Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek. Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.
Gróf Keglevich Miklós és Grn. Almásy Emma frigyében szépen sorjáztak a gyermekek.
Az elsőszülött István, már ez időben három éves volt. A másodszülött Gabriella másfél évét taposta, mikor azon a szép nyári, pénteki napon világra jött sorban a harmadik testvér.
A balatonszemesi plébános úr – merthogy ott született – be is írta kereszteléskor a vaskos könyvébe az adatokat, a szülők diktálása szerint. Született:
1915. július 16-án, NICOLETTE Alojzia Erzsébet Mária Walburga
Az ici-pici grófnő nem sokáig élt itt a földi világban. Nem lehet róla tudni, hogy már betegen született, vagy itt érte el valamilyen gyermekbetegség? A száraz adatok szerint 1915. november 1-jén, egy hétfői napon – Budapesten – megszűnt szívecskéje dobogni.
A nagykátai halotti anyakönyvben nincs nyoma a temetésnek, lehet, hogy az is Budapesten történt. De ha temetőben bemegyünk a Keglevich kápolnába-kriptába, a jobb oldali falon aprócska márványtábla jelzi hogy valamikor Ő is élt. A tábla felirata:
NICOLETTE
1915.JULI.16. 1915.OKT.31.
A kicsiny lányka emlékét emléktábláján egy megrongálódott, agyonmeszelt, feje-vesztett angyal őrzi és ez a jegyzet.
( A családfa adata és a márványtáblán jelölt elhalálozási dátum egy napot csúszik.)
A fali kalendárium – a hetente letépős fajta – december havát jelezte. Pontosabban 26-át, szent Karácsony második napját, az Úr 1942-es évében, ami akkor épen szombatra esett. Nagyon várták abban az esztendőben is a fehér-karácsonyt, de bizony egyetlen egy hópihe sem pillézett le a földre, így fekete maradt a szent ünnep.
Délutánba hajlott az idő, mikor a boldogság kék madara végig suhant az utca felett – többen látták –, majd enyhe kanyart véve visszafordult és rutinosan leereszkedett a piros cserepes, Rákóczi krt. 631. számú ház tetejének gerincére. Mint aki hazaért tollászkodni kezdett, el is engedett egy picinyke tollacskát, mely szinte kacagva, keringve, pörögve himbálózott a szellőfodron, majd nagyon óvatosan libbent le a frissen söpört udvarra, a kék madár legnagyobb megelégedettségére. Hát hogyne lett volna elégedett amikor a feladatát teljesítette, boldogságot vitt a ház lakóira, na és a vendégseregre is.
A vendégek éppen akkor sorjáztak be a kapun, nem csak olyan egyszerű vendégségbe, hanem eljegyzésre, lánykérőbe. Ami elég felelős tevékenység, hiszen jövendő élet alapozódik meg, két család jóvoltából.
A Fejős családnak volt két leánykája, a nagyobbik takaros, dolgos, eladósorban lévő. A Pallagáéknak pedig egy daliás, taníttatott, katonaviselt, állami állású, családalapításra hajlamos fiuk.
Nem szaporítom nagyon a szót, Pallagáék – kik Albertirsai illetőségűek voltak – kérték, Fejősék pedig sűrű bólogatás közepette adták a lánykát. Így azután nagyon hamar asztalra került az eddig sparhelton gyöngyöző tyúkhúsleves, meg a többi finomság, mind-mind szépen felsorakozva. Az udvaron terpeszkedő pincéből borocska is került a fehér damaszttal leterített asztalra.
A postás délutánra már elfáradt a távirat hordásában, pedig Józsi bácsi – az örömapa – mindig megkínálta egy pohárkával. Be is mutatok egy példány, a féltve őrzött táviratokból.
A téli, hamar megérkező este jötte előtt, a fiatalság felkerekedett és sétára indult. Rá lehet ismerni hol készült a kép. Ide is teszem a bizonyíték erejével.
Abban a korban igen nagy becsülete és tekintélye volt az egyenruhának, legyen az rendőr, katona vagy MÁV alkalmazott. Lám-lám Pallaga Pál is vasúti egyenruháját viselte az eljegyzésén. Mellette –a mi szemszögünkből – balra Fejős Erzsike áll, a boldog ara, körberajongva a "régi" és az új rokonsággal.
