A csordahomok

Mára már csak a nyoma maradt meg – mint tovaszáguldó hintónak a poros úton – annak a széles homokos sávnak, melyben egykor a fű sem nőtt. Hogyan is nőtt volna, hiszen a kibúvó sarjadékot több száz láb taposta, gyömöszölte, tiporta el, esélyt sem hagyva a parányi bontakozó életnek. A háziállatokat hajtották ezen a csapáson a legelőre, s ugyanitt vissza az alkonyati órákban.

Boldog gyerekkorom csordahomokja az egykori beépítetlen vásártér közepén kezdődött, ott, ahol a Farmosra vivő országútra felkapaszkodik a sportpálya felől jövő utca aszfaltja. Már itt hozzásimult a szekérzörgető, gidres-gödrös, magas töltésű kövesúthoz s vele haladt egészen a Perczel Mór út végéig, ahol a hatalmas mezőbe veszett. Az út másik oldalán a vasúti sínpár közeledett, s a Rákóczi krt. végétől hármasban kúsztak tova. Az utca utolsó házától – elhagyva az útcsapást – már csak ketten, a poros, rázós országút és a magasabb rangú testvére, a vaspálya kígyózott egymás mellett, mint két jó testvér, s vesztek bele a végtelenbe.

Szent György nap utáni hajnalokban megelevenedtek az utcák, nyikorogva nyíltak a kapuk itt is, ott is. A gondos gazda már hallotta az utca elejéről a karikás ostor pattogását, jött a csikós, terelte a friss fűre éhes, szabad nyargalászásra vágyó lovakat.

Alig múlt el egy fertály óra, újabb ostorpattogás tülköléssel vegyítve, ekkor már a teheneknek nyitották sarkig a kiskaput, s azok komótosan cammogtak ki a poros utcára.

Mire elhaladtak az utca végéig, megjelentek a kanászok, a kitárt kapukon a malacok, disznók szaporáztak kifelé.

Ez a sok-sok összeterelt háziállat vonult azután végig a csordahomokon, mindegyik a maga módján: vágtatva, cammogósan sietve, vagy apró lábaikat ugyancsak kapkodva.

A vásártéri gyerekek kedvelt tartózkodási helye volt a lóvásártér alsó fele, főleg a kertek vége. Akkoriban a Perczel Mór út bal oldala csak itt kezdődött, Tóték házával. Nagy, fehérre meszelt hátával támaszkodott a vásártérre. Úgy a negyvenes évek vége felé még kocsma működött benne, vásárok alkalmával ugyancsak megszaporodott kuncsaftokkal. Bezárása után még sokáig megvolt az utcára nyíló – mert hová is nyílhatott volna – zöldre festett, nagy, kétszárnyas kocsmaajtóval. (Már nincs meg, lebontották.)

Hazahajtás idején ennek a háznak möge volt a gyülekezőhelyünk. Izgatottan szorongattuk a saját kezűleg font rafia vagy lószőr végű korbácsainkat. A nyílt területre nem volt tanácsos kiállni, csak a ház takarásában meghúzódni. Amikor a száguldó ménes eleje eltrappolt mellettünk, mi is nagy pattogtatásba kezdtünk, gyorsabb vágtára ösztönözve a “paripákat”. De egy szemmel a csikóst kellett vigyázni, mert ha valahol a nagy porban későn vettük észre, hát szaporán kellett szednünk a klott gatyából kilógó csülkeinket, mert ha elért, a nyakunk közé csördített. Valahogy nem nézték jó szemmel az ijesztgetésünket. Ugyanezt a marháknál és a disznóknál is végigjátszottuk.

A hazahajtott jószág mindegyike megtalálta azt a szélesre tárt kaput, melyen kora reggel kiterelték. Eleinte még segítséggel, de később a legelrejtettebb utcában is megtalálták otthonukat.

A szomszéd barátomat is kiküldte nagyapja a járatlan tehén elé az utca végére. Sikerült is kiválasztani a nagytőgyűt, de az csak nehezen akart az utcába bejönni, sok küszködés árán végre elérték a kiskaput, majd azon is sikerült betuszkolni. A nagyapa feje ugyancsak befelhőzött, mikor meglátta az idegen tehenet. Még szóródtak a szidalmak, mint szakadt kalárisból a gyöngy, amikor a még nyitva lévő kapun beoldalgott a saját tehén.

