Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek. Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.
Az árnyékok már hosszan fekszenek a földön, elérkezett az esti itatás ideje. A fiúcska ide is terelte a rábízott jószágokat, a gémeskúthoz. Miután telehúzta a vályút friss vízzel, vigyázzba vágta magát hiszen fénykép készül róla.
Pusztai a hangulat. Gémeskút, szárból készített kunyhó, messze tanyák terpeszkednek.
Ám, a kép nem messze Nagykátától készült, méghozzá Alsóegreskátán, az Alsójáráson. Az itatás pillanatát 1936-ban rögzítették. A dolgom könnyű, mert precízen még ceruzával írt írás van a hátulján. Idézem: " Itatás a bárány járási kútnál. A fényképet készítette Bodrogi Sándor"
Ha Bodrogi Sándor - Nagykáta egyetlen népművésze - akkoriban nem fényképezett volna, szegényebbek lettünk volna jó pár képpel.
A mellékelt Habsburg Birodalom térképén jól látható (piros nyíllal jelölve) az Alsójárás elhelyezkedése. Pirossal karikázva pedig a képen látható kút feltételezhető helye.
Nyugodtan le merem írni, hogy a Magyar Államvasutak állomásainak környéke sokkal, de sokkal tisztább, virágosabb és ápoltabb volt mondjuk 40-50 évvel ezelőtt, mint manapság.
Az előtérben a nagykátai állomás szökőkútját látjuk, igaz még nincs feltöltve vízzel, de bizonyára a még megkésett böjti szelek fújdogálnak, így nincs még a csobogó beüzemelve. A zordabb idő látható a fákon is, hiszen levelek még nem jelentek meg, kopaszak az ágak. Nincs kedvük a rügyeknek kipattanni.
Az a rész amit nagyjából látunk a kertből az az állomás jobb oldala. Nagyjából az a terület ami most a két épület között van.
Bal oldalán a képnek, ott a domb alatt az egy beton óvóhely volt, csapóajtóval a tetején. Háborús maradvány.
Ha továbbsiklik a tekintetünk, a raktár épületet és távolabb a Hangya Szövetkezet épületét látjuk.
Nem véletlenül választottam most ezt a képet bemutatásra, mert van a képen egy jel ami arra mutat, hogy a kép húsvét hétfőjén készült. A kútnál egy fiatal ember áll kerékpárral. Az emberke szépen öltönybe van öltözve és virág van a zakójára tűzve. Márpedig a régmúltban a meglocsolt lányok, virágot tűztek a fiúk zakójára.
Áldott Húsvéti Ünnepeket kívánok minden olvasómnak!
Pontosítanék a dátumon, mert a feladása történt 1901. szeptember 16-án, a lap előbb is készülhetett.
A templomunk körüli térről láthatunk egy-két részletet, ami érdekes lehet az utókor számára.
Két képből áll a képeslap eleje. A bal oldali kép a Tápióbicskei-csata emlékére (1897) készített emlékmű áll, körülötte bámész gyerekekkel. Különleges cselekedet volt még akkoriban a fényképezés, mindig akadt nézősereg. Hat-hét gyereket látunk a képen, mindegyiknek kalap van a fején. Akkoriban fiú és férfi ember, kalap nélkül nem lépett az utcára. Két fiúcskán fehér gatya látszik, ők még maradtak a régi viseletnél, nem váltottak nadrágra. A kép a reggeli órákban készült, a fa árnyéka jelzi merre jár a nap.
A jobb oldali kép hátterében a kicsi bazársor látszik. (Ma már nyoma sincs.) Ha az üzletsor előtt jobbra mentünk, akkor a mozihoz érkeztünk. Érdekessége a bal szélen éppen hogy csak látható Szentháromság oszlopa egy mesterséges dombon. A nagy lakóház építésekor áttelepítették a parókia udvarára.
