mint ahogyan pár év múlva áthelyezték azt, Szent István napjára.
   A képen a Független Kisgazdapárt szónokait és közönségének egy részét láthatjuk az I. világháborús emlékmű előtt.

   A második képen Dinnyés Lajos Magyarország miniszterelnöke programbeszédét mondja, nagykátaiaktól körbevéve.

   Itt már az ünnep lovas felvonulóit látjuk, háttérben az Arany Sas vendéglő épülete

   A képek hátulján ceruzás jegyzetek láthatók, így az esemény időpontját pontosan tudni lehet.
   1947. augusztus 31-én megtörtént az országgyűlési választás, mely a "kék cédulás választás" névvel hírhedt el.

Osztály a vásártéri iskolából

   Talán az 1920-as évektől jelentek meg az iskolai osztályképek, csoportképek. Ezekből többet találhatunk a régi képeink között. Valamelyik ősünkre ismerünk rá ha alaposan megnézzük.
   A tantermi fotográfiák már ritkábbak, jóval kevesebb van belőlük.
   Az itt bemutatott  kép 1937 májusában készült a IV. osztályos lányokról. Akkoriban külön osztályban jártak a lányok és a fiúk. Annyira külön, hogy ha a fiúk délelőtt voltak iskolában, akkor a lányok délután és a következő héten fordult a műszak.
   A lányok fegyelmezetten, hátratett kezekkel ülnek a padjaikban. Alapülése volt ez akkoriban a diákoknak. Mindkét kéz hátul a derékra téve. Ezt még fokozni lehetett a  "Lakatot a szájra!" felszólítással. Ekkor az előkapott jobb kezünk mutatóujját rá kellett raknunk a szánkra, függőleges állásban.
   Így a tanóra csendjét senki nem háborgatta.

 

   Ez a kép korának népszerű tanító nénijéről, a katedrán ülő Katona Bélánéról, Bözsike néniről készült - divatos beceneve volt ez az Erzsébeteknek -1936 júniusában. Ő áll az előző képen is az osztály hátterében.

Keglevichek nyomában I. – A Keglevich kastély tava

  A régi idők kastélyépítői nagy gondot fordítottak az épület környezetére, a sétautak megtervezésére, a megfelelő növények, fák ültetésére. Van kastély, amelyet valóságos arborétum vesz körül ritka vagy messze tájakról idehozott ritkaságok pompázatos, mesébe illő látványával.
  A kastélyok építtetői - sok példa van rá - arra törekedtek, hogy a kastély közelében kisebb, nagyobb, ha természetes nem volt, hát mesterséges tavacska is legyen. Szép vezetésű sétautakkal, remek kis pihenőpadokkal, igazán ékszerei voltak, ezek a csillogó víztükrök, az évszázados fákkal benőtt kastélyparkoknak.
   A fennmaradó régi képek tanúsága szerint az Egres-Kátán lévő Keglevich család kastélyát nagy, szép park ölelte körbe. (De valahol olvastam, hogy a rózsakertészete is országos hírű volt.) Valószínű, hogy itt egy természetes mélyedést továbbmélyítve készítették azt a szép tavacskát, melyben még sziget is volt kialakítva. Remek fahidacska ívelt át a vízen és érte el a sziget partját.
   A képeslap érdekessége, hogy gróf Keglevich Miklós saját kézírását tette rá, az 1910-ben postára adott képeslapra. (Kucza Péter gyűjteményéből.)

 

   A második képen jól kivehető a sziget és a fahíd. A fénykép 1929 májusában készült.

   A harmadik kép valahol a kastély parkjában rögzítette a nyári társaságot.

   A tó még a hatvanas években jó horgászhelynek bizonyult, sokat horgásztam ott. Akkor még látszott valami az egykori szépségéből.
   Mára már a tónak nyoma sem nagyon maradt, legfeljebb nád susog az egykori tófenéken a régi szép időkről.
   Egy  szép látvánnyal szegényebbek lettünk.