Esőzések után nagy vízfelületek alakultak ki a vásártéri résznél, ahol kitűnően lehetett saraskodni, caplatni a tizenöt-húsz centis, vagy annál mélyebb, jól átmelegedő pocsolyákban. Ezek legtöbbször már a téli hónapokra is megmaradtak. Akkor nagyot lehetett iringálni rajta. Csúszkáltunk, mert kinek volt akkor korcsolyája? Ha valaki mégis szerzett, az görbeorrú volt és kulcsos, vagyis a cipőre, bakancsra lehetett kis karmok és hajtókulcs segítségével ráerősíteni, aminek rendszeresen az lett a vége, hogy a bakancs rövidesen “ kását kért”, leszakadt a talpa, sarka.

A csordahomok eltűnt, gyermekkorommal együtt elfújta a szél, fű lepte be, de a felszín alatt valahol őrzi a sok száz állat nyomát, s néhol biztosan ott van a vásártéri gyerekek mezítlábas nyoma is.

(A helytörténeti írásom megjelent a NAGYKÁTAI ÚJSÁG 1999. év márciusi számában.)

Pestis járvány nyomai

Hajdani régmúlt világnak egyik nagy réme volt, a fertőző pestis. A pestis baktériuma a rágcsálókon, főleg a patkányokon keresztül a bolhákat fertőzte és azokon keresztül kapták meg az emberek. A megfertőzöttek 40-60 százalékának 3-5 napon belül, a tüdőbe jutó baktérium 2 napon belül elfújta az élet lángját. A köztisztaság és az életkörülmények javulásával - szerencsére - mára elfelejtettük e pusztító rémet.

Magyarországon legutóbb 1734 és 1741 között dühöngött a pestis, mely Nagykátát is elérte. A rémület mindennapos "vendég" volt a családoknál, nem tudhatták mikor ki következik, nem tudhatták a járvány melyik családban jelentkezik. A "fekete halálnak" is nevezett betegség  igen gyorsan tevékenykedett, a friss sírhantok sora egyre nőtt.

A nagykátai hívek a " Boldogságos Szép Szűz Máriához " fohászkodtak megsegítésért: 

                            

„Ne utáld népedet, bűnös nemzetedet

Magyarok nagy Asszonya,”

1739. július 2-án (Ez egy csütörtöki nap volt.) a plébános - Szabó István - és az esküdtek s bizonyára a hívek is, fogadalmat tettek hét ünnep és a hozzá tartozó böjti napok megtartására. Ezen fogadalmak felajánlásával is igyekeztek a Magyarok nagy Asszonya jóindulatát megnyerni, a járvány megszűnése reményében.

1779.-ben, 40 évvel az elcsituló és megszűnő járvány után, szobrot emeltek Máriának és a karján ülő kisdednek. Amely Mária domb néven került be a köztudatba.

Gedai Gyula bácsitól hallottam a domb legendáját, melyet mindjárt itt tovább is adok, írásban: A Mária dombról látszik, hogy az nem természeti képződmény, azt oda kellett hordani. A templomban kihirdették, hogy mindenki, kit megkímélt e bűzös mirigy, a legkedvesebb földjéből, kertjéből hozzon oda földet, süvegében, sapkájában, kendőjében, kötényében, ölében és ki, hogyan tud, de szekéren nem lehet. Nem múlt el sok nap, a kellő terjedelmű domb már a tér közepén emelkedett.

Valószínű, hogy a "Fogadalmi ének", a versbe szedett ima, a Fogadalomtételkor keletkezett, de nyomtatásban 1855-ben jelent meg legelőször, a létrejötte után 116 évre. 

A 2. oldal bal alján olvashatók a nagykátai "Fogadalmi ünnepek". Ezek az ünnepeink mind a mai napig folytonosak 1776-óta, vagyis 241 éve.

Érdekessége a "Nagy-Káta Mezővárosának Fogadalmi Éneke"-nek, hogy ha a versszakok kezdőbetűit összeolvassuk akkor NAGYKÁTA neve jön ki. A 4. versszak elején némi kicsi csalás van, az Y helyett I betű van. De láttam olyan későbbi nyomatot, ahol az "Im" szavat így írták, "Ym". Érdekes még az elfektetett kezdőbetűk is. Talán így hangsúlyozandó a mezővárosunk neve.

