Ezen a helyen régi nagykátai fotográfiákat, anekdotákat és saját helytörténeti írásaimat találhatja az idelátogató. A fotók pillanatait, valakinek a kezében lévő, akkor még igen ritka, fekete csoda masina rögzítette. A fényes papírlemezek valahol egy fiók rejtekén, féltve őrzött dobozban élték át az évtizedek távozásait. Saját arcát senki ne keresse a képeken, mert azok csak a nagyapa, dédapa koráról mesélnek.
Múltidéző képek még lehetnek másnál is, családi albumban, politúrozott ládikában. Ha ott maradnak elvésznek a helytörténet számára. Ha kölcsönkapom, szívesen közlöm.

A MÁVAUT labdarúgói

A képen látható labdarúgó csapat, MÁVAUT- os dresszt visel. Ők voltak a nagykátai MÁVAUT labdarúgó csapata. Még többen itt élnek közöttünk, bizony-bizony jócskán benne vannak a korban, eljárt felettük is az idő.

Több ismerős arc tekint ránk a képről, mely 1950-ben készült, a nagykátai sportpályán. A helyszínt a háttérben lévő 1-2 ház igazolja.


(1935-ben a MÁV-nál gondoltak egy nagyot és bizonyára az igény is nyösztette a sínen gördülő céget, mert új részvénytársaságot alapítottak MÁVAUT ( Magyar Államvasutak Közúti Gépkocsi Üzem ) néven.  Az ügy érdekében autóbuszokat vásároltak és hamarosan 224 vonalon beindították az országúti személyszállítást. 

A háborús években ez a távolsági személyszállítás teljesen leállt.

1948-ban kezdtek hozzá az autóbuszközlekedés átalakításához, mely 1949 április 1-től a MÁVAUT Autóközlekedési Nemzeti Vállalat elnevezést kapta és ez a cég újból elindította a buszos személyszállítást.

Több viszontagság és átszervezés után most ez a VOLÁN.)

Nagykáta

Városunk kialakulásának történetét remekül leírja az 1910-11-ben kiadott, Pest-Pilis-Solt -Kiskun Vármegye-c. két kötetes mű, Borovszky Samu szerkesztésében.
A tanulmányt írta ifj. Reiszig Ede dr., történetíró, a központi szerkesztő-bizottság tagja.
Az Egreskátai Keglevich kastély-c. jegyzetemben lévő, "Egreskáta puszta ............" leírást e szöveg végéről letöröltem, az ottani közlés miatt.