Teltek - múltak a hónapok.
Esküvő, 1943. június 12.
Az örömteli eljegyzési időszakra pontot kell tenni előbb-utóbb. A menyegzővel magasabb fokozatba lép az ifjú pár. Átlépve a küszöböt, házasság boldogságában találja magát.
Fejőséknél is eljött a nagy nap melyen Fejős Erzsébet és Pallaga Pál Isten előtt is frigyet kötöttek. Az esküvőről hazakocsizó násznép, jókedvében az udvaron táncra perdült, a zenészek dolgoztak rendesen. Az utcakapu hatalmasra tárva, onnan a szűrösök leselkedtek befelé. A menyasszony süteményes tállal, a vőlegény a boros üveg nyakát ragadta meg és néha-néha megkínálták a kíváncsi népet. Valamikor, hajnal hasadtával ért véget a vigadalom.
Fénykép is készült a hátsó kertkapunál, mely a hatalmas vásártérre nyílott. Felsorjázott az ifjú pár és melléjük a koszorús lányok.
A táviratok is egyre szaporodtak. Be is mutatok egy újabbat – mely számomra is kincs – a jó szüleim küldték a jókívánságaikat, át a szomszédba, négy házzal arrébb. (A postás csak hétfőn kézbesítette!) Bizonyára szüleim nem ballagtak át a lakodalomba, mert Édesanyám éppen "gyermekágyat feküdt" velem. Az esküvő idején már három napja itt voltam ezen a világon.
A házasságból három gyermek született, közülük még két lány vigyázza szülei kedves emlékét.
S egy ideillő korabeli hangulat szól a zene szárnyain:
A mi Vendelünk épen 156 éves. Ennyi év szaladt el mióta megvan. Azóta ázik, veri az eső, fújja a viharos szél, vagy éppen a szellő lengi körül. A napocskánk sugarait is jól tűri, legyen az erősen tűző vagy csak bágyadt. De nagy a szerencséje, hogy tető van a feje felett. Van, hiszen "sátoros szent" és aki az, az bizonyos védelmet élvez a viszontagságok ellen. Igaz, néha - néha javítgatni kell rajta, vagy a vandálok rongálásait helyrehozni.
A szobor felirata a régi szabályok szerint:
KÉZÍTETE NAGYKÁTA KÖSÉGE 1863
ÁLLITATTA
KANYÓ ANDRÁS
Szent Vendelt a Jászberényi út és a Vásártér utca sarkán leljük meg, ha netán egy pillantást akarunk rá vetni. Régi szobor az már, 1863-ban állíttatott. De nem ide, hanem a vasút túlsó oldalára.
A Rákóczi krt. folytatása egészen Erdőszőlőig be van rajzolva a régi katonai térképeken, de a vasút vonala kettévágta. A gulya járást is leszűkítette a vaspálya de a később megépített házsor is. A Habsburg Birodalom harmadik katonai felmérésének térképén (1869-1887) emlékmű – nem egy egyszerű út menti feszület – van berajzolva a Rákóczi krt. folytatásában, közvetlen a vaspálya mellett. Véleményem szerint az a Szent Vendel szobrának a régi helye.
Ám az tény, hogy Vendelünk életébe beleszólt a fejlődés, errefelé is lefektették a vasút sínjeit. Ezzel a fejlődéssel elzárták a mindennap kijárt, kiterelt jószágok útját a legelőre. Ezáltal Szent Vendelnek ott, azon a helyen okafogyottá vált a jelenléte.
Összedugta fejét az elöljáróság és a határozat megszületett: át kell telepíteni a szobrot a községhez közel, mert más lett a háziállatok járata, csapása és a legelője is.
A határozat alapján 1896-ban ezt írta be Dr. Kazaly Imre plébános úr a Historia Domus lapjaira:
„A vasút túlsó oldalán felállíttatott Sz. Vendel szobra a Mária társulat által kijavíttatva, az innenső oldalra hozatott át.”