A lap képes oldalára írtak akkoriban, mert csak oda tudtak. A hátsó oldalon csak a címzésnek volt helye 1905-ig. Utána megfelezték – a kiadók – a hátsó részt, fele rész lett a címnek, a másik fele az üdvözlő írásnak.
Két fajtát adtak ki ebből a lapból, melyeknek színeltérésük is volt. Az egyiknél Kossuth szobornak írták, a másik kiadásnál már Honvéd szobornak írják, a Tápióbicskei-csata emlékére állított emlékművét.
Azon korban, mint látjuk, még elválasztva írták településünk nevét.
2023-ban lesz Petőfi Sándor a költőóriásunk születésének 200. évfordulója. Hogy akkor milyen rendezvény lesz városunkban ezen alkalommal, azt még nem lehet tudni.
De azt tudjuk és be is tudom mutatni, hogy mi történ Nagykátán 97 évvel ezelőtt, Petőfi születésének 100. évfordulóján. A korabeli "Képes Krónika" közölt egy képes tudósítást Nagykátáról. Ide írom a kép aláírását, hátha itt könnyebb lesz olvasni a szöveget:
„Nagykáta hazafias közönsége szépen sikerül ünnepély keretében adózott Petőfi emlékének a költő születésének századik évfordulója alkalmából. Az ünnepély egyik részlete volt ez az allegórikus élőkép is, mely a haza közös szeretetében egybeforrott társadalmi osztályok testvériesülését ábrázolja.”
Az ünnepély fényképét, Szélessy Imre nagykátai fényképész készítette.
A "Képes Krónika" címlapján, Madách Imrének – a magyar drámairodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakjának – arcképét látjuk. Ö Petőfi születése után 19 nappal született, 1823. január 20-án.
A távíró Budapest felől tehervonatot jelzett. A bakter tudta a feladatát: jelző szabad állásban, a sorompó kolompolás közepette leengedve.
Az állomási nagyra nőtt galagonya fáin gyűlés lehetett, a verebek iszonyú csiviteléssel vitatták, ami vitatható.
A 328-as nagy erejű gőzmozdony húzta tehervonat lassítva begördült az állomás területére, a negyedik vágányra. A forgalmi iroda előtt álló piros sapkás forgalmista, majd a kisétáló állomásfőnök is megelégedetten szemlézte a szerelvényt, a karja szabályszerűen karszalagozva. A gőzfelhőbe burkolózó mozdony lassan araszolt előre, majd nagy szusszanással megállt. Persze, hogy megállt, hiszen a kijárati jelző, nem engedte tovább haladni. A vagonok elhúzott ajtajaiból német katonák leselkedtek kifelé, voltak kik a lábukat lógatták a semmibe. A parancsoki kocsiból, altiszt ugrott a sínek köveire és végigsietett a szerelvény mellett. Kiabálására megmozdult az egész csapat. A hírek szerint hosszabb ideig itt vesztegelnek. Ki-ki a kis putyerkáját és a törölközőjét hóna alá vágta és igyekezett az állomási vízcsapok felé. Hosszú ideje utazván, elkelt egy kis felfrissülés. Nagy vidámsággal nekikezdtek a tisztálkodásnak, ami a felvételen is látható.
A képen a régi hangulatú nagykátai állomás Szolnok felé eső részét látjuk. Balra azok a nagy építmények a Bundi malom felsejlő, múltba elmerülő épületei. Látni a lebontott raktárépületet, a megszüntetett vízcsapokat. A csivitelő verébkolónia is eltűnt, valahol a túlvilágon tartják gyűlésüket.
A naptár ezen a napon 1941. április 17. napját mutatja, csütörtöki napot. A jugoszláv haderő ekkor teszi le a fegyvert. A német csapatok már gyülekeztek a Szovjetunió megtámadására, majd június 22-én átlépik a Szovjet határt, hadüzenet nélkül.
A német katonák jelenléte Nagykátán, a csapatok készülését bizonyítja.
