Megjelent a Nagykátai Újság 1993. márciusi számában.
A Lenkei utca
elején, a 3. számú ABC mögött látható egy nagyon öreg ház. Mállik a vakolata,
kuszált tetejéről a nádat a veréb is lerúgta már. A kémény fugáiból a maltert
kisöpörte rég a szél. Korhadó ajtaján sem lép be a szomjas vándor, talán csak
akkor ha álmodik a ház.
De a háznak így,
roggyantan is tartása van. Már hogyne lenne? Nem holmi parasztháznak építette
valamikori gazdája. De nem ám! Búfelejtőt emelt ide a falu szélére. Ennél
kijjebb már csak a ma is álló Szent Vendel vigyázta a pásztorok lépteit.
A gazda jól
számított, mikor arra gondolt, jó helyen lesz itt a kocsmája. Hiszen azt egy
hatalmas vásártér mellé telepítette. Mert a régi könyvek tanúsága szerint a
nagykátai marhavásárt a kiskunfélegyháziéval együtt említették. A nagykátai
vásárszabadalom 1743-as keltezésű. Hatalmas csordákban hajtották fel az
Alföldről a gulyások a marháikat, hogy a kátai vásárban túladjanak rajtuk. S az
itt vásárolt állatokat – mivel még a vasutat ki sem találták – lábon hajtották
ki Ausztriába.
Gyermekkoromban a régi cédulaház
is állott még az Árpád és a Petőfi utca között – de már mint lakóház. A régi
időkben a passzusokat – a marhalevelet –
itt írta át a hivatali ember az új tulajdonos nevére.
Szóval a kocsmáros
jól számított, vásárokon volt itt vendég bőven. Le lehetett öblíteni itt az út
porát, oltani lehetett a szomjat a jó nagykátai homoki borokkal. S vajon a
sikeres üzlet után hol itták volna meg az áldomást, ha nem itt? Sok ökör ára
cserélt itt gazdát a kecskelábú asztaloknál. Akár állatért cserébe, akár az
ördög bibliája révén. Bizonyára jó pár véres legényt is látott már ez az öreg
épület bicskarántás után. Mert a nagykátai legények híresek voltak ám
bicskáikról, mely hamar kinyílt errefelé.
A kocsma előtt egy
bakugrásnyira vitt el az országút is, bizonyára onnan is került vendég még a
csendesebb napokon is.
Bizony ha ez a
csárda beszélni tudna!
Beszélhetne
vásárosokról,utazókról, helybéli legényekről. Még vonuló hadakról is. Mert a
hadfiak is vonultak piciny ablaka alatt. 1849. április 4.-én Jászberényből
jövet erre masíroztak a legendás Klapka és Damjanich hadai. Bizonyára betértek
ide is - a kocsmáros örömére – s egy
verdung borral szomjukat oltották annyi gyaloglás után.
Micsoda hősöket
látott e ház!
Az aradi vértanúk
közül kettőt is: Damjanich János tábornokot és gróf Leiningen-Westerburg Károly
őrnagyot A főparancsnok Görgey is itt haladt keresztül, hiszen a csata második
részét már ő vezényelte. Egyes adatok szerint Kossuth is tartózkodott
Nagykátán. Sorolhatom a dicsőséges neveket tovább: Klapka György őrnagy, Sebő
Alajos alezredes … és a többi, aki mind fénylő név a szabadságharcunk egén.
Na és a több száz
ismeretlen hős, kik nem tudták még akkor, hogy pár óra multával életüket veszi
az ellen. Százával estek el a tápióbicskei csatában, de voltak, kik újból
visszatértek Nagykátára, de már nem a saját lábukon. A sebesültszállítók hozták
vissza őket szörnyű sebeiket ápolandó. Jórészük, akik nem gyógyultak meg,
temetőnkben alusszák örök álmukat.
Ez a kocsma és a
körülötte játszódó ’49-es események ihlették meg az itt tanító Jankó-házaspárt,
színdarabot írtak róla. Ezt a nevezetes darabot magam is láttam, úgy 1954 vagy
55-ben. Sajnos a címére már nem emlékszem. Vajon volna még valaki, aki többet tudna
mondani nekem erről a színműről? Ezideig sajnos nem jutottam a kézirat nyomára
sem.
A színdarab
elején a narrátor így kezdte mondókáját:
„Áll még az
épület iskolánk ablakai alatt…”
Vajon ez a kedves
épület meddig áll még?
Ha elpusztul
Nagykáta legöregebb házát veszítjük el!
A kocsma épület eltűnt, lebontották.
Utóirat 21 évvel a cikk írása után.
Az írásom után
nemsokkal a könyvtárban megtalálták a színdarab kéziratát, a Mátray
Gábor ált. iskola növendékei nagy sikerrel előadták a színdarabot. Még
Sárkeresztúron - a nagykátai temetőben nyugvó Farkas Miklós szülőfaluja -
is tartottak igen sikeres előadást. Többen mondták, haza vittük Farkas
Miklós 20 éves hadnagyot, ki a tápióbicskei csatában vesztette életét.A kocsma épület eltűnt, lebontották.