Oka volt annak, hogy miért ott van a mostani helyén. A reggelenként kihajtott háziállatok – disznó, tehén, ló – többsége a Vendel előtt lévő csapáson ballagtak, a vásártéren keresztül, ki a város legelőjére. Más feladata nem volt Vendelnek, csak óvja a háziállatokat a bajtól, a betegségtől, na és ügyeljen a pásztorokra is, mint védőszent. (Ajánlom ide a "Csordahomok" elbeszélésemet ezen oldalakon megtalálható.) Munkáját még a 60-as évekig végezte, akkor szűnt meg a "hivatala". Abba maradt az állatkihajtás.
Kultusza a környékünkön leginkább a Jászságban terjedt el, arrafelé nagyon sok Vendelt találunk. Még keresztnévnek is sűrűn használták azon a tájékon.
Lehetséges, hogy a nagykátai atyafiak arról a vidékről hozták az ötletet, a mi jószágainkat is védje valaki.
Pár évvel ezelőtt Oláh Csaba restaurálta, igazi pásztorbotot is adott a kezébe.
(A talpazatot betonnal erősítették meg, a Kanyó András névnek csak a felsőrésze látszik.)
Az ifjú pár az olaszországi nászút után, Egreskátán talált otthonra. Rakni a fészket nem igen kellett, hiszen azt már az ősök megtették.
Boldogan teltek-múltak az évek, igaz, soknak nem mondhatók, mert az örök hűség megfogadása után majdnem pontosan öt évre elváltak útjaik. A bíróság az ítéletet 1939. március 29-re dátumozta. Ám ez már csak pont lehetett a kettőjük kapcsolatának végén. A romlás jóval előbb keletkezhetett.
A fenti megállapításom azért van, mert Elli grófnő még ebben az évben férjhez ment. Az esküvő időpontja és helye: 1939. szeptember 11. Újpest. Boldog vőlegényként, illetve férjként, gróf Széchenyi Miklós került be Elli grófnő életébe.
A kép közepéről ránk mosolyog - fekete garbót viselő - Elli grófnő. A kocsi lépcsőjén ül férje, gróf Széchenyi Miklós. Mellette áll Pákosi Paxi Kornél ezredes. A fehér kabátkát viselő hölgy lehet akár az ezredes úr felesége is. És természetesen a bakon a parádés-kocsis Zakar Pál.
Egyenlőre rejtély a kép készítésének helye. A háttérnek kellene eligazítást adni. Úgy néz ki, egy templom homlokfala van jobb oldalon, de még nem jöttem rá, hol van az a templom.
Gróf Széchenyi Miklós általam ismeretlen ok miatt 1944. december 23-án befejezte földi létét.
Az adatok szerint Keglevich Gabriella grófnő feltűnik valahol a nagy világban, mert 1953-ban férjhez megy Paul Le Paige nevű úrhoz. Hogy hol, arról nem vall a papír.
Káló János – Nagykáta jól ismert és kedvelt kereskedője – előrukkolt egy pár új reklámmal, hiszen jön a Húsvét. Merthogy a régiek is rájöttek, hogy reklám nélkül nincs üzlet. Nosza, röplapokat nyomtatott a Simonyi féle nyomdában, mely a templom mögötti utcasarkon tevékenykedett. Hogy miképpen terjesztette azt nem tudni már, de bizonyára hasznos volt és fellendítette a bolt forgalmát.
Némelyik lapra verset faragott, rímeket passzított. Hogy a külalak szép lett az lehet, hogy Káló úr munkája, de valószínű, hogy Simonyi úr is belesegített, a nyomdatudásával.
A röplapokból árad a réges-régi húsvétok hangulata, és az illatok kavalkádja.
A férfiak készülődése, a kikeményített fehér ing halk ropogása, az új selyemruha pörgőssége. A kikészített vasalóban a parázsló faszén villogása. A lányok gondosan befont haja, a csillogó szemek várakozásának izgalma. A vöröshagyma lében színezett tojások szép vörösbarnasága és a kertben virító jácint húsvét illata.
Ezek már elmúltak, mögöttünk maradtak, mint a tegnapi nap.
Szép kora tavaszi nap lehetett. Van aki már letette a kabátot, és van aki vékonyabbra cserélte, vagy beakasztotta a szekrénybe.
