A cséplőgép II.

Ezt a remek cséplőgépes képet úgy kaptam, hogy a tulajdonos azt mondta, Erdőszőlőben készült. De alapos vizsgálatok után, a háttérben látható házak alapján kiderült, hogy a kép a régi vásártéren készült, az 50-es évek kezdete tájékán.

A traktor mögötti kétablakos házban – ma Vásártér utca 30. – akkoriban Gulyás Jánosék laktak. Az idősebb János szabómesterként tevékenykedett, az ifjabb János velem járt iskolába. Túl sok munkája a mester uramnak nem igen lehetett, néha kint ült az ablakban és lógatta lábait az utcára. Most is ott van a képen, a traktor bal hátsó kereke mögött ül egy széken. Ritka egy eset, hogy a háza előtt történik valami.

A Gulyásék házától jobbra Kulik Sándor négyablakos háza látszik. Ma is mindkét ház utcaképe ugyan olyan, mint kb. 66 évvel ezelőtt. (Vásártér utca 32.) Sándor bácsinak egy időben fűszerüzlete volt a Vásártér utca és a Pásztor utca sarkán. A fia Sándor is velem járt iskolába.

A cséplőgép végénél lévő nyíláson ha továbbnézünk, Rugli Ferencék ház eleje látható, a ház ma is megvan. Az ifjabb Ferenc is velem járt egy osztályba.

( Megfigyelhető a neveknél, hogy az elsőszülött fiú, általában az apja nevét kapta a keresztségben.)

Nagyjából végezve a háttérrel, rátérek a kép lényegére.

Az előző részben és a most bemutatott kép között nagyjából 30-40 év telt el. Itt már meghajtóként önjáró traktor jelent meg, helyváltoztatásra önerőből képtelen gőzgép helyett. Ez a traktor magyar volt, a budapesti Hofherr és Schrantz Gépgyárban készült, amit mindenki csak "Körmös Hoffer"-nek ismert. A gépész – de lehet, hogy a tulajdonos is – ott áll mellette kezeslábasban, no és egy segédgépész is, akinek hévér (emelő) van a kezében.

A kép bal szélén tányérsapkában, egy hokedli mögött ül az az írástudó fontos tisztséget betöltő ember, ki az elszámolásokat végezte. Ugyanis a csépeltető gazdának nem kellett pénzben fizetni a cséplésért, hanem gabonát is adhatott a szolgáltatásért. A mérés-mázsálás után a "banda" kivette a maga jussát, a keresetét.

A cséplések eleinte házaknál történtek, amin a sok tűzeset miatt változtattak és szérűkre, például az egykori vásártérre hordták be a gabonát. A cséplőgép ott végezte a munkáját. Az ebből eredő tűzesetek meg is szűntek.

A cséplőgép működése egy mai felvételen:

A cséplőgép I.

A rohanó idő régmúlt távlatából emberek tekintenek ránk. Talán már az a kicsi lányka sem éli földi világát, aki fehér fejkendős édesanyja ölében csücsül.

A képen az a ritka pillanat látható, amikor a cséplőgép leállt. Valószínű, hogy dél van és a banda összeállt a fotográfus kedvéért. Bár ételes edényt, egyet sem látni. Ha jól megnézzük a képet öt kalap is a földön heverészik, amit férfiember oktalanul le nem tett a fejéről. Talán ez utal a délidőre. Magyar ember nagyra becsüli az ételét, fejfedővel a fején nem szokott enni.

De leállhattak helyváltoztatás miatt is, ha azon a helyen elfogyott a csépelni való.

Felmerülhet manapság, mi is az a cséplés?

Kezdem az elején, a szántó-vető ember tevékenységét, gabonatermesztés esetén. Először a földet felszántották, majd gabonaszemet vetettek, majd abban a stabil időben Péter-Pál napkor, vagy utána kezdődött az aratás. Majd a behordás-betakarítás és ezután következett a cséplés, amikor az ügyesen kitalált gép elválasztotta a szemet a gabona többi részétől. Közben és utána még voltak kisebb munkálatok, amit már nem említek.