„Nagykáta. Nagyközség, járási székhely, a Tápió patak és a rákos-újszászi vasút mellett. Lakosainak száma 9000, a kik mind magyarok és legnagyobbrészt róm. katholikusok. A házak száma 1417. A Káta nemzetség ősi birtoka. E nemzetség őse a Zagyvától egészen a Tápióig terjedő oly nagy területet foglalt 98el, hogy azon később hét jókora terjedelmű község: Nagykáta, Szentmártonkáta, Egreskáta, Szenttamáskáta, Boldogasszonykáta, Csekekáta és Szentlőrinczkáta alakult. E nemzetség több sarja, mint Absolon 1219-ben, Demeter ispán 1226-ban, István és Bertalan 1270-1288-ban mind Kátán voltak birtokosok. Az 1633-34. évi török kincstári adólajstromokban a pesti nahije községei között találjuk. A XVII. század közepén még a Kátay család birtokában volt. Kátay Ferencz halála után (1663) Keglevich Miklós birtokába került. a XVII. században a mai Nagykátát Csekekátának nevezték. Ekkor katholikusok, a vele szomszédos Nagykátát pedig reformátusok lakták. Nagykáta azonban a XVIII. század elején kipusztult és ekkor Csekekáta, mint a hét Káta között a legnagyobb, vette fel a Nagykáta nevet. A róm. kath. templom egyik harangján a következő felirás olvasható: Fusa sum pro Ecclesia Cseke-Káta, sub parocho Joanne Odoly Anno 1727. E harang 1897-ben a toronyból levétetvén, Dessewffy Emil főszolgabíró közbenjárására, a ki a harang megváltása czéljából 240 forintot gyűjtött egybe, megmenekült a beolvasztástól; a régi harang jelenleg Egresen van elhelyezve. Az 1715-1720. évi adóösszeírásokban már csak Nagy-Káta helység fodul elő. 1715-ben a helységnek 61, 1720-ban 83 adóköteles háztartása volt. Lakosai ekkor 8 tót háztartás kivételével, mind magyarok voltak. Mária Terézia királynő 1743-ban kiváltságlevelet adott a helységnek. Az 1754. évi vármegyei összeírás szerint gróf Keglevich Gábor volt a helység földesura. 1770-ben az úrbérszabályozás alkalmával 105 21/32 egész úrbértelket írtak össze e helységben. A határ tagosítását, az 1839 szeptember 19-én gróf Keglevich Gábor akkori földesúrral kötött egyezség értelmében, 1840 április 15-én foganatosították. Az 1849 április 4-én vívott tápió-bicskei csata részben a nagykátai határban folyt le, s itt temettek el az eleset honvédek közűl 52-őt a róm. kath. temetőben és a többieket a Tápió-patak és a község közötti térségen. A sírokat a lakosság mindig jó karban tartotta. 1909 őszén a Tápió hídja mellett sírboltot építettek és az elesettek maradványait itt helyezték el. A sírbolt fölé, országos adakozásból, díszes emlékszobrot állítanak, melyet Jankovics Gyula szobrász készít. Az elesettek emlékét a község főterén álló emlékoszlop is őrzi. Jelenleg gróf Keglevich Gábor a helység legnagyobb birtokosa. Itt van főszolgabírói hivatal, és selyemtenyészési felügyelőség. Van itt téglagyár is, mely néhai Katona Péter örököseié. A téren, a templommal szemben áll a régi gróf Keglevich-féle kastély, melynek fele most Nagykáta községé s ebben van elhelyezve a kaszinó, a másik fele Dezseőffy Emil főszolgabíró tulajdona, kinek itt körülbelül 4000 kötetes könyvtára van. Csinos épület a községben Katona Lajos dr. úrilaka, mely a gróf Keglevich-birtokhoz tartozott és vétel útján került a mostani tulajdonos birtokába. Van benne családi levéltár is, kb. 500 kötetes könyvtár, melyből közel 300 régi érdekes munka. Nagyobb könyvtárak még a plébániáé, kb. 500 kötettel és a kaszinóé kb. 1500 kötettel.”



A Káta nemzetség címerére így kiszínezve, a Visegrádi várban akadtam, a többi nemzetség címerek között. Az 1999-ben megjelent Lakatos Gyula: Nagykáta története a kezdetektől 1848-ig - c művében leírja a címer színeit: "vörös pajzsban hat küllős arany kerék, a sisakdísz ugyanaz, a takaró (drapéria) vörös-arany." A könyvben a címer fekete fehérben látható. ( 32.oldal )

Vendégség Erekközben

A vendégség régen történt, a kalendáriumok elejére abban az évben 1940-et írtak.

Ezt a pontos meghatározást attól a kis lánykától tudom aki az Édesanyja ölébe húzódott a biztonság okából. Szőkesége rásegített a nap fényére.

Itt elmélázhatunk az ídő múlásának szomorúságán. Az a bájos kis szőkeség ez évben tölti be a 80. évét, nehezen mozgó idős asszonnyá nyomorította a földi lét.

E kicsi borulás után - mert borúra derű - nézzük inkább a vendégséget.