A Mária szoborról készült kép a legutolsó restaurálás után készült. 

A nyomtatott "Fogadalmi ének" a Gedai család birtokában lévő eredeti, másolata.

Nyomtatja és kiadja Bucsánszky Alajos. Pest 1855.
Wikipédia

Nagykátai MÁV kosárlabda csapata

Úgy nagyjából fél évszázaddal ezelőtt, a vasútállomásunk személyzete igen nagy létszámú volt. A fiataljai több sportágban csapatokat alakítottak. Ezen a képen a nagykátai MÁV kosárlabda csapatot mutatom be. A pálya a kastély kertben volt – nagyon halványan még én is emlékszem rá – a kép baloldalán a lombok között kikandikáló ablak formák is ezt igazolják.

A csapat tagjainak névsora is fennmaradt.

Balról jobbra.

Álló sor: Laczkó I, Keresztúri István, Szabó Pál, Urbán Dezső, Rózsz József - állomásfőnök, ? , ? , Pallaga Pál.

Guggoló sor: ?, Szabó Kálmán, ?.

(Szabó Kálmán, a sokak által ismert villanyszerelő.)

A kérdőjelek számomra ismeretlen személyeket jelölnek. Ha valaki pótolná hiányos tudásomat szívesen venném!

A névsorban szereplő Szabó Pál és Urbán Dezső a BVSC igazolt játékosa volt.

A kép a háború utáni években készülhetett.

Tarlószántás Erekközben

Az idei aratási napok is észrevétlenül elmúltak. Ha nem léptünk ki a városból azt sem láttuk, hogy érik-barnul már a kalász, mely műveletben a nap heve játszotta a főszerepet. Nem volt nagy sürgés forgás az utcákon, nem hordták a kévéket szekereken, kocsikon, nem volt betakarítás, vagy másképpen terménybehordás, vagy csak egyszerűen behordás. Ilyen alkalmakkor, a gazdától, aki rendszerint fent ült magasan a megrakott lovaskocsin megkérdezte az utcai járókelő - Maradt e még? Ez az érdeklődés a termény irányában történt, azon ügyben, hogy behordta e már mindet a tarlóról, vagy még fordulnia kell. Ilyenkor a gazduram tisztességgel válaszolt a tényállás szerint  - Már ez az utolsó fuvar! - vagy - Maradt még vissza kell mennem!

Mint a címben is benne van, a képen tarlószántást látunk. A learatott terület a tarló. Itt még betakarítás utolsó mozzanata nem történt meg - az pedig a behordás.

A keresztekbe rakott kévék még kint alusznak a tarlón. A gazda ilyenkor még nyugtalan, nincs biztonságban a termény. Jöhet vihar, hatalmas eső, vagy a legrosszabb, a tarlótűz. A vörös kakas bárhol felüthette tanyáját, de leginkább veszélyeztetett terület volt a vasút melletti. A gőzmozdonyokból akkoriban még a szikrák erősen pattogtak, néhol nagy károkat okozva. Nos ezeken a területeken szinte azonnal igyekeztek elvégezni a tarlószántást, az esetlegesen fellobbanó lángok tovaterjedésének megakadályozása okából, védendő a learatott élet.

A kép jobb alján remekül látni a vetőgép csoroszjáinak – ebből hullott a vetőmag a földbe – nyomát, szép sorjában vetette el a magot.

A kép 1939-ben készült a Bodrogi "birodalomban" Erekközben. A fényképező masinát Bodrogi Sándor – Nagykáta egyetlen népművésze – tartotta és azt a pillanatot örökítette meg amikor apja a tarlót szántotta, szép ápolt lovaival.

Piactér a városházával

Valamikor a 20. század első évtizedében készítették ezt a képeslapot a térről, ami így már több mint 100 éves. Akkor nagy volt és tágas, eleink becsülték a nagy tereket, nem igyekeztek azt beépíteni.