A csodaszép képen a gépet és a személyzetet látjuk, amit akkor bandának hívtak. Az a nagy hatalmas fekete gép, hosszú kéménnyel, az a meghajtó szerkezet, ami végtelenített lapos szíjjal működtette a cséplőgépet. A fényes lendkereke és a szíja is jól látható a képen. A gép gőzgép volt, fával-szénnel fűtötték.

A kép bal szélén látjuk – elég kormosan – a gépkezelőt, szenes lapáttal a kezében. Mellette áll – a jelek szerint – a gőzgép és a cséplőgép tulajdonosa, zakóban és nyakkendőben. Mellette jobbra, a bandagazda a jegyzettömbjével és a kedvenc pipájával.( Nyugodt ember lehetett, mert pipázott. Csak az ideges cigarettázik.) A bandagazda szedte össze cséplés előtt a már kipróbált, vagy ajánlott  embereket a cséplőgép kezeléséhez. A jó, dolgos banda aranyat ért!
A nőknek szerepe a gépnél nem igen volt, kivéve azt az egyet, amire még rátérek. Legfeljebb még a friss vizet hordták kőrbe a kitikkadt emberek szomjoltásához.

Úgy néz ki, hogy tele zsákokon állnak hárman. Valószínű, hogy ők a zsákokba ömlő gabonát kezelték a kötényessel az élen. Nála van valami, ami a felírásra alkalmatos. Ha tovább megyünk a soron – kihagyva a gyerekeket – nekivetkőzött férfiakat látunk hatalmas rudakkal a kezükben. Ők a petrencések, petrencés rúddal a kezükben. Az ő feladatuk a gép hátulján kiömlő szalma és a törek elszállítása, azon rudakkal, amit a kezükben tartanak. (Talán Toldi is ilyen rúddal mutatta az utat Budára! ) Két embert is látunk favillával a kézben. Ők e munkálatokat segítették, rakták megfelelő formára és helyre a szalmát, ami alá dugták a petrencések a rudakat és két ember így tudta vinni a kisebb csomókat. A zsákon ülő bácsinak megsérült a bal lába, be van kötözve. Ilyen helyen ez könnyen előfordult, s jó ha nem fertőződött el, a gép körül lévő nagy porban.

A gép tetején a fenti kezelők állnak, merthogy a gabona kévéket ott rakták a gépbe. Azt mondták etetik a gépet. Balról az első kezelő az etető volt. Éles, forgó dob mellett dolgozott, csak nagyon megbízható embert raktak erre a helyre. Ő eresztette a mellette álló nő segítségével –mert ő vágta el egy éles késsel a gabonakéve szalmából font kötelét – a szétbomló kévét a gépbe. Fent vannak még vasvillával a kézben azok, akik a kévéket kéz alá adták, az etető párosnak.

A kép az elmondás szerint Egreskátán készült, valamikor a húszas-harmincsas években. Jó lenne, ha valaki felismerné hozzátartozóját, régi ismerősét.

Sokáig hallottam, nyári délutánokon a cséplőgép jellegzetes búgását. Sajnos az idő múlik és e hangemlékemet elveszítettem. Hiába idézném, ma már nem jön elő, bármennyire is szeretném.

Tokár József szíjgyártó műhelye

Abban a régi tovaszáguldó, lovaskocsis-lovas időben, igen keresettek voltak azon kellékek amik nélkül a ló nem tudott kocsit húzni. Ezáltal a szíjgyártó - régiesen szíjjártó - a nyerges, a megbecsült szakmák közé tartozott, merthogy ezen műhelyekben készültek, az igavonáshoz igen alkalmatos, szebbnél szebb lószerszámok, vagy a lovagláshoz elengedhetetlenül szükséges nyergek és egyéb szíjazatok.

Tokár Józsefnek a műhelye - boltja közvetlen a Pest felől jövő út mellett volt, a mostani MOL- kúttal átellenben. ( Ma Ady Endre út 78. ) A ház bal oldala volt a bolt és háta mögött a műhely. A boltot egy hatalmas szekrényféle uralta, alul nyitós ajtajú tárolókkal fölül a kész lószerszámok elhelyezésére alkalmatos fa akasztókkal. 