Július 27-e volt. A délutáni meleg ugyancsak nyomta felfelé a higany szálat. Az ebédlő asztalánál csücsültem, valamit írogattam, azt hiszem a postát készítettem elő a holnapi napra. Csörren a zsebtelefonom.
- Halló, tessék - szólok a készülékbe.
- Halló, itt Keglevich Miklós Floridából, Miamiből.
S innen egy hosszú, barátságos beszélgetés következett, késő délután pedig már internetes levelet is kaptam Keglevich Miklóstól. A tavasszal megjelent, "A menyegző" című írásom igen felhívta a figyelmét, hiszen számára ismeretlen kedves képet látott a jegyzetben. Ezt írta:
„Nagyon kellemesen meglepett, amikor láttam az apám, Keglevich Péter fotóit a testvére, Gábor (onklam)* házassága alkalmával Keglevich Gabriella-val. (Elli)”
Gróf Keglevich Péter ekkor még legényember volt. 1936-ban nőül vette Pejacsevich Mária grófnőt. E frigyből született Erzsébet 1937-ben és 1939-ben Miklós.
Nagyon örülök, hogy megtisztelt Keglevich Miklós a telefonhívásával és az azóta küldött leveleivel. Az Egyesült Államokból, a földgolyó túlsó feléről is figyelemmel kísérik munkámat. Ez biztatást ad a további tevékenységhez, a blog folytatásához.
Pár nap múlva „kincseket” is kaptam az óceánon túlról. Fényképeket Egreskátáról, melyek 1907-ben fotografáltak. Igazi szenzációk ezek a helytörténet számára. Most csak egyet mutatok be, a többit is csepegtetem majd.
A képhez nem is kell fűznöm semmilyen szöveget, hiszen azt minden tudnivalóval ellátták.
A képen gróf Keglevich Gábort ( 1848-1926 ) látjuk a két unokával Tisza Györggyel és Tisza Imrével. György 1980.-ban halt meg 82 éves korában. Imre 17 évet élt, valami elszakította élete fonalát.
Ma már a reklámok elárasztják még az otthonunkat is, a képernyőn, vagy a rádión keresztül. Abban a régi szép világban itt-ott az utcán lehetett látni hirdetéseket, no és a moziban a szünetben.
Egy film vetítése általában másfél órás volt, de hozzá jött még a legfrissebb Híradó. S ha még ez sem töltötte ki az időt, akkor valamilyen témájú rövid film volt még a műsorra tűzve, és egy szünet is. A sorrend: Hiradó, rövid film, szünet és a film. A vasárnapi műsorok 16 órakor, 18 órakor és 20 órakor kezdődtek. Hétköznap 18 és 20 órakor volt vetítés. A két órás műsoridőből még jutni kellett időnek a nézők kivonulására és a bemenetére.
A szünetben zene szólt általában a "Hej cica eszem azt a csöpp kis szád..... " sláger a Csárdásirálynőből, de mivel állandóan ez ment már a könyökünkön is ez csorgott. Közben reklámok vetítése is ment.
Amit itt képen bemutatok az Kálló János neves kereskedő reklámja volt. Ez egy retusált, mesterségesen színezett és maszkolt, üvegközé tett dia volt, melyet be lehetett tenni a vetítőgépbe, az meg rálőtte képet a vászonra.
Nagyon egyedi lehet ez a reklám, hiszen másik még nem került elő. A háború előtt, vagy rövidesen utána vetíthették.
Május elseje az a felvonulás napja volt. Nem igen lehetett szép hazánkban olyan település ahol nem rendeztek – szovjet mintára – felvonulást.
Ez Nagykátán sem maradhatott el.
Fenn maradt pár kép, melyből válogatva bemutatok három fényképet, melyeket összehasonlítva a mai állapottal, nagy változást állapíthatunk meg.
A menetet a MÁV állomás felé vezették, hogy miért azon a néptelen úton, azt már nem lehet tudni.