Egy napon - ez valószínű, hogy vasárnap délután lehetett, mert máskor nem igen volt alkalmatos az idő - a nagykátai fodrász mester halra kívánkozott. Ezen célból ki is ment az Erekközbe halászni, egy kis halat szerezni. Akkoriban még a halak eldorádója volt az a terület. Olyasmi lehetett mint az egykori krónikákban leírt Tisza folyónk. Azt vetették akkoriban papírra, hogy a Tiszába nem lehetett a vödröt belemeríteni anélkül, hogy hal ne akadt volna bele. Valami ilyesmi lehetett az Erekközben lévő vizek, nádasok, sások susogó világában is. 

A nevet majdnem kifelejtettem Koncz István fodrász volt a Kovács-Szórád tanya vendége, bizonyára az ismeretség is a borbélyságból adódott. Pista bácsi jól ismert alakja volt Nagykátának, a kép készültekor volt 25 éves. Előző jegyzeteimben már írtam róla. Pista bácsi - kép közepén balra - éppen koccint a tanya urával. Bizonyára jó borocska lehetett a csapra vert kicsi hordóban. Hogy ilyen szépen összejöttek, ott voltak a szomszédok is, így azután előkerült a gramofon, már csak a vendégszeretet miatt is. Nagyon jó lehetett a felcsendülő dal, mert az a fehér jérce igen csak elálmélkodott a látványon. ( A nagylányok sem az "okost" nyomogatták! )

Lehet, hogy két koncert ment azonos időben. Egy a lemezről, egy meg a sűrű nád világából ömlött elő, mert a békák sem hagyták magukat.


Magyar - ruhabemutató

Anyák napja van ma, május első vasárnapja.

Erre a napra tartogatott képet emelek ki a fényképes dobozból. Kedvenc képemet. A képen egy gyönyörű nő, gyönyörű ruhában, ki életet adott nekem. Az emlőin gyarapodtam, dajkált ha sírtam, etetett ha éhes voltam, Ő volt a gondviselőm, az Édesanyám. Dolgát gyakorlottan végezhette, hiszen én voltam az ötödik gyermeke.
 
Édesapám egy kicsi faluba, Dunántúlra ment el érte 1923-ban és hozta el e tájékra. Legelőször Tápiószelén laktak, de egy év múlva már Nagykátán építették a családi fészket. Majd gyarapodott a család, jöttek a gyerekek: István, Erzsébet, Károly, György és a legvégén én. 1944. július 2-án közénk csapott egy légi akna. Nem jelképesen, hanem valóságosan. Édesapám és István bátyám darabjait úgy szedték össze, megsebesült Édesanyám és Erzsi nővérem is. Édes jó anyám béna bal kézzel, megmerevedett újakkal élte további életét 1987-ig, akkor szólította el Őt a teremtője, 86 éves korában.

Nagykátán, 1938. május 22-én Magyar-ruhabemutatót szerveztek, ahová Édesanyámat is meghívták és ezt a gyönyörű magyar ruhát adták rá. Ekkor jó Anyám 37 éves volt, négy gyermek anyja.

A ruhabemutatóról e képen kívül más adatom egyenlőre nincs. Még szerencse, hogy Édesanyám kézírásával a fénykép hátulján meg van az esemény és a dátum.

Édesanyám sírjára nem csak Anyák napján viszek virágot.


Keglevichek nyomában IV. –Egreskátai Keglevich kastély

Az előző jegyzetemben hivatkoztam – mint forrásmunkára – Dr. Borovszky Samu által szerkesztett Pest-Pilis-Solt- Kiskun Vármegye - című műre, melynek a "Mezőgazdaság és állattenyésztés" fejezetéből idéztem a Keglevich birtok gazdaságának leírását.

A vármegye községeinek leírása is benne van e kötetekben, így  természetesen Nagykátáé is. Ezen írásból idézem ide azt a rész, mely az egreskátai kastélyt írja le pár mondatban.