Akkoriban csak két ablaka volt a szép háznak. Talán az 1990-es évek vége felé szűnt meg az üzlethelyiség akkor rakhatták be a harmadik ablakot, átépítve a ház baloldalát.

Így ez a kép az egyetlen bizonyítéka a műhely létezésének, őrizve azt a régi pillanatot.

A "Pest - Pilis - Kiskun - Vármegye általános ismertetője és címtára az 1931 - 32. évre." - című monográfia kimutatása szerint ezen esztendőkben Nagykátán, Tokár József és Bertalan József űzte ezt a szép mesterséget. Ha valakinek a községünkben, lószerszám, nyereg vagy egyéb kellék ügyében sajdult meg a feje, akkor ezt a két mestert kereste.

A fényképész kedvéért a mester és élete párja, na meg a két inasgyerek is kisereglett a műhely elé az utcára. A varrószéket - de nevezték csikónak is a bőrvarrás nélkülözhetetlen eszközét - is kicipelték az ajtó elé. Rátettek egy nyerget, a nagyobb inas kezében talán kantár van, amit a jobb kezében lévő kefével épen fényesíteni igyekezik.

A képet a "Nagykátai emlékek"-c. oldalról kölcsönöztem.

Nyári hangulat a Cigány-tó partján

Délelőtti napsütés ömlik a tóra és környékére. Közvetlen előttünk egy lovacska legelész a kis csikójával. Lábán béklyó - melyet vasból kovácsolt az ügyes kovácsmester – ami hangosan csörren, ha apróbb lépésekkel odább megy a ló. A béklyó azért szükségeltetik, hogy a paripa el ne kóboroljon. A csikóval nem érdemes foglalkozni, az anyját az el nem hagyja. A libák csapata éhségüket csillapítják e dús füvű tóparton. Arrébb egy lőcsös kocsit látunk, ami épen kiért a tóból, rúddal az iskola felé. 

A következő kép majdnem olyan, mint az előző, de még sem, mert valamennyi idő eltelt. A ló anyuka még mindig békésen legel, a csikó továbbra is érdeklődését fejezi ki a fényképész irányába. A csipegető libák is csapatba verődve beszélik meg, amit meg kell. A kocsis is visszatért, most fordított a kocsirúd iránya és  úgy néz ki áll az országos jármű a vízben.( Jobb lenne, ha a lovak arrébb mennének, jobban látnánk a kocsit, de már nem tudunk mit tenni. Ez már így marad.) A vízszint majdnem a tengelyig ér, mely jótékony hatással van a kerekek fa alkatrészeire. A víztől megdagad a kerékagy fa része, a küllők és a keréktalpak. Ezáltal jobban feszül a ráf, halkabb a kocsi járása.

A csikó csak eltávolodott valamennyire anyjától, a fotográfus ezt a pillanatot is megörökítette. Valamelyik telek kerítését egész a vízpartig kiépítették. A kép hátterében a tó nyugati része látszik, a Lenkei utca, míg az előző képeknél az északi rész a Bem József és a Görgey utca találkozása.

A képeket Panzer Ferenc fényképalbuma őrizte meg, a képek az 1930-as évek vége felé készülhettek.

Emléktábla az Epresi iskola falán

 Nagykáta főterén egy gyönyörű emlékmű - Sződy Szilárd nagykátai születésű szobrászművész alkotása - őrzi azok emlékét, akik az I. világháború iszonyú küzdőterein adták át lelküket az Úrnak.
   

Sokan nem tudják, de van egy emléktáblánk is, egy iskola falán állít emléket a hadba induló, majd életét vesztő tanító úrnak.
   

Az Epresi iskolában a harmadik osztályomat végeztem - 1951-52-es iskolai évben - Sztarek Richárdné volt a tanítónénim, a keresztnevét bizony elfelejtettem. Pár emlék mellett az is megmaradt az emlékezetemben, hogy a bejáratnál - a boltívek alatt egy emléktábla volt a falon. Mégpedig első világháborús emléktábla.
   

