Keglevichek nyomában III. – Gróf Keglevich Gábor birtoka

Nagykáta és környéke 1663-ig Kátay Ferenc haláláig, a Kátay család birtoka volt. 1663 után a Keglevich család vette meg a területet és itt gazdálkodott 1945-ig.

1910 és 1911-ben megjelent egy remek sorozat tagjaként a "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye"- c könyv, I. és II. kötete, Borovszky Samu szerkesztésében.

Ezen kiadványokban olvashatjuk, az alábbi leírást a Keglevich birtok gazdálkodásáról, az akkori állapotok szerint.

A képet is e kötetből kölcsönöztem.

„Egreskáta, gróf Keglevich Gábor birtoka. Összterület 2560 m. hold; ebből kert és beltelek 35, szántóföld 2000, kaszáló 40, legelő 340, erdő 20, szőlő 50, nádas 60, és az adó alá nem eső terület 15m. hold. Gazdasági és üzemrendszer: részben négyes és nyolczas vetőforgó, részben szabad gazdálkodás. Dohányt 73 kat. holdon termel. Lóállomány összesen 58; ebből igás 18, hintós 12, anyakancza 10, csikó 13, és mén 2. Nevezetesebb anyakanczák Wirthin és Missis C. nevezetesebb mén Egreskáta II. amerikai telivérek. Szarvasmarha állomány összesen 408, ebből jármos ökör 80, 120 vöröstarka tehén, 40 tinó és 36 üsző; gulyabeli 78 és hízómarha 30-50  vegyesfajta, tenyészbika 4 simmenthali, Sertésállomány 60 anyakocza és 6 kan, szőke mangalicza. Napi tejtermelés 300-600 liter amit Budapesten értékesít. Baromfitenyésztésben a fehér fajtyúkok és a pekingi kacsák után az évi forgalom 2000 korona. Van méhészete 16 kaptárral és haltenyésztés három tóval, amiben főfaj a ponty a mit Budapesten értékesít. Erdészetében uralkodó  fanem az akácz, a mit gazdasági czélokra használnak fel. A borászatban a fő borszőlőfaj az olaszrizling, ezerjó, dinka, szlankamenka és a főcsemegefaj a fehér és a piros chasselas. Kertészetében a dinnyetermesztést űzi 25 - 30 m. holdon, kb. 5000 korona évi forgalommal. Van téglaégetője, a mely évente, szükség szerint 50.000 téglát tud előállítani. s van 2 darab 8 és 10 lóerős gőzcséplőkészlete, egy gőzekéje és 3 aratógépe. A munkaerőt Nagykátán és környékén szerzi. Napszámárak férfiaknál 1,6 - 3 korona. Az átlagos földhaszonbér e környéken 40 korona.”

Öregfiúk bulimeccse

A kép 1945-ben készült, valószínűleg tavasszal. A front már átlépte Nagykátát, nem tudni merre járt. Akiket az a szerencse ért, hogy itthon voltak, hozzákezdtek a foci felélesztéséhez.

A következő sorokban Koncz István mesél nekünk a háborús időkről:

 

„1943-ban a Nagykátára munkaszolgálatra bevonultatott zsidókkal is játszottunk barátságos mérkőzést 3:3 góleredménnyel, amiért heves elmarasztalást kaptunk a nyilasoktól.

A háború végső szakaszában a pályán repülőtér volt, a háború végére kopár pusztaság lett a pályából. Kapufáknak nyoma sem maradt.

1945 tavaszán újra kellett kezdeni mindent előröl. A községi elöljáróság engedélyével a községi strandfürdő öltözőjének anyagából bányásztunk össze kapufának valót. Minden mérkőzés után szétszedtük a kapufát s elzártuk a bunkerbe, amely még a mai napig látható.

A csapat tagjai: Komonyi István ( Pál?) Fehér László, Horváth István,Brunner István, Gulyás László, Lengyel Balázs, Baglyas Sándor, Fejős Sándor, Molnár István, Szécsényi Pál, Barad Pál, Barad Sándor, Laczkó Frigyes, Koncz István, Szigedi János.