A piac e szép nagy területen 1901-ben indult be, ami igen kívánatos volt, a kereskedelem szempontjából. Kisebb piacot minden áldott nap tartottak, de nagy, az csak csütörtökön volt. (Ezek szerint a csütörtöki hetipiacunk már 116 éves!)

A fotográfus már korán kiment a piactérre, még nagyon hosszúak az árnyak. A kocsiról sincs még a portéka lepakolva, így nem tudjuk mi érkezett eladás végett. Az istráng lekötve, a lovak beletörődve a sorsukba, búsan múlatják az időt. (Nagy a feje, búsuljon a ló - szól az egykori nóta.) Még a süveges gazduram is összefont kézzel várja, hátha történik valami, legalábbis most a fényképezkedés történik, a többi még igazán ráér.

A kocsi mögött az 1897-ben állított Tápióbicskei-csata emlékműve. Hátrább és balra a Mária szobor sejlik fel. A kép bal szélén a Kántor-lakás jobb széle és mellette a Községháza egyemeletes épülete. Utána kicsiny házak sorjáznak. A kép jobb oldalát megszemlélve is láthatunk pár házat, amik közül párat  már elbontottak.

A fotográfus vagy a tél elején, vagy kora tavasszal készítette a képet, az ott őgyelgők nagy örömére és a maga hasznára. A fák ágai csupaszan merednek az ég felé, az emberek a melegebb ruhát még nem hagyták el. Ám egy aprócska jel talán azt mutatja, hogy kora tavasz van. Ugyanis az emlékoszlop és a talapzat találkozásánál van egy kőkoszorú, a kőkoszorún egy talán egy élővirágból készült másik koszorú. Legalábbis annak látszik. Ha azt akkoriban tették oda akkor vagy március, vagy április hónapot írtak. (A kőkoszorú ma már nincs meg, pár éve restaurálták az emlékművet és nemsokára leesett a frissen feltett koszorú. Azóta senki illetékest nem zavart a hiánya.)

A szép képeslapot Faragó Lajos utóda adta ki Nagykátán és a Kucza Péter őrizgeti.

A fenti képeslapnak érdekes utóélete is van.

Előző jegyzeteimben hivatkoztam a Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye két kötetes remek monográfiára, amiből közöltem is részleteket Nagykátával kapcsolatban. A könyv 1910-ben és 1911-ben jelent meg. E szép kötetek 2. könyvéből való az alábbi kép, amely átdolgozott változata a fenti képnek. A fotómasina azonos látószöge, a fák takarta épületek azonos helye, mind azt mutatja, hogy ugyanarról a felvételről van szó. Mégis, mit változtattak rajta? A fák csupasz ágait megdúsították. Az embereket és a kocsit lovastul együtt eltüntették a képről. Illetve nem teljesen. Kicsit úgy néz ki, hogy a kerítés mögé tették, vagy rátettek egy kerítést. Ugyanis ott a két kocsikerék háromnegyed része látszik és ott van a ponyvával letakart rakomány is. Szépen látszanak a kocsi hosszanti lécei. Sőt a kerítés mögött látszik a süveges gazda is, de úgy néz ki süveg nélkül. Az összefogott keze is jól látszik. Még a lovacskák is felsejlenek a lécek mögött. A kerítés bal oldalán valami rá van akasztva a kerítésre. Az a valami - feltételezhető, hogy ruhadarab - mindkét képen rajta van.

A képet elég szépen átdolgozták, ügyes munka.

(Ezekben az időkben a képrészletek átdolgozásának két fő módja létezett. A negatív és a pozitív retusálás. Amit a fekete-fehér papírképen sötét részletnek látunk az a negatívján világos, átlátszó részletként jelent meg. Módosítási szándék esetén ezért a negatívon a világos részeket különböző keménységű ceruzával (speciális tapadóanyag kezelés után) sötétítették, lefedték. Ekkor a levilágítás után a pozitív papíron a sötét részek kivilágosodtak, eltűntek, környezetükkel egyenlővé váltak. Így tűntek el a kocsi sötét részletei, és az emberek. A pozitív retusálás során egyszerűen ráfestettek, az egyébként legtöbbször matt papírra a szürke különböző árnyalataival, vagy akár színes festékkel. Így keletkeztek a fa plusz ágai. A látható grafikus hatás eléréséhez valószínűleg kemény hatású fotópapírt alkalmaztak, ami részletek elvesztésével járó ceruzarajz hatást eredményez. Így ez a kép, képszerkesztő programok hiányában egy többszörös, negatívot és pozitívot is érintő bonyolult, előre jól kigondolt módosítás eredménye. - szakmai hozzáfűzés ifj Káplár Béla)