Gondoltam ezen az oldalon bemutatom ezt a táblát. Ki is mentem a helyszínre, ám úgy döntöttem, hogy ebben az állapotban nem fényképezem le. Szóltam a tüzércsapatom pár elérhető tagjának és leszereltük a táblát, az igazgatónő engedélyével. A csapatban van egy sírköves is, így a tábla szépen megújult. A felerősítő csavarokat újból öntettük. Mikor minden szépen összejött visszaraktuk a táblát.

Mint ahogyan olvasható, Mácsik István tanító úrnak állították az emléktáblát kartársai. Hogy mikor született meg a tábla arról nincs adat, az is lehet, hogy előbb mint az emlékmű. A tanító úrnak a neve - mint hősi halottnak - rajta van az emlékművön is, itt a véset szerint Macsik István volt a neve és karpaszományos őrmesterkén szolgálta a királyt és a hazát. Macsikék laktak Nagykátán, a Bajcsy Zsilinszky utca 70. sz. házból jött ki néha-néha - gyermekkoromban - egy öreg úr és tartott komótosan a központ felé.
   Igyekszem megtudni ki volt a tanító úr és akkor kiegészítem a jegyzetemet.

Templomunk ékei, nem is sejtett remekművei V.

A torony alatti főbejáraton ha belépünk és már érezzük a templom nyugtató hűvös levegőjét, álljunk meg egy pillanatra. Tekintetünket emeljük fel, templomunk egyik kincsét láthatjuk, a következő bejáró fölött. Jézus szenvedő arcát láthatjuk, hideg bronzba merevítve, de kiáradó melegséggel.

1935-ben írott bejegyzés a Historia Domusban, Medgyesi Gyula plébános tollából:
    "A torony alatti bejáró fölé, gipsz keretezéssel a főjegyző úr ajándékát, Sződy Szilárd szobrász, bronz Krisztus fejét töviskoszorúval helyeztük el."

A nagylelkű adakozó az akkori - Nagykáta történetében arany betűvel írhatnánk a nevét - Gemperle Károly főjegyző úr volt. Ismerve élete történetét és törekvését bizonyos, hogy a saját zsebéből fedezte a költségeket.

Sződy Szilárd nagykátai születésű szobrászművészről és Gemperle Károlyról, Kucza Péter: NAGYKÁTA ANNO II.- c. művében olvashatnak.

A régi vásártér (100. jegyzet)

Mára már nyoma sincs, csak emlékek őrzik - meg egy utcanév - annak a hatalmas térnek az emlékét, mely a régmúltban a községünk szélén terpeszkedett.
   

Hatalmas tér volt, az 1881-ben rajzolt Nagykáta térképen még a Petőfi Sándor utca jobb oldali házsora nem létezett, az már a vásártérhez tartozott, egészen a Sütő utcáig. A megépített vasútvonal is szelhetett le egy darabot a hatalmas területből. ( Ezt a térképet az "Egy régi térkép" című jegyzetemben bemutattam)

A régi leírások szerint a nagykátai vásárokat a kiskunfélegyházai vásárokkal együtt emlegetik. Főleg a marhavásárok voltak jelentősek. Idáig hajtották lábon az Alföldről a jószágot, majd a vásár után gazdát cserélve, eljutottak a nyugati országokba.
   

Egy 1914-ben megjelent kalendáriumban megírt : "Magyarországban tartatni szokott országos vásárok jegyzéke" szerint „Nagy-Káta, jan. 25., ápr. 21., szept. 14., vas. és hétfőn.” Ezt olvasva kiderül, hogy a vásárok akkor még két naposak voltak.
   

Az itt bemutatott térkép már jóval kisebb vásárteret tár elénk, a rajzolás ideje az 1900-as évek környéke lehet. A területet Templomföldnek nevezik és libalegelőnek. A vásártéri iskola is még hiányzik róla, amit 1911-ben kezdtek el építeni. A majdani Rákóczi krt. bal oldalán már házak sorjáznak, ám a majd 90 fokban elfordult utca még hiányzik, mert az 1924-ben alakították ki, a jobb oldallal együtt. A Kis-Páskumi (Páskum vagy páskom = legelő) rész már kiparcellázva és a mai Perczel Mór utca - a Farmos felé szaladó országút - jobb oldalán is látszik a házsor.