Borongós, eső utáni idő van, fényes tócsák simulnak az útra. Az általános iskolások értek most a látótérbe. Talán nem is ők az érdekesek, hanem amit mögöttük látunk. Az állomáshoz tartozó kert, ólakkal. Ez is az állomásfőnök birodalma volt. Ha nem volt szolgálatban, itt elszöszmötölhetett a kerti munkával. Megtermett benne a krumpli, a saláta, a bab és még amit kedve volt termeszteni. Az ólakban elfért a malacka és némi szárnyas aprójószág is.
A kertet elsöpörte a történelem, helyébe autóbusz állomást építettek.
A következő képen már ide értek a gimnázium tanulói. Még akkor egyensapkát hordtak, az elegáns ruhájukhoz. A háttérben nagy semmit látunk, vagyis a vasút építésekor keletkezett kubikárkot. Talicskával hordták töltésnek ahová kellett az akkori kubikos emberek. Alig telt el úgy 100 év, máris tele kellett hordani a hatalmas mélyedést földel, mert épült a tűzoltóság. A tűzoltó laktanya építése előtt, egy utcát alakítottak ki, akkor épült oda az a házsor, a mostani Mindszenty bíboros utca.
Az alábbi képen már látni a felvonulók hosszú sorának végét is. Pillanatnyilag állnak, torlódik a menet. Felfedezhetjük, hogy a fényképek egy autóbusz tetejéről készülhettek. A látószög adja a helyet, az autóbusz tetejéről fényképezte a menetet, Rada Aladár igazgató helyettes.
Látunk régi autóbuszokat, magyar gyártmányú Ikaruszokat. A tetejükön csomagtartó, akkoriban nagy csomagokkal is közlekedtek az utasok, azokat rakták fel a tetőre.
A fényképek az 1960-as évek elején készülhettek.
A képeket a "Nagykátai Emlékek" oldalról kölcsönöztem.
Gróf Keglevich Miklós és Grn. Almásy Emma frigyében szépen sorjáztak a gyermekek.
Az elsőszülött István, már ez időben három éves volt. A másodszülött Gabriella másfél évét taposta, mikor azon a szép nyári, pénteki napon világra jött sorban a harmadik testvér.
A balatonszemesi plébános úr – merthogy ott született – be is írta kereszteléskor a vaskos könyvébe az adatokat, a szülők diktálása szerint. Született:
1915. július 16-án, NICOLETTE Alojzia Erzsébet Mária Walburga
Az ici-pici grófnő nem sokáig élt itt a földi világban. Nem lehet róla tudni, hogy már betegen született, vagy itt érte el valamilyen gyermekbetegség? A száraz adatok szerint 1915. november 1-jén, egy hétfői napon – Budapesten – megszűnt szívecskéje dobogni.
A nagykátai halotti anyakönyvben nincs nyoma a temetésnek, lehet, hogy az is Budapesten történt. De ha temetőben bemegyünk a Keglevich kápolnába-kriptába, a jobb oldali falon aprócska márványtábla jelzi hogy valamikor Ő is élt. A tábla felirata:
NICOLETTE
1915.JULI.16. 1915.OKT.31.
A kicsiny lányka emlékét emléktábláján egy megrongálódott, agyonmeszelt, feje-vesztett angyal őrzi és ez a jegyzet.
( A családfa adata és a márványtáblán jelölt elhalálozási dátum egy napot csúszik.)
A fali kalendárium – a hetente letépős fajta – december havát jelezte. Pontosabban 26-át, szent Karácsony második napját, az Úr 1942-es évében, ami akkor épen szombatra esett. Nagyon várták abban az esztendőben is a fehér-karácsonyt, de bizony egyetlen egy hópihe sem pillézett le a földre, így fekete maradt a szent ünnep.