Az első mérkőzést 1945 április 12-én húsvét napján játszottuk az itt állomásozó román csapattal. 5:0 vertük őket. Három hét múlva ránk kényszerítették a visszavágó mérkőzést. Hiába szabadkoztunk, hogy arra a napra másik csapattal van lekötve a mérkőzés. A románok nagyon készültek a revansra, bántotta őket az 5:0, a visszavágóra Aradról hozattak 5 játékost, külön erre az alkalomra, sőt bírót is állítottak, aki elfogult a részünkre. A mérkőzésre kivonult az egész tisztikar, a tábornokukkal együtt. Ennek ellenére szegények megint zsákot kaptak 4:0-ra. A tábornok 4000 db cigarettát ajándékozott a győztes csapatnak. Abban az időben sokat ért a dohányárú.

Még be sem fejeztük a mérkőzést, a másik ellenfél már bemelegített. Mindössze 10 perc pihenőt tartottunk és az új mérkőzésre, újabb 90 percre álltunk ki az Egreskátán állomásozó magyar katona válogatottal. Az eredmény 5:1 a javunkra.

Az angol Katonai Misszió csapatával 1946-ban 2:2-re játszottunk. A szovjet katona-válogatottal csak edzőmérkőzést tartottunk."

Pista bácsi remek sorai megőrizték számunkra a zord idők szebb részét.

Az "öregfiúk" mérkőzésen az egyik csapat ücsörög a füvön, a kapusuk középen hever a labdával. Nincs közöttük ismerős arc. Talán nem nagykátaiak?

A csíkos mezesek közül sok ismerős tekint ránk, úgy 72 év távlatából.

A bíró szigorú lehetett, nagy vekker lóg a nyakában, a pontos időbetartás okából. Talán a mérkőzés végét az óracsörgés jelezte?

Mária Terézia királynő kiváltságlevele

A kiváltságlevél létrejötte gróf Buzini Keglevich Gábornak köszönhető, mert az uralkodónőhöz való hűsége, részvétele az örökösödési háborúban hozta ezt az eredményt.

A királynőnk által adományozott kiváltságok, vagyis az eddigiekhez képest új jogokat ezáltal új lehetőségeket kapott településünk. Bizonyára fejlődésnek indult a kereskedelem és a helybéli ipar, kézművesség és ezáltal a település is. 

Nos, itt a kiváltságlevél fényképe:

  A latin szöveget Lakatos Gyula fordította:

 „Mi Mária Terézia Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmácia,

Horvátország és Szlavónia királynője; Ausztria főhercege; Brabantia, Burgundia,Stájerország, Karintia és Carniola herceg; Flandria, Tyrol,és Goriczia grófja; Lottharingia és Barri hercegének házastársa, Hetruria nagyhercege stb. Örök emlékezetbe ajánljuk kihirdetve a jelenlévőknek és mindazoknak akire tartozik:

  

Hogy midőn szeretett hívünknek, Tekintetes és Nagyságos gróf Buzini Keglevich Gábor - a gondjaira bízottak a bíró, az esküdtek és a Pest megyében fekvő Nagy-Kátának nevezett falu azaz birtok az egész közösségének a nevében - Felségünkhöz intézett legalázatosabb kérését, minthogy hasznos és kedvező mind a mi magyar Királyságunknak, mind az említett országlakóknak és a fent nevezett Nagy-Káta falu azaz birtok lakosságának, Azt neki különös királyi kegyünk és kegyességünknél fogva jóváhagyandónak és megengedendőnek tekintjük, hogy az említett Nagy-Káta birtok ezentúl és a jövőben és az eljövendő időkben mindenkor ne csupán a mezőváros névnek örvendjen és így neveztessék, hanem ugyanakkor évi három rendbeli szabad vásár azaz évenkénti szabad vásártartási jognak is; Éspedig az első Szent Pál ünnepén (jan. 25.) a másik Szent György Harcos és Vértanu ünnepén (ápr. 24.) a harmadik pedig a Szent kereszt felmagasztalása ünnepén (szept. 14.) ugyanannyi - mindig az említett évenkénti vásárnapot megelőző napon rendezendő - marhavásárral, mindazon mentességekkel és kiváltságokkal melyekkel más városaink, mezővárosaink vagy falvaink szabad vásárait rendezik az, az előbb írt Nagy-Káta birtokon mindörökre rendezhessék és megtarthassák: Sőt megengedjük, jóváhagyjuk, kijelöljük és címet adunk jelen érvényességgel, anélkül azonban, hogy más környező helységek évenkénti szabad vásártartási jogát sértené.