Bizonyára okafogyottá vált a nagy vásárterület, mert fokozatosan, az egyre kisebb lett. 1913. június 15-én megalakult a Nagykátai Torna Egyesület. „A labdarúgók még abban a hónapban barátságos mérkőzést játszottak a vásártéren a Jászkiséri AC ellen.,....” Az írás alapján akkoriban alakíthatták ki a Labdarúgó pályát a tér alsó részében. A pálya nagyjából kettéosztotta a tér alsó felét, az eleje a pálya bejárata előtt elfutó Sport utca vonalában terjedt. A levente egyesületek létrejöttével (1920-as évek) a sportpálya és a kiépített Rákóczi krt. házsorai között megépítették a Levente - lőteret, melyről kép még nem került elő.

A sportpálya létesítése kicsit átrendezte a vásártér rendjét. Szembe állva a sportpályával, jobb oldalsó részben - a farmosi útig - a ló és a szarvasmarha volt az árucikk. Később az MHSZ és a Tápió - Hajta épületeit építették itt fel.
   

A területről ez a fénykép került elő. (Nem a legjobb minőség, de jobb nincs.)
   

 

A pálya bal oldalán a malacot, birkát és egyéb kisállatokat árultak.   

A tér megmaradt fölső részében, volt a kirakodó-vásár. Általában két hosszú sátorsorral, amely maga volt az Eldorádó egy gyermek szemével. Általában pénz nem csörgött a zsebemben, a csodálkozás, szájtátás és egy-egy elfojtott vágyakozás jutott csak. De annak ellenére, hogy nem vásároltam, mindig túléltem ezen eseményeket és alig vártam a következőt, hiszen ez egy jó kalandnak is beillett. Ha pénzre akartam szert tenni, nem Édesanyám elé álltam, mert az neki sem volt, hanem fogtam a tragacsot és kiporoszkáltam az állomásra a Budapest felől érkező vonatokhoz. Mindig akadt vásáros, aki nagy kofferokkal, csomagokkal kászálódott le a vonatról, neki is és nekem is megváltás volt a dolog, mind a ketten jól jártunk.
   

Ez a ritka vásári életkép került elő, ahol csendőrök vigyázták a rendet. Kellett is a felügyelet, hiszen vásárok alkalmával hamarabb egymásnak kakaskodtak az emberek. A nagykátaiak nagy bicskás hírében állottak, ha valamerre szép hazánkban megtudták, hogy nagykátai vagyok, még a 1960-as 70-es években is megkérdezték, van e bicskám?
   

  

A 1960-as években kiebrudalták e térről a vásárokat, házhelyeket osztottak és beépült a terület. A vásártér kikerült a Farmos felőli egykori legelőre, de úgy látszik az idő túllépte a települések ezen nevezetes eseményeit, mert már Nagykátán okafogyottá vált vásárt rendezni.
   

A vásári kép, Kucza Péter gyűjteményéből származik.

Tábla a házon

Régi szép táblácska, Nagykáta múltjából. Tudtára adja a járókelőnek, hogy éppen melyik utcában jár, vagy éppen hol álldogál. De hasznos az ügyeletes orvosnak, a postásnak és még sok mindenkinek. Községünkben ezt az ízléses, könnyen önthető, fémből készült típust alkalmazták, más forma a régmúltból nem került még elő.

 A Rákóczi körutat - a vásárok hatalmas terét szűkítve - az 1924-es évben alakították ki és mert majdnem derékszögben elhajlik, így kapta a körút nevet. A házszámokat ezen időkben nem az szerint osztották hány ház van egy utcában, hanem a telek helyrajzi számát tüntették fel a táblácskán. Ezzel a gyakorlattal valószínű, hogy az 1940 évek vége felé szakítottak és a házakat sorrend szerint számozták, illetve a jobb oldali házsor kapta a páratlan, a bal oldali a páros számokat.

A sok szempontból hasznos házszámtáblát az 1700-as évek vége felé ötlötték ki és kezdték alkalmazni, ilyen vagy olyan ürüggyel. Érdekesség, hogy a világ több részén utcanév sincs és a házszámtáblát sem alkalmazzák. Másféle a tájékozódás módja.

A tábla mérete a fülekkel együtt: 14X17 cm.