A háború alatti időkben, a gazdátlanul marad kastély berendezését, értékeit fogta és vitte boldog, boldogtalan. Valószínűleg a németek kezdhették a szét rablást, az oroszok folytatták és a lakosság tette a végére a pontot. Nagykátán is lappang még egy-két dolog. Tudok egy ülőgarnitúráról és egy gyönyörű hatalmas tükörről mely onnan származhat. Még a kastély épülete is nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Egy-két nyomorúságos melléképület idézi ma már a múltat.

„Egreskáta puszta, mely 1848-ig gróf Keglevich Gábor földesúri hatósága alá tartozott s nagyobb része most is gróf Keglevich Gáboré, a hol csinos kastély is áll, melyet 1820 körül gróf Keglevich László építtetett. Itt is kb. 3000 kötetes könyvtár van, továbbá afrikai vadászati tropheumok gazdag gyűjteménye, melyeket gróf Keglevich Gábor fia Miklós hozott onnan; végre XVII. századbeli mesterek festményei, közöttük néhány eredeti Rembrandt. Az egreskátai birtok egy 1640-ből származó s gróf Keglevich Gábor tulajdonában levő oklevél szerint, akkoriban Hétkátai Katis Ferenczé volt, kitől vétel útján került a Keglevich család birtokába, mely azután a birtokra kir. adományt is nyert. Idetartoznak még a következő lakott helyek: Erdőszőlők, Öregszőlők, Újszőlők, Feketeerdő, Kerektó, Szőlőkalja és Erekköze”

Képet a kastélyról Kucza Péter kölcsönözte.


Keglevichek nyomában III. – Gróf Keglevich Gábor birtoka

Nagykáta és környéke 1663-ig Kátay Ferenc haláláig, a Kátay család birtoka volt. 1663 után a Keglevich család vette meg a területet és itt gazdálkodott 1945-ig.

1910 és 1911-ben megjelent egy remek sorozat tagjaként a "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye"- c könyv, I. és II. kötete, Borovszky Samu szerkesztésében.

Ezen kiadványokban olvashatjuk, az alábbi leírást a Keglevich birtok gazdálkodásáról, az akkori állapotok szerint.

A képet is e kötetből kölcsönöztem.

„Egreskáta, gróf Keglevich Gábor birtoka. Összterület 2560 m. hold; ebből kert és beltelek 35, szántóföld 2000, kaszáló 40, legelő 340, erdő 20, szőlő 50, nádas 60, és az adó alá nem eső terület 15m. hold. Gazdasági és üzemrendszer: részben négyes és nyolczas vetőforgó, részben szabad gazdálkodás. Dohányt 73 kat. holdon termel. Lóállomány összesen 58; ebből igás 18, hintós 12, anyakancza 10, csikó 13, és mén 2. Nevezetesebb anyakanczák Wirthin és Missis C. nevezetesebb mén Egreskáta II. amerikai telivérek. Szarvasmarha állomány összesen 408, ebből jármos ökör 80, 120 vöröstarka tehén, 40 tinó és 36 üsző; gulyabeli 78 és hízómarha 30-50  vegyesfajta, tenyészbika 4 simmenthali, Sertésállomány 60 anyakocza és 6 kan, szőke mangalicza. Napi tejtermelés 300-600 liter amit Budapesten értékesít. Baromfitenyésztésben a fehér fajtyúkok és a pekingi kacsák után az évi forgalom 2000 korona. Van méhészete 16 kaptárral és haltenyésztés három tóval, amiben főfaj a ponty a mit Budapesten értékesít. Erdészetében uralkodó  fanem az akácz, a mit gazdasági czélokra használnak fel. A borászatban a fő borszőlőfaj az olaszrizling, ezerjó, dinka, szlankamenka és a főcsemegefaj a fehér és a piros chasselas. Kertészetében a dinnyetermesztést űzi 25 - 30 m. holdon, kb. 5000 korona évi forgalommal. Van téglaégetője, a mely évente, szükség szerint 50.000 téglát tud előállítani. s van 2 darab 8 és 10 lóerős gőzcséplőkészlete, egy gőzekéje és 3 aratógépe. A munkaerőt Nagykátán és környékén szerzi. Napszámárak férfiaknál 1,6 - 3 korona. Az átlagos földhaszonbér e környéken 40 korona.”