1934-ben időben megjelent a tavasz, április vége felé a fák levelei már fent himbálóztak az ágakon. A hír hamar szétlebbent a fővárosban: főúri esküvő lesz a Vajdahunyad-vár udvarán, a Jáki-kápolnában. Jöttek is a kíváncsiak, mert az esemény nem mindennapi. Az aszfaltra hasaló árnyak jelzik, hogy a nap is figyeli az eseményeket.
Gyönyörű luxusautó gördült a kápolna elé. Megérkezett a menyasszony grn Keglevich Gabriella. Elegáns ruha és fátyoligazítás. A menyasszonyi csokrot még Krémer József – az egreskátai fővadász, huszáros díszben – szorongatja a kezében.
Pár lépés, s már ott teremnek – gyönyörű díszmagyarban – az ara kísérői, kik majd az oltár elé vezetik őt. A kép baloldalán Bethlenfalvi Erdős Pál. A menyasszony mögött – szép kalapban – az örömanya, látszólag még mindig a ruhaigazítással van elfoglalva. Ő gr. Keglevich Miklós felesége volt, Almásy Emma. De miután férje 1919-ben eltávozott e földi létből, idővel férjez ment Erdős Pálhoz. A menyasszony jobbján (nekünk balra) gróf Keglevich Péter, a balján testvérbátya gróf Keglevich István.
Még egy pár pillanat várakozás – egy anyának mindig van igazítani valója – de hamarosan felcsendül Wágner zenéje és a menyasszony méltósággal, boldogsággal az arcán s talán szaporább szívveréssel elindul az oltár felé, a kísérőivel. De előttük a koszorús párok vonultak fel. Fenséges pillanatok! A vőlegényt (Keglevich Gábor) Woracziczky Johanna és Keglevich Jenke grófnők vezették az oltár elé.
Itt bemutatom a képet a koszorús párokról. Azt hiszem a hölgyek szeretnék ha leírnám a lányok ruháját. Már írom is: elbűvölő fehér-piros vadvirág mintájú Crée-de Chive ruhát viseltek. Piros kabátot és fehér szalmakalapot, melyre vadvirágot és szegfűcsokrot tűztek. A koszorús fiúk/urak történelmi magyar ünnepi ruhát viseltek.
A holtodiglan-holtomiglan eskü után az ifjú pár. Az új házaspár között látható a szegedi dr. Julius Glattfelder püspök úr, ki eskette őket. Felhívom a figyelmüket a fátyolvivő kislányra, kinek testvére is ott van valahol, valószínű, hogy a menyasszony mögött állhat, így nem látható. ( Alant írok róluk.)
Feltűnik a nászmenet a kápolna bejáratánál. Elől jön a násznagy a tisztségét jelölő hatalmas virágcsokorral. Ő Pongrácz Jenő gróf országgyűlési képviselő. Az ifjú párra is rámosolyog kilépéskor a napsugár.
A koszorús párok is kisorjáztak, elöl jön gr. Keglevich Péter és gr. Keglevich István ők kísérték a menyasszonyt. A kép jobb szélén Krémer József tűnik fel, ruhája közelről most megszemlélhető. Huszáros süvegén elől egy fémlapot látunk K betűvel. Keglevich nevet jelképezi. ( Testőrként is hűen szolgálta a grófi családot.)
A boldog férj (Keglevich Gábor) és feleség (Keglevich Gabriella).
Útra készen a Nemzeti Kaszinó felé, ahol az esküvői lakomát tartották.
A fátyolt vivő gyermekek. A középen lévő kisfiú gróf Széchenyi Benedek, a két aranyos kis lányka a kormányzó úr, Horthy Miklós unokái, Horthy Zsófia (1928) és testvére Horthy Nikolette (1929). Ifjú Horthy Miklós és Károlyi Mária gyermekei. 1934-ben már szüleik nem éltek együtt. Az esküvőn megjelent ifj. Horthy Miklósné is de sajna nem ismertem fel a képeken.
Az ifjú pár az egreskátai kastélyban talált otthonra, miután hazajöttek az olaszországi nászutukról.
