Mára már csak a nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles homokos sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.
Boldog gyerekkorom csordahomokja az egykori beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja. Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres-gödrös, magas töltésű kövesúthoz s vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten, a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.
Szent György nap utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra vágyó lovakat.
Alig múlt el egy fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.
Mire elhaladtak az utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók szaporáztak kifelé.
Ez a sok-sok összeterelt háziállat vonult azután végig a csordahomokon, mindegyik a maga módján: vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.
A vásártéri gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, Tóték házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig megvolt az utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett, nagy, kétszárnyas kocsmaajtóval. (Már nincs meg, lebontották.)
Hazahajtás idején ennek a háznak möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a saját kezűleg font rafia vagy lószőr végű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a “paripákat”. De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klott gatyából kilógó csülkeinket, mert ha elért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marháknál és a disznóknál is végigjátszottuk.
A hazahajtott jószág mindegyike megtalálta azt a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel kiterelték. Eleinte még segítséggel, de később a legelrejtettebb utcában is megtalálták otthonukat.
A szomszéd barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is kiválasztani a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a szidalmak, mint szakadt kalárisból a gyöngy, amikor a még nyitva lévő kapun beoldalgott a saját tehén.
Esőzések után nagy vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő pocsolyákban. Ezek legtöbbször már a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek rendszeresen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen “ kását kért”, leszakadt a talpa, sarka.
A csordahomok eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt valahol őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek mezítlábas nyoma is.
(A helytörténeti írásom megjelent a NAGYKÁTAI ÚJSÁG 1999. év márciusi számában.)