Téli reggel a piactéren

   A januári köd már hajnalban bekocogtatott az ablakokon. Maradt is rendesen, hiszen már 10 óra felé jár, de még mindig itt időzik, mint akinek semmi dolga. Ráhasalt a falura, moccanni sem nagyon akar, jól érzi itt magát, mint ha kedvesen látott vendég lenne. Pedig arrébb húzódhatna, mert a csütörtöki nagykátai piacnak nem tesz jót. Pár lovas kocsi, a borzongós idő ellenére, csak elcaflatott ezen a ropogós, fagyos göröngyön, hozta az eladó portékát. De ide vergődni ma nem nagyon volt érdemes. Egy két asszonyság volt csak a nézelődő. Két kofa is alkudozott az egyik kasnál, végigtapogatták a csirkéket, de végül vásárlás nélkül elcsörtettek.

   Valami fura kalapos ember őgyelgett ma a piacon, fotómasinát szorongatva a markában. Néha meg-meg állt, belenézett abba a micsodába, de a piac életébe sok vizet nem zavart. Józsi bá’ kíváncsi lova rá is tekintett egy pillanatra.
   Az idő múlott, az embereknek már zsibogott a lábuk a hideg csizmában, a bajuszuk végén hintázott a fehérre fagyott köd. Hiába volt a meleg kucsma jól a fejbe húzva, a bekecs jól összegombolva, a tél az tél. S lám-lám Pista szomszéd is nem tűrve hiábavalóságot, ott megy a szekéren, csatlakozva a többiekhez, a zsidó templom felé, lova is kocogóra fogta a járást, eszébe jutott a meleg istálló. Az előtérben Józsi bá’ még csodára vár, de megunva a várakozást hamarosan feldobja a kast a kocsira, a zajongó tyúkokkal. Majd irányba fordítva a kocsirudat nagyot sercintve a hóra, morgolódva haza indul.

   A kép, a régi piactéren készült, mely abban az időben a még helyén lévő Szentháromság-szobortól egészen a zsidó templomig nyújtózkodott. A kép bal oldalán látni a ma is jól ismert épületet. Sajnos a nagy tér idővel megszűnt, két épületet is belegyömöszöltek oktalanul. Akkor paterolták ki a helyéről a szobrot is, kellett a hely az épületnek, melyet a köznyelv Citadellaként emlegetett.

Temetés 1957 tavaszán

   A földi lét törvénye, hogy akaratunktól függetlenül rányílik a szemünk erre a világra. Attól a perctől kezdve megvan a távozásunk lehetősége is. Kinek-kinek a sorskönyve szerint. Van akinek röpke bejegyzés az élete, van akinek hosszú sorokban, oldalakon keresztül tart az írás. Kinek mi rendeltetett, a szerint.
   Bőjti Lászlónéban 66 éves korába halkult el a lélegzet.
   A kor szokása szerint otthonról temették. A temetkezési vállalat - mert ebben az időben az volt - kihozta a kellékeket, a fekete drapériákat, a gyász jelképeit. Többek között feldíszítették a ravatalt, a bejárati ajtót is, mint ahogyan a képen is látszik.
   Egy két napon belül sort kerítettek a temetésre is különösen nyári időszakban. A temetés napján időben megérkezett a gyászkocsi és a távozó koporsóját felrakva elindult a menet a temető felé. Utolsó útjára vitte, ki befejezte a földi létét.
   Az első képen a nádfedelű - sok volt ilyen egykoron Nagykátán - házacska udvari bejárata látszik a fekete drapériával, mely ezüst vagy arany hímzéssel volt díszítve. Az eresz alatt a részvétel koszorúi vannak felakasztva.

   A második képen a gyászmenetet látjuk a Kossuth Lajos utcán ( Gazdag utca), háttérben Bodrogi Sándor népművész háza látszik. A kocsi mögött a közvetlen hozzátartozók haladtak és utánuk a rokonok, szomszédok, ismerősök, ahogyan a kor szokása szerint illett. A kép előterében egy rövidnadrágos kisfiú rollerrel kíséri érdeklődve a menetet.

   A harmadik kép már a temetőben készült az elhantolás mozzanatában, mert a kép bal oldalán egy kezet látunk, mely a lapáttal dolgozik.
   A kép hátterében a Gimnázium épülőfélben lévő falai látszanak.

A képeket Dr. Gallai Mária fényképes ládikája őrizte.