Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

Pécsi Márton nagykátai emlékei

„Pécsi Márton (Budafok, 1923. december 29. – Cegléd, 2003. január 23.), állami és Széchenyi-díjas földrajztudós, geomorfológus, térképész, a földrajztudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A magyarországi geomorfológiai és ősföldrajzi kutatások jeles alakja, számottevő tudományos eredményeket ért a Kárpát-medence és a Duna-völgy negyedidőszaki felszínalaktani vizsgálata, valamint a lösztipológia terén. Élére állt a hazai geomorfológiai térképezés munkálatainak, irányította a Magyarország nemzeti atlasza szerkesztését és megvetette a tájföldrajzi tipologizálás alapjait. 1954-től 1990-ig volt a MTA Földrajzi Kutatóintézet (és jogelődje) igazgatója.” – írja róla bevezetőben a Wikipédia, a szabad enciklopédia.


„…négyéves koromban kerültem Nagykátára, mivel rokonságom egy részének ott tanyái és birtokai voltak. Anyám, nagyanyám, testvéreim mind túrkeveiek voltak, s az első világháború alatt kerültek fel Pestre. Apám orvos volt, a kutatási hajlamot talán tőle örököltem. Ő volt az első, aki a humán oltóanyagnak az állatokból való kinyerését alkalmazta. Hatan voltunk testvérek, én amolyan „utólagos” családtag voltam. Apám első felesége elég korán meghalt, s ő is elment a 20-as évek közepén.

Halála után –ha jól emlékszem 1926-ban Pestről Erdőszőlőhöz tartozó Alsófeketeerdőre költöztünk. Egy tanyasoron volt a házunk. Az iskolám első két évét osztatlan iskolában jártam, s kedves tanítónőm Jankó Károlyné volt. Józsa néni nagyon jóban volt a mamával, valahogy egy idősek lehettek ők. A 20-as évek vége felé kerültek Kárpátaljáról Erdőszőlőre, s nagyon nagy hazafiak voltak. Az elemi első két évében Józsa néni, majd a 3-4. osztályban Jankó tanító keze alatt voltam.

Engem az élet ébredezései, a fák, növények, az állatok, kígyók és békák, madarak – mind a Tápióhoz kötöttek, azok ott voltak. Amit én 10 éves koromig láttam, az most fényképként ott van a fejemben. A fáramászást, a gólyafészkek megnézését, a kígyó-béka kifordítását -, szóval ezen gyermekkori „mesterségeket” a környező gyerekektől én is elsajátítottam.

Nagy élmény volt, amikor egy kubikos társaság házat bérelt egy Tápióhoz közeli tanyában. Nagy „attrakciója” volt akkor ez a környéknek, hogy annyi idegen ember jött ásóval-kapával tőzegkitermelni. A 48-as szobor közelében volt a tőzegmező a legszélesebb. Emlékszem, hogy a lápban az állatok is belesüllyedtek, és arra is emlékszem, hogy amikor egyszer a tőzeg alulról meggyulladt. Máig is előttem van az, amikor a Tápió vizével locsolt tőzeget ásták és egyszer csak egy huszárcsákó került elő, s a csákó alatt egy lovon ülő ember maradványa volt. Én ebből a „leletből” egy kengyelt csentem el, ami sajnos idővel elkallódott. Ez az „ásatás”, a Tápióhoz kötődő élményeim örök emlékként maradtak meg bennem.

Ébredezésem a Nagykáta-Tápióbicske-Tápiószentmárton határolta térségre esett. Két évig a vásártéri iskolába jártam, s 10-11 éves koromban én már „kemény fiú” voltam. Egyedül nekem volt bőrből varrott futball-labdám, s a vásártéri gyerekek állandóan unszoltak, hogy vigyem ki a focit.

Kátán Bálint Ignác volt a leventeparancsnok, ő volt a hatodik osztály főnöke. Ő vitt el engem a vásártéri lőtérre, és megtanított, hogy miként jelezzem a találatokat. Valahol a futballpálya környékén volt ez a lőtér, hatalmas deszka panelek fogták fel a gellert kapott lövedékeket. Minden reggel „mutogattam”, s fizetségül kaptam a végén 2-3 töltényt. Csapott célgömb és hasonló fogalmakat már elemista koromban megtanultam, s a gimnáziumban én voltam a céllövő mester. Jól emlékszem a Bundy gyerekekre, akiknek malmuk, teniszpályájuk is volt, ahol labdaszedő lehettem, s utána mi is játszhattunk.

Emlékszem egy másik malomra, a Bernáthékére is. Élénk sportélet volt ekkor Nagykátán, a leventék állandóan versenyeztek. A járási versenyek fő mozgatója Bálint Ignác volt. Kátán az iskola után kellett „leventébe” járni. A gyerekek még azt sem tudták, hogy melyik a bal, melyik a jobb lábuk. A bal lábra szénát, a jobb lábra szalmát kötöztek, s a vezénylés úgy szólt, hogy széna-szalma, széna-szalma…

Nagykátán mindig mozgalmas volt az élet annál az oknál fogva, hogy járási székhely volt. A levente versenyek győztesei tovább mentek a megyei döntőbe…A versenyekre biciklivel én is elmentem.

Amikor nem sikerült az esztergomi internátusi felvételem, szó volt arról, hogy Nagykátán a polgáriba iratkozom be. Nem adtam fel, s inkább még egy évet jártam elemibe. 1935-ben Esztergomba kerültem a Kerektemplom melletti zárdában működő árvaházba, ahol négy évig laktam. Innen jártam a Bencés gimnáziumba.

Nagymamám visszaköltözött Túrkevére, anyám Pesten lakott már ezekben az években, így nem jártam többet Nagykátára. Amikor pár éve ellátogattam Erdőszőlőre, végigjártam a tanyasort, szinte mindenkinek a nevére emlékeztem. Sokan már elköltöztek, de voltak nem kevesen, akik még emlékeztek ránk.”

Basa László inerjúja 2002 nyarán Pécsi Mártonnal.