Délutánba hajlott az idő, mikor a boldogság kék madara végig suhant az utca felett – többen látták –, majd enyhe kanyart véve visszafordult és rutinosan leereszkedett a piros cserepes, Rákóczi krt. 631. számú ház tetejének gerincére. Mint aki hazaért tollászkodni kezdett, el is engedett egy picinyke tollacskát, mely szinte kacagva, keringve, pörögve himbálózott a szellőfodron, majd nagyon óvatosan libbent le a frissen söpört udvarra, a kék madár legnagyobb megelégedettségére. Hát hogyne lett volna elégedett amikor a feladatát teljesítette, boldogságot vitt a ház lakóira, na és a vendégseregre is.
A vendégek éppen akkor sorjáztak be a kapun, nem csak olyan egyszerű vendégségbe, hanem eljegyzésre, lánykérőbe. Ami elég felelős tevékenység, hiszen jövendő élet alapozódik meg, két család jóvoltából.
A Fejős családnak volt két leánykája, a nagyobbik takaros, dolgos, eladósorban lévő. A Pallagáéknak pedig egy daliás, taníttatott, katonaviselt, állami állású, családalapításra hajlamos fiuk.
Nem szaporítom nagyon a szót, Pallagáék – kik Albertirsai illetőségűek voltak – kérték, Fejősék pedig sűrű bólogatás közepette adták a lánykát. Így azután nagyon hamar asztalra került az eddig sparhelton gyöngyöző tyúkhúsleves, meg a többi finomság, mind-mind szépen felsorakozva. Az udvaron terpeszkedő pincéből borocska is került a fehér damaszttal leterített asztalra.
A postás délutánra már elfáradt a távirat hordásában, pedig Józsi bácsi – az örömapa – mindig megkínálta egy pohárkával. Be is mutatok egy példány, a féltve őrzött táviratokból.
A téli, hamar megérkező este jötte előtt, a fiatalság felkerekedett és sétára indult. Rá lehet ismerni hol készült a kép. Ide is teszem a bizonyíték erejével.
Abban a korban igen nagy becsülete és tekintélye volt az egyenruhának, legyen az rendőr, katona vagy MÁV alkalmazott. Lám-lám Pallaga Pál is vasúti egyenruháját viselte az eljegyzésén. Mellette –a mi szemszögünkből – balra Fejős Erzsike áll, a boldog ara, körberajongva a "régi" és az új rokonsággal.
Teltek - múltak a hónapok.
Esküvő, 1943. június 12.
Az örömteli eljegyzési időszakra pontot kell tenni előbb-utóbb. A menyegzővel magasabb fokozatba lép az ifjú pár. Átlépve a küszöböt, házasság boldogságában találja magát.
Fejőséknél is eljött a nagy nap melyen Fejős Erzsébet és Pallaga Pál Isten előtt is frigyet kötöttek. Az esküvőről hazakocsizó násznép, jókedvében az udvaron táncra perdült, a zenészek dolgoztak rendesen. Az utcakapu hatalmasra tárva, onnan a szűrösök leselkedtek befelé. A menyasszony süteményes tállal, a vőlegény a boros üveg nyakát ragadta meg és néha-néha megkínálták a kíváncsi népet. Valamikor, hajnal hasadtával ért véget a vigadalom.
Fénykép is készült a hátsó kertkapunál, mely a hatalmas vásártérre nyílott. Felsorjázott az ifjú pár és melléjük a koszorús lányok.
A táviratok is egyre szaporodtak. Be is mutatok egy újabbat – mely számomra is kincs – a jó szüleim küldték a jókívánságaikat, át a szomszédba, négy házzal arrébb. (A postás csak hétfőn kézbesítette!) Bizonyára szüleim nem ballagtak át a lakodalomba, mert Édesanyám éppen "gyermekágyat feküdt" velem. Az esküvő idején már három napja itt voltam ezen a világon.
A házasságból három gyermek született, közülük még két lány vigyázza szülei kedves emlékét.
S egy ideillő korabeli hangulat szól a zene szárnyain:
