Az állomás

A pillanatot még a háború előtti években rögzíthette egy fekete masina. Nyár eleje lehetett, az állomás épülete, na és az utasok is élvezhették a hatalmas galagonyafák áldásos hűvösét. Az idő dél felé járt, az árnyék, mint a napóra megmutatja az időt.

   

Ma már a technika hozta kopárság jellemzi az állomásokat, letaroltak minden fát. Hová lettek a romantikus és szép vasúti épületek, amik a tervezetten ültetett fák árnyékában hűsölhettek. Hová tűntek az állomási verebek, a mozdony pöfögése, a gőz sistergése és a forgalmista sípolása? Bármerre utazunk kopasz, kopár és sivár állomások sorjáznak, a lélek is rég eltávozott belőlük. A MÁV területére fákat akkor sem ültetnek, ha éppen lehetne.

   

A szolgálat az szolgálat, az állomásfőnök úr zubbonya szabályszerűen begombolva, a karszalag – a felségjelvénye – a bal karjára felhúzva. Társasága is akadt, valakivel beszélgetett, együtt álltak a fényképező elé. A zsebórája egy vastag lánc végén, a bal felső zubbonyzsebében ketyeg. A bajusza rendesen gondozott. Hátuk mögött a "Forgalmi iroda" ajtaja ásítozik és talán kihallatszik a morze jeladó kopogása, amennyire a verebek csiviteléséből ki lehet szűrni.

Régi családi képek

Becslés alapján, úgy száz év távlatából nézhet ránk a házaspár, a hetyke, kackiás bajuszú családfő és a kendős fiatalasszony. Bizonyára éppen valamit ünnepelnek, az asszonyka kezében egy marék virág. Mosolya elég visszafogott. A férj, szögletes borosüveget szorongat a markában, töltött is már a pohárba - mi baj lehet - s ha elkattan az a fránya szerkezet, meghúzza azt a poharat, az bizonyos. 

Itt már a bővebb családot látjuk. Kihoztak a ház elé egy padot is, amin a népes család nem igen fér el. A borosüveget most más szorongatja, az ábrázatok alapján ő a férj apja lehet. Ide sereglettek a gyerekek is, nagyon úgy néznek ki, hogy ők egy fészekalja. Az orgonasípok sorrendjét követve, évenként érkezhettek.

A nádtetős házacska alacsony, a két ablakocska majdnem a földet súrolja. A paprikafüzérből – mely a padlás szellőzőlyukából lóg ki  – őszi időre lehet következtetni. Az is bizonyos, hogy a kép vasárnap készült, akkoriban még igen elvált a vasárnap és a többi nap ruházata.

A fiatal párról sajna semmi adatom nincs, de reménykedem, hátha valaki rájuk ismer. Elérhetőségem a jobb felső sarokban.

Téli örömök

Visszajött, de inkább azt írom, hogy megérkezett a tél, így február végén. A fagy erősen kaparássza az ablak üvegét. Napok óta havazik, puha lepel hasal a földön, melyet fel-fel kap a kergetőző szél és sodor odább több métert. Tél van még a javából, de a verebek nagyon lármáznak, éreznek már valamit, amit mi csak a naptárból látjuk. Közeleg a kikelet!

A zord időkről jutottak eszembe ezek a téli képek: a téli örömökben elmerülő gyerekeket látunk. A kép Nagykátán készült, de bizonyára vannak akiknek erős fejtörést okozna, ha meg szeretnék állapítani a helyet. Mára már teljesen átalakult a helyszín és még a környéke is.

Egy mesterséges dombot látunk melyet a rajta lévő "Szentháromság" szobornak hordtak össze, valamikor a felállítása előtt. A domb már nincs meg, a nagy lakóház építésekor megszüntették, a "Szentháromság" szobrot áttelepítették a parókia udvarába. Helyére épült – sajnos – a lakosság által "Citadellának" nevezett lakómonstrum, a templommal szemben.

Ez a kicsiny dombocska a mi gyermeki szemünkben hatalmas lehetőség volt a téli szórakozásra. A szánkóval – már akinek volt szánkója – csúsztunk vagy 5 métert. Micsoda öröm volt! Rohanás vissza a dombra, majd újból le. Az arcunk hamar kipirosodott, a cipőnk még hamarább átázott.