Öregfiúk bulimeccse

A kép 1945-ben készült, valószínűleg tavasszal. A front már átlépte Nagykátát, nem tudni merre járt. Akiket az a szerencse ért, hogy itthon voltak, hozzákezdtek a foci felélesztéséhez.

A következő sorokban Koncz István mesél nekünk a háborús időkről:
 
„1943-ban a Nagykátára munkaszolgálatra bevonultatott zsidókkal is játszottunk barátságos mérkőzést 3:3 góleredménnyel, amiért heves elmarasztalást kaptunk a nyilasoktól.

A háború végső szakaszában a pályán repülőtér volt, a háború végére kopár pusztaság lett a pályából. Kapufáknak nyoma sem maradt.

1945 tavaszán újra kellett kezdeni mindent előröl. A községi elöljáróság engedélyével a községi strandfürdő öltözőjének anyagából bányásztunk össze kapufának valót. Minden mérkőzés után szétszedtük a kapufát s elzártuk a bunkerbe, amely még a mai napig látható.

A csapat tagjai: Komonyi István ( Pál?) Fehér László, Horváth István,Brunner István, Gulyás László, Lengyel Balázs, Baglyas Sándor, Fejős Sándor, Molnár István, Szécsényi Pál, Barad Pál, Barad Sándor, Laczkó Frigyes, Koncz István, Szigedi János.

Az első mérkőzést 1945 április 12-én húsvét napján játszottuk az itt állomásozó román csapattal. 5:0 vertük őket. Három hét múlva ránk kényszerítették a visszavágó mérkőzést. Hiába szabadkoztunk, hogy arra a napra másik csapattal van lekötve a mérkőzés. A románok nagyon készültek a revansra, bántotta őket az 5:0, a visszavágóra Aradról hozattak 5 játékost, külön erre az alkalomra, sőt bírót is állítottak, aki elfogult a részünkre. A mérkőzésre kivonult az egész tisztikar, a tábornokukkal együtt. Ennek ellenére szegények megint zsákot kaptak 4:0-ra. A tábornok 4000 db cigarettát ajándékozott a győztes csapatnak. Abban az időben sokat ért a dohányárú.

Még be sem fejeztük a mérkőzést, a másik ellenfél már bemelegített. Mindössze 10 perc pihenőt tartottunk és az új mérkőzésre, újabb 90 percre álltunk ki az Egreskátán állomásozó magyar katona válogatottal. Az eredmény 5:1 a javunkra.

Az angol Katonai Misszió csapatával 1946-ban 2:2-re játszottunk. A szovjet katona-válogatottal csak edzőmérkőzést tartottunk."

Pista bácsi remek sorai megőrizték számunkra a zord idők szebb részét.

Az "öregfiúk" mérkőzésen az egyik csapat ücsörög a füvön, a kapusuk középen hever a labdával. Nincs közöttük ismerős arc. Talán nem nagykátaiak?
A csíkos mezesek közül sok ismerős tekint ránk, úgy 72 év távlatából.
A bíró szigorú lehetett, nagy vekker lóg a nyakában, a pontos időbetartás okából. Talán a mérkőzés végét az óracsörgés jelezte?


Mária Terézia királynő kiváltságlevele

A kiváltságlevél létrejötte gróf Buzini Keglevich Gábornak köszönhető, mert az uralkodónőhöz való hűsége, részvétele az örökösödési háborúban hozta ezt az eredményt.