Forrás: Az esküvő fényképalbuma, a Bécsi Szalonhírek, a Magyarság és az Újság című korabeli lapok hírrovatai.
Köszönet a francia fordításért Lázárné Czigel Erzsébet tanárnőnek és a német fordításért, Hegedűs Ágnes tanárnőnek!
István születése után úgy másfél évre, ismét gólya keringett az egreskátai kastély körül. A személyzet ezt hamar észre vette, de megtartotta titoknak. Olyan titoknak mely úgyis hamar kiderül.
Hogy hogyan került a kandalló kéményén keresztül a kis poronty Emma grófnő szobájába, azt senki nem tudta. Tény, hogy oda került ahol már várták. Vékony sivítással adta hírül érkeztét egy szerdai napon. A bába be is írta kis könyvébe a dátumot, miután tisztára törölte a kezét: 1914. január 21. Volt a házban nagy öröm, lótás-futás. Az első szülött fiú volt, ahogy az illik, a most érkező – mindenki látja – kislány. Aki nem látta, annak megmondták.
Az újszülött lányka a keresztségben a Gabriella Klementina Georgina Nanad Mária Walburga nevet kapta szüleitől.
Gabriella – kit a családban mindenki Ellinek szólított – cseperedéséről nincs tudomásom. A születése utáni legfrissebb adatom, hogy 20 éves korában oltár elé kísérték.
A két neves család bizonyára lázasan készülődött a friggyel pecsételt napra. Mindent elintéztek, mindent elrendeztek, a mosoly az arcokra költözött.
Az értesítő gyönyörű szépírással megíratták, tudtul adták azoknak akiket illetett, a boldogságukat. (Akkoriban a nebulóknak szépírás órájuk is volt, ahol megtanulták a tintába mártott toll vezetését, mikor kell vékonyítani és mikor kell vastagítani, a már-már rajzolt betűk részeit.)
A két család eképpen adta tudtul az örömhírt:
Bethlenfalvi Erőss Pálé született törökszentmiklósi és zsadányi gróf Almásy Emma örömmel tudatja ő és néhai férje buzini gróf Keglevich Miklós leányának buzini gróf Keglevich Gabriellának, buzini gróf Keglevich Gáborral, a Souv. Katonai Máltai Lovagrend tb. lovagjával, a m. kir. „Nádasdy Ferenc” 3. honvéd huszárezred tart. hadapród-őrmesterével Budapesten, a Jáki kápolnában f.é. április 30-án leendő házassági egybekelését.
Bad-Ishcl, 1934. április havában.
Buzini gróf Keglevich István és neje zicsi és vásonkeői gróf Zichy Clara örömmel tudatják fiuknak, buzini gróf Keglevich Gábornak, a Souv. Katonai Máltai Lovagrend tb. lovagjának, a m. kir. „Nádasdi Ferenc” 3. honvéd huszárezred tart. hadapród-őrmesterének buzini gróf Keglevich Gabriellával Budapesten a Jáki kápolnában f.é. április 30-án leendő házassági egybekelését.
A környékünkön lévő sok Káta nevű településekről sejthető, hogy a legnagyobb birtokosok a Kátayak voltak, ősidők óta. Az 1660-as évek közepétől megszakadt a családi fonál, nem volt örökös. Csegekátai Kátay Ferenc – az utolsó sarj – jónak látta túladni a birtokon, így adta el az egykoron Horvátországból származó, de már magyarrá vált Keglevich Miklósnak, aki a Buzini ághoz tartozott. (Ezt az előnevüket Buzin váráról kapták, melyet a család igen régóta birtokolt.) A grófi címet Keglevich Miklós 1686-ban érdemelte ki I. Lipóttól.
A birtokaik révén a Keglevich családnak majd háromszáz évig igen jelentős szerepe volt a környék és Nagykáta életében, ám egy új eszme feltűnése 1945-ben elszakította a birtok történetének fonalát.
A képen egy jóvágású, elegáns, díszmagyarba öltözött férfit látunk, ő gróf Keglevich István. A birtok kastélyában, Egreskátán sírt fel 1912. június 27-e hajnalán, bába segítségével. Keresztségében a gróf Keglevich István Dénes Ferenc Miklós Mária Walburga nevet kapta. Hogy az élete hol és mikor szakadt meg, arról nincs adatom.