Látható ott egy keskeny sáv az volt a csúszka, illetve az iringa. Azon lehetett iringálni. Fent a kerítésnél egy fiúcska már igen várja, hogy a szánkózók eltűnjenek az iringáról. Ő majd nekiszalad a lejtőnek és lecsúszik, mesterien egyensúlyozva magát.

A háttérben látunk egy feliratot: " Méteráru". Az a bazársor záróépülete volt, ami a jobb szárnyát zárta le az üzletsornak. Elbontották és a most látható emeletes épületet építették helyette, mely áruháznak és az irodáknak is helyt adott.

A következő remek kép is kapcsolódik a télhez. Elromlott ez a nyavajás, valami szerelőhöz kellene eljutni. A szomszéd besegített, elvontatta a motorok tudójához. Bebizonyosodott, hogy nem kell az a sok lóerő, két lóerővel is elműködik igen biztonságosan. A tulajdonos bent lapít a kormány mögött, ez bizonyos, mert az a kocsi össze - vissza haladna, nem úgy mint egy rendes szekér. Az irányjelző hibátlanul működik, nem sokára jobbra fordul a vontatmány, a hajtó félreérthetetlenül jelzi ezt, az ostortartó jobb kezével.

A képek forrása: Nagykátai emlékek

Temetési menet

Valakit utolsó útjára kísér, az igen szépszámú gyászoló tömeg. A jobb létre szenderült koporsója a fehér lovak húzta gyászkocsin van. Sajnos a gyászkocsi nem látszik, pedig ezen korban igen mívesek voltak azok a kocsik. Csak az egyik ló villan ki az emberek közül. A lovak előtt valaki hozza a keresztet, rajta a tábla is látható, ám a név nem olvasható, bárhogyan nagyítom a képet. Ezek alapján egyenlőre rejtély marad a másvilágra költözött neve.

Pedig neves ember lehetett a községben a nagy menet is ezt tükrözi. A papság is igen szépen összejött, bár abban a régmúlt világban nem ütközött ez nagy nehézségbe, hiszen egy plébánián három-négy pap is szolgált. A sirató asszonyok is vannak szép számmal, ők mennek a menet elején, az egyiknek üveglámpás van a kezében. A lobogókat vivők már elmehettek azért nincsenek benne a látóterünkben.

A menet – úgy télvíz idején – vonult el a fő utcánkon, akkor még valószínű, hogy Erzsébet-királyné út volt a neve. (Én visszaadtam volna ezt a régi szép nevét az útnak! No, de nekem nem volt beleszólásom, az efféle dolgokba.) A menet eleje – vagyis azt amit mi látunk – a Krajcsovicsék háza előtt megy éppen. A ház mára már elveszítette szépségét. (A mostani piaccal szemben.) A kép elején látható eperfa csemetéket nemrégen ültethették. Átlátva a másik oldalra talán ott már öregebbek a fák, úgy tűnik ott már össze vannak kötve az ágak.

Ha távolabb elnézünk akkor egy tűzfalat látunk, az a mostani óvoda fala. De ha továbbnézünk akkor a Bíróság épületének látszik, ugyancsak a tűzfala. (Az eleink úgy képzelték, több felsorolható példa alapján, hogy az épületeket, olyan városiasan, egymáshoz ragasztják. De a későbbi kor ezt az elképzelést igencsak sutba dobta. Így lett elég jellegtelen a főutcánk.) Ha valaki erősen nézi a képet, megláthatja az óvoda tetőzetének bal alsó részénél, egy távoli halványszürke kúpot, no, az a templomtorony.

A kép talán az 1920-as években készülhetett.

Gödöllei István mészárszéke

A mészárszék épületét már ne keressük, legalábbis azt amit a képen látunk. Valószínű, hogy a 30-as években lebontották és új épületet emeltek helyette, hentes üzlettel az utcára. Pár évtizede még az ÁFÉSZ bérletében működött a húsbolt. (Magánvállalkozásokat a szocializmus építése alatt, lesöpörték a kereskedelmi palettáról.)