A királynőnk által adományozott kiváltságok, vagyis az eddigiekhez képest új jogokat ezáltal új lehetőségeket kapott településünk. Bizonyára fejlődésnek indult a kereskedelem és a helybéli ipar, kézművesség és ezáltal a település is. 

Nos, itt a kiváltságlevél fényképe:


  A latin szöveget Lakatos Gyula fordította:

 „Mi Mária Terézia Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmácia,
Horvátország és Szlavónia királynője; Ausztria főhercege; Brabantia, Burgundia,Stájerország, Karintia és Carniola herceg; Flandria, Tyrol,és Goriczia grófja; Lottharingia és Barri hercegének házastársa, Hetruria nagyhercege stb. Örök emlékezetbe ajánljuk kihirdetve a jelenlévőknek és mindazoknak akire tartozik:
  
Hogy midőn szeretett hívünknek, Tekintetes és Nagyságos gróf Buzini Keglevich Gábor - a gondjaira bízottak a bíró, az esküdtek és a Pest megyében fekvő Nagy-Kátának nevezett falu azaz birtok az egész közösségének a nevében - Felségünkhöz intézett legalázatosabb kérését, minthogy hasznos és kedvező mind a mi magyar Királyságunknak, mind az említett országlakóknak és a fent nevezett Nagy-Káta falu azaz birtok lakosságának, Azt neki különös királyi kegyünk és kegyességünknél fogva jóváhagyandónak és megengedendőnek tekintjük, hogy az említett Nagy-Káta birtok ezentúl és a jövőben és az eljövendő időkben mindenkor ne csupán a mezőváros névnek örvendjen és így neveztessék, hanem ugyanakkor évi három rendbeli szabad vásár azaz évenkénti szabad vásártartási jognak is; Éspedig az első Szent Pál ünnepén (jan. 25.) a másik Szent György Harcos és Vértanu ünnepén (ápr. 24.) a harmadik pedig a Szent kereszt felmagasztalása ünnepén (szept. 14.) ugyanannyi - mindig az említett évenkénti vásárnapot megelőző napon rendezendő - marhavásárral, mindazon mentességekkel és kiváltságokkal melyekkel más városaink, mezővárosaink vagy falvaink szabad vásárait rendezik az, az előbb írt Nagy-Káta birtokon mindörökre rendezhessék és megtarthassák: Sőt megengedjük, jóváhagyjuk, kijelöljük és címet adunk jelen érvényességgel, anélkül azonban, hogy más környező helységek évenkénti szabad vásártartási jogát sértené.
  
Épen ezért együttesen és egyenként a kereskedőket, az ügyvivőket, utazókat és más akármilyen piaci embereket komolyan biztosítjuk, szavatoljuk és bizonyossá tesszük, hogy az említett vásárnapokat, vagyis az évi szabad vásárokat, az említett Nagy-Káta mezővárosában az általunk előre bocsátott módon mindörökre rendezni elrendeltük és engedélyeztük, mindennemű áruitokkal, dolgaitokkal, javaitokkal szabadon gondtalanul, személyetek, dolgaitok és áruitokért való minden félelem és rettegés nélkül jöjjetek, siessetek és csatlakozzatok, ugyanott nagykereskedést létesítve magatoknak, másfelől, ha inkább akarjátok, térjetek vissza a saját lakóhelyetekre, személyetekben és dolgaitokban mindig épen, a mi védelmünk és különleges oltalmunk alatt megmaradva.
  
És ezeket a vásárokon és más nyilvános helyeken mindenütt ismertetni és közzétenni akarjuk. A jelen dolgokat pedig, amelyeket a mi titkos pecsétünkkel  amelyet mi Magyarország Királynője használunk, közzétenni parancsoljuk, azok elolvasása után a bemutatónak ismét visszaadni szándékozunk és parancsoljuk.
  