A MÁVAUT labdarúgói

A képen látható labdarúgó csapat, MÁVAUT- os dresszt visel. Ők voltak a nagykátai MÁVAUT labdarúgó csapata. Még többen itt élnek közöttünk, bizony-bizony jócskán benne vannak a korban, eljárt felettük is az idő.

Több ismerős arc tekint ránk a képről, mely 1950-ben készült, a nagykátai sportpályán. A helyszínt a háttérben lévő 1-2 ház igazolja.

(1935-ben a MÁV-nál gondoltak egy nagyot és bizonyára az igény is nyösztette a sínen gördülő céget, mert új részvénytársaságot alapítottak MÁVAUT ( Magyar Államvasutak Közúti Gépkocsi Üzem ) néven.  Az ügy érdekében autóbuszokat vásároltak és hamarosan 224 vonalon beindították az országúti személyszállítást. 

A háborús években ez a távolsági személyszállítás teljesen leállt.

1948-ban kezdtek hozzá az autóbuszközlekedés átalakításához, mely 1949 április 1-től a MÁVAUT Autóközlekedési Nemzeti Vállalat elnevezést kapta és ez a cég újból elindította a buszos személyszállítást.

Több viszontagság és átszervezés után most ez a VOLÁN.)

Nagykáta

Városunk kialakulásának történetét remekül leírja az 1910-11-ben kiadott, Pest-Pilis-Solt -Kiskun Vármegye-c. két kötetes mű, Borovszky Samu szerkesztésében.

A tanulmányt írta ifj. Reiszig Ede dr., történetíró, a központi szerkesztő-bizottság tagja.

Az Egreskátai Keglevich kastély-c. jegyzetemben lévő, "Egreskáta puszta ............" leírást e szöveg végéről letöröltem, az ottani közlés miatt.

„Nagykáta. Nagyközség, járási székhely, a Tápió patak és a rákos-újszászi vasút mellett. Lakosainak száma 9000, a kik mind magyarok és legnagyobbrészt róm. katholikusok. A házak száma 1417. A Káta nemzetség ősi birtoka. E nemzetség őse a Zagyvától egészen a Tápióig terjedő oly nagy területet foglalt 98el, hogy azon később hét jókora terjedelmű község: Nagykáta, Szentmártonkáta, Egreskáta, Szenttamáskáta, Boldogasszonykáta, Csekekáta és Szentlőrinczkáta alakult. E nemzetség több sarja, mint Absolon 1219-ben, Demeter ispán 1226-ban, István és Bertalan 1270-1288-ban mind Kátán voltak birtokosok. Az 1633-34. évi török kincstári adólajstromokban a pesti nahije községei között találjuk. A XVII. század közepén még a Kátay család birtokában volt. Kátay Ferencz halála után (1663) Keglevich Miklós birtokába került. a XVII. században a mai Nagykátát Csekekátának nevezték. Ekkor katholikusok, a vele szomszédos Nagykátát pedig reformátusok lakták. Nagykáta azonban a XVIII. század elején kipusztult és ekkor Csekekáta, mint a hét Káta között a legnagyobb, vette fel a Nagykáta nevet. A róm. kath. templom egyik harangján a következő felirás olvasható: Fusa sum pro Ecclesia Cseke-Káta, sub parocho Joanne Odoly Anno 1727. E harang 1897-ben a toronyból levétetvén, Dessewffy Emil főszolgabíró közbenjárására, a ki a harang megváltása czéljából 240 forintot gyűjtött egybe, megmenekült a beolvasztástól; a régi harang jelenleg Egresen van elhelyezve. Az 1715-1720. évi adóösszeírásokban már csak Nagy-Káta helység fodul elő. 1715-ben a helységnek 61, 1720-ban 83 adóköteles háztartása volt. Lakosai ekkor 8 tót háztartás kivételével, mind magyarok voltak. Mária Terézia királynő 1743-ban kiváltságlevelet adott a helységnek. Az 1754. évi vármegyei összeírás szerint gróf Keglevich Gábor volt a helység földesura. 1770-ben az úrbérszabályozás alkalmával 105 21/32 egész úrbértelket írtak össze e helységben. A határ tagosítását, az 1839 szeptember 19-én gróf Keglevich Gábor akkori földesúrral kötött egyezség értelmében, 1840 április 15-én foganatosították. Az 1849 április 4-én vívott tápió-bicskei csata részben a nagykátai határban folyt le, s itt temettek el az eleset honvédek közűl 52-őt a róm. kath. temetőben és a többieket a Tápió-patak és a község közötti térségen. A sírokat a lakosság mindig jó karban tartotta. 1909 őszén a Tápió hídja mellett sírboltot építettek és az elesettek maradványait itt helyezték el. A sírbolt fölé, országos adakozásból, díszes emlékszobrot állítanak, melyet Jankovics Gyula szobrász készít. Az elesettek emlékét a község főterén álló emlékoszlop is őrzi. Jelenleg gróf Keglevich Gábor a helység legnagyobb birtokosa. Itt van főszolgabírói hivatal, és selyemtenyészési felügyelőség. Van itt téglagyár is, mely néhai Katona Péter örököseié. A téren, a templommal szemben áll a régi gróf Keglevich-féle kastély, melynek fele most Nagykáta községé s ebben van elhelyezve a kaszinó, a másik fele Dezseőffy Emil főszolgabíró tulajdona, kinek itt körülbelül 4000 kötetes könyvtára van. Csinos épület a községben Katona Lajos dr. úrilaka, mely a gróf Keglevich-birtokhoz tartozott és vétel útján került a mostani tulajdonos birtokába. Van benne családi levéltár is, kb. 500 kötetes könyvtár, melyből közel 300 régi érdekes munka. Nagyobb könyvtárak még a plébániáé, kb. 500 kötettel és a kaszinóé kb. 1500 kötettel.”