Gödöllei István – ki a hajdani mészárszéket megnyitotta – Budapesten tanulta ki a szakmát és 2 évig ott dolgozott mint segéd. 1915-ben katonának vitték. Bevonult a 68-as gyalogezredhez, az orosz fronton harcolt, majd 1916-ban megsebesülve orosz fogságba esik, ahonnan 1918-ban hazatér. 1922- ben önállósította magát, üzletet nyitott. A "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Általános Ismertetője és Címtára az 1931-32. évre"-c. monográfia mint nagykátai hentesként írja.

A képen látható "Mészáros és Hentesbolt" a Bajcsy-Zsilinszky út 3-as szám, a most álló ház elődjeként jobb oldalán a Tejcsarnokkal (ma lakóház). Ma is a család leszármazottainak birtokában van.

A tanulmányai végeztével 1915 április 12-én Bizonyítványt kapott, melynek szövege:

„Bizonyítvány arról, miszerint Nagykátán az 1896-ik évben született Gödöllei István a mészáros mesterséget t. cz. Klan Mór és Nagy Gábor úr ipartestületi tagoknál 1912 január 1 napja és 1915 február hó 28 napja között tanulta, s ez alatt magát szabályszerűen viselte, a tanult iparágban tanusított előmenetele jó, iskolai minősítvénye jó. Minélfogva őt mészáros-segéddé avatjuk s a segédek lajstromába felvesszük. Budapest 1915 évi április hó 12 napján. Nagy Gábor tanítómester”

A dokumentumokat a Gödöllei családtól kaptam.

Akiket a mozdony füstje Nagykátán is megcsapott

Nem tudni milyen okból kifolyólag, de a nagykátai állomás személyzete – persze csak aki el tudta hagyni a szolgálati helyét – kisereglett a veszteglő mozdony mellé.

Az állomás főnöke is ott álldogál. Balról a második. Onnan lehet megismerni, hogy a bal karján van a felségjele, a karszalag és fehér kesztyű van a kezén. A zubbonya jobb felső zsebében van a zsebórája. Abban a régmúlt világban igen nagy tekintélye volt a vasútnak. Csak úgy lehetett oda bekerülni, ha két vasutas ajánlotta a belépni szándékozót.(Édesapám, halálakor már nyugalmazott volt, a maga 47 évével.) A MÁV nagyon megválogatta az alkalmazottait, még a korabeli dal is elárulja, hogy rangja volt az ott dolgozóknak.

„Az én rózsám vasutas, vasutas, vasutas. 

Hogyha nem sok az utas, rögtön megölel! 

Teheti, mert vasutyi, vasutyi, vasutyi, 

Magyar állam fizeti, hát szeretni kell!”

(A szövegre kattintva rögtön a régi vasuti hangulatba is kerülhetünk!)

Balról az elsőnek paszomány van a zubbonyának ujján és fehér kaucsuk nyakvédő a zubbony álló gallérján. Vagy forgalmista lehetett, vagy az állomásfőnök helyettese.

A lépcsőn álló valószínű, hogy a pénztáros volt, esetleg raktárvezető. Sorban a harmadik, negyedik nyűttebb ruhájuk alapján, málházók lehettek. Az ötödik a sorban valószínű, hogy nem tartozott az állomás személyzetéhez. (A bal mellényzsebében zsebóra van.) 

A vezetőállásból kényelmesen szemlélődik a mozdony vezetője.

Na, de megemlítem a mozdonyt is ha már ott áll. Ez volt a 442. sorozatszámú mozdony amelyet a MÁVAG-ban gyártottak, majd forgalomba állításkor a 442.018 pályaszámot kapta. 1917-től 1920-ig gyártották ezeket a gőzösöket összesen 30 darabot. A képen lévő volt a 18. Ezeket a szép mozdonyokat 1972-ben selejtezték le. Írmagja még itt-ott kiállítva látható.

Új adataim:  A kép az 1937-ben évben készült. A mozdonyvezető számunkra ismeretlen. A lépcsőn Kővári Dániel áll. A vasutasok sora, balról jobbra: Magos Sándor, László Imre, Komonyi Pál, Szécsényi József és Bálint Sándor zárja a sort

Wikipedia a 442-es mozdonysorozatról.