  

Épen ezért együttesen és egyenként a kereskedőket, az ügyvivőket, utazókat és más akármilyen piaci embereket komolyan biztosítjuk, szavatoljuk és bizonyossá tesszük, hogy az említett vásárnapokat, vagyis az évi szabad vásárokat, az említett Nagy-Káta mezővárosában az általunk előre bocsátott módon mindörökre rendezni elrendeltük és engedélyeztük, mindennemű áruitokkal, dolgaitokkal, javaitokkal szabadon gondtalanul, személyetek, dolgaitok és áruitokért való minden félelem és rettegés nélkül jöjjetek, siessetek és csatlakozzatok, ugyanott nagykereskedést létesítve magatoknak, másfelől, ha inkább akarjátok, térjetek vissza a saját lakóhelyetekre, személyetekben és dolgaitokban mindig épen, a mi védelmünk és különleges oltalmunk alatt megmaradva.

  

És ezeket a vásárokon és más nyilvános helyeken mindenütt ismertetni és közzétenni akarjuk. A jelen dolgokat pedig, amelyeket a mi titkos pecsétünkkel  amelyet mi Magyarország Királynője használunk, közzétenni parancsoljuk, azok elolvasása után a bemutatónak ismét visszaadni szándékozunk és parancsoljuk.

  

Kelt Prágában, a mi királyi városunkban 1743. május 25. napján, magyarországi és csehországi és a többi uralkodásunk harmadik évében.   Mária Terézia”

Mindez történt lassan 274 éve. Mária Terézia királynőnk megjutalmazta falunkat egy városi ranggal, mint írta örökre.  De ezek a jogok nem lettek örök érvényűek, mert eltűntek az 1876-77-ben a megyerendszer átszervezésekor. A városi rang ezzel eltűnt, vásártartást is újból kellett kérvényezni. A városi cím 1989. február 5.-én visszatért. A vásárokat a visszaemlékezés szerint, 2004-ben felszámolta az idő.

 Az emlékezet szerint a " kutyabőr"-t a Keglevich kastélyban őrizték 1945-ig. Ekkor a kastély kifosztói kidobták és egy ismeretlen személy, több más irománnyal együtt a "Széchenyi Levéltár"-nak adományozta, szerencsénkre.

Az okirat nagyon jó állapotban ott található. 

A város történetében igen fontos okiratról a város készíttethetne egy élethű másolatot, ami a mindenkori polgármester irodáját díszíthetné.

A remek képet a kiváltságlevélről Kucza Péter kölcsönözte.

Nagykáta régi térképeken

Az 1700-as évek második felében a Habsburg Birodalom katonai térképészei azt a feladatot kapták, hogy térképezzék fel a birodalmat. Mivelhogy sajnos mi is odatartoztunk – vagyis a birodalom részei voltunk – így a magyarok országát is papírra rajzolták. (Mária Terézia volt ezen időben a magyarok királynéja. A térképezés utolsó 7 évét már II. József uralkodása alatt végezték.) A hatalmas munkát 24 év alatt végezték el, azt is tudjuk, hogy 1763-tól 1787-ig. A munka sziszifuszi és rendkívül alapos volt.

A térkép érdekessége, hogy a város neve fölött olvasható a "Markt" szó, ami németül piacot jelent. Valószínűnek tartom, hogy Nagykátának országosan nevezetes vásárait jelölték meg, kiváltképp a marhavásárait. Nagykáta, Mária Teréziától kiváltságlevelet kapott 1743-ban, amelyben nem csak városi rangot kapott, hanem vásártartó jogot is. Ezen kiváltságleveleket nem osztogatták csak úgy. A kiváltságlevél  egyértelműen gróf Keglevich Gábor érdeme. (Mária Terézia kiváltságlevele, egy következő jegyzet témája lehet.)

