Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A gyönyörű szép a versidézet, de nem mindig válik be, nemzetünk nagy költőjének jóslata.
Igaz, hogy ez az emlékmű - melyet 1897-ben szenteltek fel - alatt nem nyugszik senki, ellentétben a Tápió partján állóval. De mégis csak egy hírnök, hirdeti a Tápióbicskei csatának és hőseinek dicsőségét.
Ám az unokák néha felednek, mint ez a közölt fényképen látható. Az emlékművet körbenőtte a gaz az elvadult növényzet, nesze neked hazafiság és emlékezés. Nem került egy fűrész, kapa, metszőolló, na és egy ember, aki ezeket megfogja. A kerítés olyan amilyen, a kiskapunak is bánatában leszakadt a felső pántja. Szegény egy pánton lógatja magát.
A kép a templom felől van készítve, a kőkoszorú ad útmutatást a szemlélőnek. Az emlékművet annak idején úgy tájolták be, hogy ez eleje a templomra nézzen. A pár évvel ezelőtt történő hanyag restauráláskor, került oda egy kőkoszorú, ami nem az eredetinek megfelelő volt. Nem is volt ott sokáig, egyszerűen lehullott. Így az szép emlékművünk, azóta is csonkán áll.
A képet Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, az 1930-as évek vége felé készülhetett.