Apja gróf Keglevich Miklós, Abonyban született 1876. július 23-án. Anyja grn. Emma Andrásy de Zsadány et Törökszentmiklós, ki Békésgyulán ( Ma Gyula) született 1889. május 12-én.
Keglevich Istvánnak még két lánytestvére született Gabriella és Nikolette. Róluk a következő jegyzetben mesélek.
Forrás: Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig. Keglevich családfa.
Az idő, szalad, pörög, iramlik és még igen sok jelzőt tudnánk ráakasztani.
A helytörténettel foglalkozó honlapom a naptár szerint ma 5 éves, öt naptárt kellett ez idő alatt cserélnem. A kezdet óta 154 jegyzet került fel az oldalra, ez most a 155. Örömömre, a számláló most e pillanatban több mint 30 000 megnyitást rögzített. Ez a látogatottság arra buzdít, hogy folytatni kell ezt a munkát, melyet különben is örömmel végzek. A múltunk piciny darabkái rögzülnek itt az oldalon, ezáltal talán fennmarad, megmarad, s nem tűnik el a nagy ismeretlenben, nyomtalanul, mint a hajnali harmat ha a nap rámosolyog.
Látogatóim a nagyon szép földgolyónk minden részéből vannak. Legtöbben hazámból keresik fel a honlapomat, majd a szomszédos területekről és távolabbról is. Nem tudom, hogy akik nézegetik a honlapot, azok mind valamilyen módon nagykátaiak-e, vagy csak érdeklődő magyarok valahonnan a nagyvilágból?
Ha rátekintünk a naptárra, az bizony téli hónapot mutat. De túlságosan nem tapasztaltuk a jelenlétét, ami a részemről nem nagy baj. Édesanyám szava szerint: Nem eszi meg a kutya a telet – vagyis előbb-utóbb megjelenik.
Az időjósok a hét végére ígérgetnek némi havat, így remélhetőleg azon ritka állapot is előállhat Karácsonyra, hogy hó ropoghat a talpunk alatt.
Bezzeg azok a régi igazi zord telek! Minden a maga idejében jelent meg, a meleg nyáron, a hideg télen. Tavasz volt a tavasz és az ősz őszön volt. (A hölgyek szoknyában jártak a férfiak nadrágban.)
(Itt megszakítottam az írásom, valami más dolog akadt. Most, hogy újból írom a szöveget mínusz három fokot látok a hőmérőn és pár centi hólepel is meghozta az igazi téli hangulatot.)
Amikor én még ifjú emberke voltam a kertünk végében volt egy domb. Ez a síkvidéki dombocska a levente lőtér maradványaképpen maradt ott, amit később a labdarúgópálya lelátójának feltöltésére hordtak el. Lefektettek csillesíneket, rátettek pár csillét és így fuvarozták át a homokot.
Na ez a domb volt maga az eldorádó, már a szánkózás eldorádója. Több métert lehetett csúszni lefelé, majd lihegve vissza a domb tetejére, majd megint lecsúszni. Ki tudja hányat fordultunk? Nem számoltuk! A bakancs már átázott, a harisnyából csavarni lehetett a vizet, de még mindig nem akarózott abba hagyni. Csak jó anyám szigorú hívására ballagtam be kényszeredetten és duzzogva.
Alkalmatos szánkója ritka gyereknek volt, nekem valamilyen örökölt féle jutott, a nagyobb testvérektől. Vigyáztam is rá rendesen!
A másik kitűnő szánkózásra alkalmas terület az országút volt. De erről egy évvel ezelőtt írtam: „A tél örömei a havas úton” címmel. Ott lovas kocsik után kötöttük a szánkóinkat.
A most bemutatott képen, talán az Északi-sarki expedíciók mintájára kutya volt a szánhúzó.
A fénykép a Vásártéri iskola – Mátrai Gábor Iskola – előtt készült, a Jászberényi úton.
A háttérben látható üzlethelyiség még mindig megvan, most üveges-képkeretező-redőnyös működik benne.