Mivelhogy engem mindig nagyon érdekel szülőhelyem múltja, jelene, na meg a jövője is, így valahogy természetes, hogy a fent nevezett időszakból városom térképét emelem ide. Szinte visszatekinthetünk a múltba, úgy pár százméteres magasságból. Fantasztikus így visszatekinteni, úgy 2,5 évszázadot.

A térképészek minden utcát bejártak, minden házat belerajzoltak a helyükre. Van amelyik utca ugyanúgy kanyarodik mint nagyjából 230 évvel ezelőtt, de egy másik már meg sincs, mert másként gondolták az utódok. A házak túlnyomó többsége akkoriban célszerűségi okból kifolyólag is nádtetős volt. Hiszen nem kellett messzire szekerezni a jó minőségű tetőfedő nád beszerzésének okából. Termett az rendesen a farmosi, meg az erekközi vidéken.

Régi iratokban, könyvekben találunk arról leírást, hogy Nagykátán két malom működött. Hogy mi működtette a malmokat azt csak gyanítani lehet, hogy elektromos energia nem, az bizonyos, hiszen olyan még nem létezett A víz, mint energia is rögtön kiesik, mert belterületünkön nincs még egy patak sem. A szélmalom lehetőségét is rögtön kizárhatjuk, így maradt az állati erő, a szárazmalom. (Szép hazán egyetlen szárazmalma Szarvason maradt meg, vigyáznak is rá nagy gonddal.) A szárazmalmok állati erővel működtek  általában lovak, de néha rászorultak az ökrökre vagy tehenekre is. Az állatokat gerendák közé fogták és azok körbe-körbe keringve hajtották a célszerű szerkezetet.
Tehát nálunk is volt kettő, de izgalmas az is, hogy hol?
Kérdésre talán ez az elő térkép amely  megadja a válasz! A templomot könnyű megtalálni, attól jobbra induljunk el a tekintetünkkel a mai Kossuth Lajos utcán és az út jobb oldalán két kis fogaskerék félét látunk. No, az az egyik malom. Nagyjából a mai Hudák áruház helyén működött.
A másik malom a József Attila utcán lehetett, a Lovas utca, Munkácsi Mihály utca torkolata környékén. Oda van berajzolva a malom jele.

A malmokat a második katonai térképen, melyet 1806-1869 -ig rajzoltak már nem találjuk.

A térképész hibásan írja településünk nevét,  bocsássuk meg ezt a németnek!

A térképet a gallery.hungaricana.hu internetes oldalról kölcsönöztem.

Eperfák a Dózsa György úton

Az eperfáknak valamikor nagy divatja volt. Célszerű egy fa volt, majd minden házban volt ilyen, némelyik hatalmasra nőtt. Volt belőle amelyik fekete epret termett – jó lila lett a gyerekember szája tőle. És volt fehéret termő fa is, mely éréskor kicsit rózsaszínű lett, na, ezt szerettük a legjobban. Az udvaron lévő fát a gazda jól megrázta, kiengedte a malacokat, azok is rögtön rácsaptak a csemegére.

Talán, az 1800- as évek vége felé beindult a selyemhernyó tenyésztés. Településünkön az 1900-as évek legelején már " selyemtenyésztési felügyelőség" működik. Akik vállalkoztak e nemes cselekedetre, azok kaptak hernyókat egy dobozzal. Na, ezek a falánk jószágok csak ettek, csak ettek. Hordani kellett nekik az eperfa levelét rendesen, addig míg be nem gubóztak. Akkor, az aki kiadta a hernyókat, visszavásárolta a szép rózsaszínű gubókat.Az eperlevélből egy kis pénz lett gubókból meg selyemszál. Szólt is a mozgalmi dal rendesen „Sződd a selymet, elvtárs!”. ( A YouTube-on most is meghallgatható! )

"A szekszárdi m. kir.selyemtenyésztési felügyelőség is s hozzáforduló községeket, szederfa-maggal és csemetéket bőségesen ellátja, s minden útbaigazítást megad. A kiültetés évről-évre több: 1908-ban a közutakra és közterekre 14437 db. szederfát ültettek ki. Ez idő szerint a a selyemtenyésztést a kalocsai és a kiskőrösi járásban űzik a legtöbb sikerrel."
Írta a Dr Borovszky Samu által szerkesztett: Pest-Pilis-Kiskun-Vármegye I-II kötetes monográfiája, 1910-11-ben

  

Az eperfának valószínű az amerikai szövőlepke tett be, mert emlékszem olyan évre amikor az elszaporodott hernyók csupaszra rágták a fákat a nyár közepére. Ezután kezdtek eltünedezni a szép eperfák. Városunknak van egy része melyet Epresnek neveznek, bizonyára nem véletlenül.