A Káta nemzetség címerére így kiszínezve, a Visegrádi várban akadtam, a többi nemzetség címerek között. Az 1999-ben megjelent Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig - c művében leírja a címer színeit: "vörös pajzsban hat küllős arany kerék, a sisakdísz ugyanaz, a takaró (drapéria) vörös-arany." A könyvben a címer fekete fehérben látható. ( 32.oldal )

Vendégség Erekközben

A vendégség régen történt, a kalendáriumok elejére abban az évben 1940-et írtak.

Ezt a pontos meghatározást attól a kis lánykától tudom aki az Édesanyja ölébe húzódott a biztonság okából. Szőkesége rásegített a nap fényére.

Itt elmélázhatunk az ídő múlásának szomorúságán. Az a bájos kis szőkeség ez évben tölti be a 80. évét, nehezen mozgó idős asszonnyá nyomorította a földi lét.

E kicsi borulás után - mert borúra derű - nézzük inkább a vendégséget.

Egy napon - ez valószínű, hogy vasárnap délután lehetett, mert máskor nem igen volt alkalmatos az idő - a nagykátai fodrász mester halra kívánkozott. Ezen célból ki is ment az Erekközbe halászni, egy kis halat szerezni. Akkoriban még a halak eldorádója volt az a terület. Olyasmi lehetett mint az egykori krónikákban leírt Tisza folyónk. Azt vetették akkoriban papírra, hogy a Tiszába nem lehetett a vödröt belemeríteni anélkül, hogy hal ne akadt volna bele. Valami ilyesmi lehetett az Erekközben lévő vizek, nádasok, sások susogó világában is. 

A nevet majdnem kifelejtettem Koncz István fodrász volt a Kovács-Szórád tanya vendége, bizonyára az ismeretség is a borbélyságból adódott. Pista bácsi jól ismert alakja volt Nagykátának, a kép készültekor volt 25 éves. Előző jegyzeteimben már írtam róla. Pista bácsi - kép közepén balra - éppen koccint a tanya urával. Bizonyára jó borocska lehetett a csapra vert kicsi hordóban. Hogy ilyen szépen összejöttek, ott voltak a szomszédok is, így azután előkerült a gramofon, már csak a vendégszeretet miatt is. Nagyon jó lehetett a felcsendülő dal, mert az a fehér jérce igen csak elálmélkodott a látványon. ( A nagylányok sem az "okost" nyomogatták! )

Lehet, hogy két koncert ment azonos időben. Egy a lemezről, egy meg a sűrű nád világából ömlött elő, mert a békák sem hagyták magukat.