Egy amatőr film a mozdonyról.

A tél örömei a havas úton

Ma már nehéz elképzelni, de elhinni is, hogy mennyire autómentesek voltak a régi utak. Téli időszakban igazi játszótereknek bizonyultak az utcák, országutak. Édesanyám sem tiltotta, hogy kimenjek a farmosi útra szánkózni, hozzánk az volt a legközelebb. Egy zsineggel kihúztam a szánkómat az úthoz, ahol mindig akadt egy pajtás aki az út szélén bámészkodott, csatlakozva hozzá vártuk a jószerencsét. A jószerencse lovaskocsi képében jelenhetett meg. 

A lovacskák három féle alkotmányt húzhattak télen. Általában a gazdának lőcsös kocsija (ráfolt, faszerkezetű kerekekkel) volt, a gazdagabbnak már úgynevezett stráfkocsija (gumikerekű) és még télen hozzájöhetett a nagyméretű szán is. Nyugodtan lehetett a szánnal is közlekedni, mert akkoriban nem takarították az utakat. Minek takarították volna?

Szóval tekergettük a fejünket jobbra és balra, toporogtunk, tapostuk a havat. Az utcánk végéről jócskán el lehetett látni farmos felé a erdőszőlői vasúti átjáróig, jobbra meg az Urbán bácsi boltjáig. (Az egy különálló épület volt az Árpád utca és a Jászberényi út találkozásánál. Már nincs meg.) 

Izgi volt ha valamerről feltűnt egy lovaskocsi. A kocsistól vagy megkérdeztük, hogy kocsi után köthetjük e a szánkónkat, vagy nem. Az igen válasz volt a jobb és akkor gyorsan cselekedni kellett. A kocsi után kocogva a szánkónk zsinórját átfűztük valamelyik alkatrészen és a zsineg végét fogva rápattantunk a szánunkra. Innentől kezdve megnyílt számunkra a mennyország, húzattuk magunkat a lovacskákkal. Ha megérkeztünk az erdőszőlői átjáróhoz, a madzagot elengedtük és így leválasztottuk magunkat a kocsiról. Itt megint várakozni kellett, hogy megérkezzék a visszafelé járat.

A zsineget nem volt tanácsos a kocsihoz kötni - erre hamar rájöttünk - mert akkor nem tudtunk egykönnyen megszabadulni a ló vontatta járműtől. Volt amelyik kocsisnak nem tetszett a mi szórakozásunk az veszettül csapkodott hátra az ostorával. Bizonyára gyereke sem volt neki otthon.

A képeken pont ilyen szánkózó fiúkat látni a Dózsa György úton, csak pár évtizeddel a miénknél később. A fuvaros épen egy fával és szénnel megrakott kocsival igyekezik a címzetthez. A korcsolyásokat húzó meg épen a TÜZÉP-re igyekezhetett.

Az illusztráló fényképeket a "Nagykátai emlékek" Facebook oldalról kölcsönöztem.

Egy régi képeslap 1899-ből

Az előző jegyzeteim egyikében az új Járásbíróság épületéről írtam.

Idézek belőle:

„Felmerülhet, ha ez új épület, hol volt a régi? Mind a mai napig is áll ez az épület - egyes írások szerint - 1872-től. Akkoriban Királyi Járásbíróság volt a neve. A hosszú oldalával a 31 sz. útra támaszkodó építmény ott van, ahol az Ady Endre útra ránőtt a Töhötöm utca. Fele meszelt, fele meg nem, ahogyan a lakók ápolják.”

 

Most képen is bemutatom a sokablakos földszintes épületet, melyet jobb volt elkerülni nagy ívben. Még mindig dacol az idő fogával, bár a lakók – kiket bele költöztettek – át-át alakítgatták. A több kis ablakot kicseréltek nagyobbra, ahogyan a divat és a célszerűség hozta. Ha az adatok pontosak, akkor az idén lett 145 éves az épület.

A képeslap bal oldalán a római katolikus templomot látjuk a régi formájában, még az 1903-as átépítés előtt. Bővebbet a Templomunk régi képe c. jegyzetemben.