Kelt Prágában, a mi királyi városunkban 1743. május 25. napján, magyarországi és csehországi és a többi uralkodásunk harmadik évében.   Mária Terézia”

Mindez történt lassan 274 éve. Mária Terézia királynőnk megjutalmazta falunkat egy városi ranggal, mint írta örökre.  De ezek a jogok nem lettek örök érvényűek, mert eltűntek az 1876-77-ben a megyerendszer átszervezésekor. A városi rang ezzel eltűnt, vásártartást is újból kellett kérvényezni. A városi cím 1989. február 5.-én visszatért. A vásárokat a visszaemlékezés szerint, 2004-ben felszámolta az idő.

 Az emlékezet szerint a " kutyabőr"-t a Keglevich kastélyban őrizték 1945-ig. Ekkor a kastély kifosztói kidobták és egy ismeretlen személy, több más irománnyal együtt a "Széchenyi Levéltár"-nak adományozta, szerencsénkre.

Az okirat nagyon jó állapotban ott található. 
A város történetében igen fontos okiratról a város készíttethetne egy élethű másolatot, ami a mindenkori polgármester irodáját díszíthetné.

A remek képet a kiváltságlevélről Kucza Péter kölcsönözte.

Nagykáta régi térképeken

Az 1700-as évek második felében a Habsburg Birodalom katonai térképészei azt a feladatot kapták, hogy térképezzék fel a birodalmat. Mivelhogy sajnos mi is odatartoztunk – vagyis a birodalom részei voltunk – így a magyarok országát is papírra rajzolták. (Mária Terézia volt ezen időben a magyarok királynéja. A térképezés utolsó 7 évét már II. József uralkodása alatt végezték.) A hatalmas munkát 24 év alatt végezték el, azt is tudjuk, hogy 1763-tól 1787-ig. A munka sziszifuszi és rendkívül alapos volt.

A térkép érdekessége, hogy a város neve fölött olvasható a "Markt" szó, ami németül piacot jelent. Valószínűnek tartom, hogy Nagykátának országosan nevezetes vásárait jelölték meg, kiváltképp a marhavásárait. Nagykáta, Mária Teréziától kiváltságlevelet kapott 1743-ban, amelyben nem csak városi rangot kapott, hanem vásártartó jogot is. Ezen kiváltságleveleket nem osztogatták csak úgy. A kiváltságlevél  egyértelműen gróf Keglevich Gábor érdeme. (Mária Terézia kiváltságlevele, egy következő jegyzet témája lehet.)

Mivelhogy engem mindig nagyon érdekel szülőhelyem múltja, jelene, na meg a jövője is, így valahogy természetes, hogy a fent nevezett időszakból városom térképét emelem ide. Szinte visszatekinthetünk a múltba, úgy pár százméteres magasságból. Fantasztikus így visszatekinteni, úgy 2,5 évszázadot.

A térképészek minden utcát bejártak, minden házat belerajzoltak a helyükre. Van amelyik utca ugyanúgy kanyarodik mint nagyjából 230 évvel ezelőtt, de egy másik már meg sincs, mert másként gondolták az utódok. A házak túlnyomó többsége akkoriban célszerűségi okból kifolyólag is nádtetős volt. Hiszen nem kellett messzire szekerezni a jó minőségű tetőfedő nád beszerzésének okából. Termett az rendesen a farmosi, meg az erekközi vidéken.