Magyar - ruhabemutató

Anyák napja van ma, május első vasárnapja.

Erre a napra tartogatott képet emelek ki a fényképes dobozból. Kedvenc képemet. A képen egy gyönyörű nő, gyönyörű ruhában, ki életet adott nekem. Az emlőin gyarapodtam, dajkált ha sírtam, etetett ha éhes voltam, Ő volt a gondviselőm, az Édesanyám. Dolgát gyakorlottan végezhette, hiszen én voltam az ötödik gyermeke.

 

Édesapám egy kicsi faluba, Dunántúlra ment el érte 1923-ban és hozta el e tájékra. Legelőször Tápiószelén laktak, de egy év múlva már Nagykátán építették a családi fészket. Majd gyarapodott a család, jöttek a gyerekek: István, Erzsébet, Károly, György és a legvégén én. 1944. július 2-án közénk csapott egy légi akna. Nem jelképesen, hanem valóságosan. Édesapám és István bátyám darabjait úgy szedték össze, megsebesült Édesanyám és Erzsi nővérem is. Édes jó anyám béna bal kézzel, megmerevedett újakkal élte további életét 1987-ig, akkor szólította el Őt a teremtője, 86 éves korában.

Nagykátán, 1938. május 22-én Magyar-ruhabemutatót szerveztek, ahová Édesanyámat is meghívták és ezt a gyönyörű magyar ruhát adták rá. Ekkor jó Anyám 37 éves volt, négy gyermek anyja.

A ruhabemutatóról e képen kívül más adatom egyenlőre nincs. Még szerencse, hogy Édesanyám kézírásával a fénykép hátulján meg van az esemény és a dátum.

Édesanyám sírjára nem csak Anyák napján viszek virágot.

Keglevichek nyomában IV. –Egreskátai Keglevich kastély

Az előző jegyzetemben hivatkoztam – mint forrásmunkára – Dr. Borovszky Samu által szerkesztett Pest-Pilis-Solt- Kiskun Vármegye - című műre, melynek a "Mezőgazdaság és állattenyésztés" fejezetéből idéztem a Keglevich birtok gazdaságának leírását.

A vármegye községeinek leírása is benne van e kötetekben, így  természetesen Nagykátáé is. Ezen írásból idézem ide azt a rész, mely az egreskátai kastélyt írja le pár mondatban.

A háború alatti időkben, a gazdátlanul marad kastély berendezését, értékeit fogta és vitte boldog, boldogtalan. Valószínűleg a németek kezdhették a szét rablást, az oroszok folytatták és a lakosság tette a végére a pontot. Nagykátán is lappang még egy-két dolog. Tudok egy ülőgarnitúráról és egy gyönyörű hatalmas tükörről mely onnan származhat. Még a kastély épülete is nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Egy-két nyomorúságos melléképület idézi ma már a múltat.

„Egreskáta puszta, mely 1848-ig gróf Keglevich Gábor földesúri hatósága alá tartozott s nagyobb része most is gróf Keglevich Gáboré, a hol csinos kastély is áll, melyet 1820 körül gróf Keglevich László építtetett. Itt is kb. 3000 kötetes könyvtár van, továbbá afrikai vadászati tropheumok gazdag gyűjteménye, melyeket gróf Keglevich Gábor fia Miklós hozott onnan; végre XVII. századbeli mesterek festményei, közöttük néhány eredeti Rembrandt. Az egreskátai birtok egy 1640-ből származó s gróf Keglevich Gábor tulajdonában levő oklevél szerint, akkoriban Hétkátai Katis Ferenczé volt, kitől vétel útján került a Keglevich család birtokába, mely azután a birtokra kir. adományt is nyert. Idetartoznak még a következő lakott helyek: Erdőszőlők, Öregszőlők, Újszőlők, Feketeerdő, Kerektó, Szőlőkalja és Erekköze”

Képet a kastélyról Kucza Péter kölcsönözte.