Képeslapot Kucza Péter gyűjteményéből kaptam közlésre.

Őszi hangulat

Tartogattam ezt a szép képet, hogy majd ősszel, a betakarítás idején írok róla, ám már majdnem kiszaladtam az időből.

Írok pár szót ezen cselekedetről, mert nagyot változott a világ, felnőtt már 1-2 nemzedék akik ilyent még nem is hallottak. A betakarítás ideje – behordásnak is mondták – általában ősszel volt, terményérés idején. Ősszel érett be a kukorica, a gyümölcs, a szőlő a tök, a cukorrépa, a napraforgó és egyebek. ( A kalászosokat nem sorolom ide, mert azok ideje már Péter - Pál után eljött.) A termények eddig kint aludtak az Isten szép ege alatt, érhette is őket ezalatt egy két baj. A gazda is akkor nyugodott meg,  mikor a lovaskocsival odaállt a földjére és a termést betakaríthatta, behordhatta a portára.

Kovács bácsiéknál is minden termés a helyére került. A tököt is behordták, lepakolták a szalma kazal tövében, és mivel verőfényes nap sütött, rájuk is csücsültek a pihenés reményében. Egy kedves mosolygós, együtt idősödő házaspár tekint ránk a képről. Megették a kenyerük javát, szorgalmasan végigdolgozták az életüket. A kezükön – az áldott munkáskezükön – látszik, hogy megnyomorította a nehéz fizikai munka.

Valószínűnek tartom, hogy a kép vasárnap készülhetett, fényesen villog a fekete cipő, a kalap sem tűnik hétköznapinak.( A gazdasszonyra a kötény minden időben ráillett.)

A kép a Gazdag utca 101-ben, mai nevén Feszty Árpád utca 2-es számú ház udvarán készült.

Az új járásbíróság

A szép új Járásbíróság épületét épen 115 évvel ezelőtt, 1902. október 26-án adták át a köznek. Még azt is tudjuk, hogy délelőtt 11 órakor esett meg az átadási ceremónia. Új, a kornak megfelelő épületben dolgozhattak ezentúl a bírák, az ügyészek, az ügyvédek és egyáltalán mindenki, aki az igazságot szolgálta.

A régi épület is meg volt még, de elavult az idők folyamán, így az igény egyre követelte a jobbat. Hosszú ideig latolgatta, mérlegelte az elöljáróság az új épület helyét. Felmerült a Kossuth Lajos tér is, de végül az szép-nevű Erzsébet királyné útja bizonyult a legjobbnak.

Az alapkőletétel is ünnepélyességgel valósult meg 1902. március 26-án délután 15 órakor. Innentől kezdve gőzerővel beindult az építkezés, Szász Róbert királyi mérnök és műszaki építész  felügyeletéve. De az is lehetséges, hogy ő a tervező is. Tímár János ceglédi építész emberei emelték gyors kezekkel a falakat. Ennek meg is volt az eredménye, hiszen 6 hónap alatt tető alá hozták az egészet.

A tervező városi utcában, városi látképben gondolkodott, az épület tűzfallal simul a két szomszédos telekhez. Az utódok ezt nem vették észre, vagy nem akarták, így a városunk legnagyobb utcája olyan, amilyen. Földszintes város.

A járásbírósági épület udvarában kisebb börtönt is építettek, ahol az ítéletre várók ücsörögtek, itt várták be a bíróság ítéletét, melyet a bíró érdem szerint osztogatott. Persze ide foglár is kellett, hát ő is ott lakott az udvarban.

Felmerülhet, ha ez új épület, hol volt a régi?

Mind a mai napig is áll ez az épület - egyes írások szerint - 1872-től. Akkoriban Királyi Járásbíróság volt a neve. A hosszú oldalával a 31 sz. útra támaszkodó építmény ott van ahol az Ady Endre útra ránőtt Töhötöm utca. Fele meszelt, fele meg nem, ahogyan a lakók ápolják.

A szép képeslapot Faragó Lajos jóvoltából láthatjuk. Megjelent 1906-ban.

Forrás: Kucza Péter: Nagykáta Képek a múltból - c. könyve.