Megjelent a Nagykátai Újság, 1999. márciusi számában.
A csordahomok
Mára már csak a
nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles
sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó
sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a
parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a
legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.
Boldog gyermekkorom
csordahomokja az egykor beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a
Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja.
Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres–gödrös magastöltésű kövesúthoz és
vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az
út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban
kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten,
a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott
egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.
Szent György nap
után utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt
is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor
pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra
vágyó lovakat.
Alig múlt el egy
fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek
nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.
Mire elhaladtak az
utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók
szaporáztak kifelé.
Ez a sok-sok
összeterelt házi állat vonult azután a csordahomokon, mindegyik a maga módján:
vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.
A vásártéri
gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek
vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, a Tóthék
házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a
negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával
ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig meg volt az
utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett nagy, kétszárnyas
kocsmaajtóval. ( Már nincs meg, lebontották.)
A hazahajtás idején
e ház möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a sajátkezűleg font
raffia vagy lószőrvégű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos
kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt
mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a
„paripákat” .De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy
porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klottgatyából kilógó
csülkeinket, mert ha utolért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó
szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marhákkal és a disznókkal is
végigjátszottuk.
A hazahajtott
jószág mindegyike megtalálta a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel
kiengedték. Eleinte még segítséggel, de később a legrejtettebb utcában is
megtalálták otthonukat.
A szomszéd
barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is
kiválasztania a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés
árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa
feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a
szidalmak – mint szakadt kalárisból a gyöngyszemek – amikor a még nyitva lévő
kapun beoldalgott a saját tehén.
Esőzések után nagy
vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett
saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő
pocsolyákban. Ezek legtöbbször a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot
lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha
valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra
lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek
természetesen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen „kását kért”, leszakadt
a talpa, sarka.
A csordahomok
eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt
őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek
mezítlábas nyoma is.