Érdekes, ide passzoló olvasmány olvasható ITT

Nagykátai Önkéntes - Tűzoltó - Testület 1908.

A tűz, ha kordában tudjuk tartani, kitűnő szolgáltatásokat nyújt nekünk, embereknek. Ám de ha a korlátainkon áttör, igen nagy károkat tud tenni. Igen hamar rá kellett erre jönni az eleinknek, hiszen már i.e. 6000 évvel az egyiptomiak rendeleteket alkottak a kiszabadult tűz megfékezésére.

Hazánkra vonatkozólag leghamarabb Szent István királyunk ide vonatkozó rendeleteit ismerjük.

Szűkebb hazánkról, vagyis Nagykátáról tudósít az 1857. július 12-én megjelenő "Napkelet" folyóirat – valószínűsíthetően – olvasói levelek rovata: 

„Nagykáta, június 23-án. Szerkesztő úr! – A napok legszebbike tűnt fel ma, s minden jóravaló földmívelő sietett a munkára midőn egyszerre megkondult a vészharang Szent-Mártonkáta községben, segélyre hívta a Nagy-Kátaiakat, kik a nem régiben volt tűzveszély alkalmával is megmentői valának. Alig juta a Nagy-Kátaiaknak tudomására, hogy szomszédjaiknál ismét tűz van, sebesen mint a gondolat vitték a vízipuskát – mi fájdalom Szent-Mártonkáta községében még nincs! – s siettek a lakosok közül számosan szomszéd honfitársaik vagyona megmentésére; - s valóban sikerült is dacára a vésszel fenyegető szélnek a megérkezésök alkalmával már-már leégett két házat kivéve, a többieket megmenteni. Méltányolandó a sz-mkátai lakosok szorgalma is, kik ma-nem úgy mint a múltkori tűzvész alkalmával – tevékenyek valának. Igen óhajtandó lenne már valahára, hogy minden községben – ennek nagyságához képest – lenne egy vagy két tűzoltó szer; s a községek előljárói nagyobb gondot fordítanának az alattok lévő egyének kéményei jó karbani fenntartására!...-P.G.”

A szakszerű és hatásosabb tűzoltóság – ez is még önkéntes alapon, nem főfoglalkozásban – 1908-ban alakult meg Gemperle Károly főjegyzőnk kezdeményezésére.

Valószínű, hogy ezen alkalomra jött össze az egyenruhába bújtatott csapat a régi községháza udvarán. ( Ez a falak díszítőelemeiből derül ki.)

A lóval vontatható karos fecskendő is ott van velük, rajta állnak többen és egy tűzoltó a bakon ül. Látni nem nagyon látható, a körbe ülő és álló legények miatt. De nagy a valószínűsége, hogy ez az eszköz, vagy ehhez hasonló van kiállítva a mai Tűzoltó bázis mellett.

Milyen szerencse az utókor számára, hogy a tablót írással látták el, így pontosan tudni a keletkezés idejét.

(Felhasznált irodalom: Kucza Péter: Nagykáta anno - Múltidéző történetek)

A vásártéri iskola értesítője

Az előző jegyzetemben a vásártéri iskoláról írtam, ennek kapcsán, most egy érdekes dokumentumot teszek közzé 1930-ból.
   

Az iskola neve akkor  "Állami Polgári Fiú - és Leányiskola" volt.  Az igazgató úr – Németh Béla – remek ötlettel 1930-ban kiadott egy értesítőt az iskola életéről, vagyis pontosabban az 1929-30-as tanévről. E remek 23 oldalas füzet kapcsán jól beleláthatunk ezen iskolaév történéseibe és adataiba.
   

Számomra csak ez az egyetlen fűzet került elő, nem tudom, hogy előbb vagy esetleg később jelent e meg ilyen a tanévekről.
   

A füzetből az első 10 oldalt kihagytam (nem szívesen) - mert nagy lett volna a terjedelem - csak az igazgatói jelentést jelenítem meg.
   

A füzetet a nagykátai Simonyi Simon könyvnyomdájában és könyvkötészetében készítették 1930-ban. A nyomda a templom háta mögött, a mostani cukrászda helyén lévő épületben tevékenykedett.