Ha rátekintünk a naptárra, az bizony téli hónapot mutat. De túlságosan nem tapasztaltuk a jelenlétét, ami a részemről nem nagy baj. Édesanyám szava szerint: Nem eszi meg a kutya a telet – vagyis előbb-utóbb megjelenik.
Az időjósok a hét végére ígérgetnek némi havat, így remélhetőleg azon ritka állapot is előállhat Karácsonyra, hogy hó ropoghat a talpunk alatt.
Bezzeg azok a régi igazi zord telek! Minden a maga idejében jelent meg, a meleg nyáron, a hideg télen. Tavasz volt a tavasz és az ősz őszön volt. (A hölgyek szoknyában jártak a férfiak nadrágban.)
(Itt megszakítottam az írásom, valami más dolog akadt. Most, hogy újból írom a szöveget mínusz három fokot látok a hőmérőn és pár centi hólepel is meghozta az igazi téli hangulatot.)
Amikor én még ifjú emberke voltam a kertünk végében volt egy domb. Ez a síkvidéki dombocska a levente lőtér maradványaképpen maradt ott, amit később a labdarúgópálya lelátójának feltöltésére hordtak el. Lefektettek csillesíneket, rátettek pár csillét és így fuvarozták át a homokot.
Na ez a domb volt maga az eldorádó, már a szánkózás eldorádója. Több métert lehetett csúszni lefelé, majd lihegve vissza a domb tetejére, majd megint lecsúszni. Ki tudja hányat fordultunk? Nem számoltuk! A bakancs már átázott, a harisnyából csavarni lehetett a vizet, de még mindig nem akarózott abba hagyni. Csak jó anyám szigorú hívására ballagtam be kényszeredetten és duzzogva.
Alkalmatos szánkója ritka gyereknek volt, nekem valamilyen örökölt féle jutott, a nagyobb testvérektől. Vigyáztam is rá rendesen!
A másik kitűnő szánkózásra alkalmas terület az országút volt. De erről egy évvel ezelőtt írtam: „A tél örömei a havas úton” címmel. Ott lovas kocsik után kötöttük a szánkóinkat.
A most bemutatott képen, talán az Északi-sarki expedíciók mintájára kutya volt a szánhúzó.
A fénykép a Vásártéri iskola – Mátrai Gábor Iskola – előtt készült, a Jászberényi úton.
A háttérben látható üzlethelyiség még mindig megvan, most üveges-képkeretező-redőnyös működik benne.