Régi iratokban, könyvekben találunk arról leírást, hogy Nagykátán két malom működött. Hogy mi működtette a malmokat azt csak gyanítani lehet, hogy elektromos energia nem, az bizonyos, hiszen olyan még nem létezett A víz, mint energia is rögtön kiesik, mert belterületünkön nincs még egy patak sem. A szélmalom lehetőségét is rögtön kizárhatjuk, így maradt az állati erő, a szárazmalom. (Szép hazán egyetlen szárazmalma Szarvason maradt meg, vigyáznak is rá nagy gonddal.) A szárazmalmok állati erővel működtek  általában lovak, de néha rászorultak az ökrökre vagy tehenekre is. Az állatokat gerendák közé fogták és azok körbe-körbe keringve hajtották a célszerű szerkezetet.
Tehát nálunk is volt kettő, de izgalmas az is, hogy hol?
Kérdésre talán ez az elő térkép amely  megadja a válasz! A templomot könnyű megtalálni, attól jobbra induljunk el a tekintetünkkel a mai Kossuth Lajos utcán és az út jobb oldalán két kis fogaskerék félét látunk. No, az az egyik malom. Nagyjából a mai Hudák áruház helyén működött.
A másik malom a József Attila utcán lehetett, a Lovas utca, Munkácsi Mihály utca torkolata környékén. Oda van berajzolva a malom jele.
A malmokat a második katonai térképen, melyet 1806-1869 -ig rajzoltak már nem találjuk.

A térképész hibásan írja településünk nevét,  bocsássuk meg ezt a németnek!

A térképet a gallery.hungaricana.hu internetes oldalról kölcsönöztem.


Eperfák a Dózsa György úton

Az eperfáknak valamikor nagy divatja volt. Célszerű egy fa volt, majd minden házban volt ilyen, némelyik hatalmasra nőtt. Volt belőle amelyik fekete epret termett – jó lila lett a gyerekember szája tőle. És volt fehéret termő fa is, mely éréskor kicsit rózsaszínű lett, na, ezt szerettük a legjobban. Az udvaron lévő fát a gazda jól megrázta, kiengedte a malacokat, azok is rögtön rácsaptak a csemegére.

Talán, az 1800- as évek vége felé beindult a selyemhernyó tenyésztés. Településünkön az 1900-as évek legelején már " selyemtenyésztési felügyelőség" működik. Akik vállalkoztak e nemes cselekedetre, azok kaptak hernyókat egy dobozzal. Na, ezek a falánk jószágok csak ettek, csak ettek. Hordani kellett nekik az eperfa levelét rendesen, addig míg be nem gubóztak. Akkor, az aki kiadta a hernyókat, visszavásárolta a szép rózsaszínű gubókat.Az eperlevélből egy kis pénz lett gubókból meg selyemszál. Szólt is a mozgalmi dal rendesen „Sződd a selymet, elvtárs!”. ( A YouTube-on most is meghallgatható! )

"A szekszárdi m. kir.selyemtenyésztési felügyelőség is s hozzáforduló községeket, szederfa-maggal és csemetéket bőségesen ellátja, s minden útbaigazítást megad. A kiültetés évről-évre több: 1908-ban a közutakra és közterekre 14437 db. szederfát ültettek ki. Ez idő szerint a a selyemtenyésztést a kalocsai és a kiskőrösi járásban űzik a legtöbb sikerrel."
Írta a Dr Borovszky Samu által szerkesztett: Pest-Pilis-Kiskun-Vármegye I-II kötetes monográfiája, 1910-11-ben
  
Az eperfának valószínű az amerikai szövőlepke tett be, mert emlékszem olyan évre amikor az elszaporodott hernyók csupaszra rágták a fákat a nyár közepére. Ezután kezdtek eltünedezni a szép eperfák. Városunknak van egy része melyet Epresnek neveznek, bizonyára nem véletlenül.
   
A Dózsa György út – régi szép nevén Erzsébet királyné út – mindkét oldalán valaha eperfákat ültettek. Ez a fasor ágai különlegesen voltak nevelve, egy szál vastagabb drót segítségével összeölelkeztek, összefonódtak a fák, szinte keretet, kordont alkottak az út szélén. A lombok teljében szép látvány volt ez a fasor.


De ilyen eperfasor volt még a Tápióbicske felé menő úton is.
A fasort valamikor kiirtották, de pár kép még maradt róluk.
A képeket Rada István kölcsönözte.


Érdekesség, Vancsik tanár úr festménye az eperfákról.