   

A Dózsa György út – régi szép nevén Erzsébet királyné út – mindkét oldalán valaha eperfákat ültettek. Ez a fasor ágai különlegesen voltak nevelve, egy szál vastagabb drót segítségével összeölelkeztek, összefonódtak a fák, szinte keretet, kordont alkottak az út szélén. A lombok teljében szép látvány volt ez a fasor.

De ilyen eperfasor volt még a Tápióbicske felé menő úton is.

A fasort valamikor kiirtották, de pár kép még maradt róluk.

A képeket Rada István kölcsönözte.

Érdekesség, Vancsik tanár úr festménye az eperfákról.

Vízi malom a Tápión

Az ember véges emlékezete sem mesél már róla, legfeljebb a levéltárak porlepte polcain akadnánk a nyomára, ha az okiratok tömegét böngésznénk. Érdemes volna kutatgatni, mert az egykori iratok emlegetnek még egy malmot, ami vízi malom volt és a Tápió folyócska adta az energiát.

Legelőször egy hajdani népszámlálási adatban olvastam, hogy Nagykátának ennyi és ennyi a lakosa és még kettő a vízimalomban. Ezek szerint településünknek volt vízimalma, ami kicsit hihetetlen volt.

Telt múlt az idő és Kucza Péter barátom képeslapgyűjteménye egy gyönyörű kőnyomatos üdvözlőlappal gyarapodott, melyet 1900-ban adtak postára. És mi van a szép képen: egy romantikus szépségű vízimalom. Az is lehet, hogy az eredetiről rajzolták, de az is lehet, hogy csak fantáziarajz. Minden esetre, ha Nagy-Kátán – mert így írják a nevet – nem lett volna vízi malom, bizonyára nem adták volna ki képeslapon. Ide is teszem, gyönyörködjenek Önök is!

Az igazi bizonyíték, arra, hogy a malom létezett a Tápión, most következik.

Ez egy katonai térképdarabka az 1800-as évek második feléből. Ezen pontosan látszik hol volt a malom, az Erdőszőlői gulyalegelő szélén volt, ott, ahol a Tápiószentmárton felé vivő út átszalad a Tápió hídján.

De látható a malom, egy korábbi, nagyjából 100 évvel korábbi térképen is - amely ugyancsak katonai térkép - ennek rajzolása 1763 és 1787 között történt.

Érdekesség még, hogy a Tápió kénye - kedvére ott folydogált ahol a kedve szottyant. (Megfutamodott Klapka – a tápióbicskei csatában – csak T. Szelénél tudott lovával átmenni a túlsó partra.) A malomtól följebb a tápióbicskei hídnál még egy csőszházat is láthatunk, ezen az igazi pontossággal elkészített térképen.

A vízi malmon az idő túllépett, romja sem maradt. Kár! Bizonyára a faluban beindított két új malom mondta ki rá az ítéletet.

Barátságos csapatkép

Hogy a mérkőzés mennyire volt barátságos, vagy bajnoki, arról már senkit nem tudok megkérdezni.

Tény, hogy 1929. június 29-én szombaton, a KTK, vagyis a Kőbányai Torna Klub csapata volt a nagykátai Turul SE vendége. A mérkőzés azon a pályán folyt, amit a nagy kiterjedésű vásártérből hasítottak ki, s amely mind a mai napig a labdarúgást szolgálja, a régihez képest jócskán megnagyobbítva a terület.

A sötét mezben a vendég csapat az első három sorban, guggol, ül és fekszik.
A mieink a hátsó sort töltik ki fehér mezben. A mellrész sötét sávjában a pajzs alakban ferdén beleírva: TURUL.

A TURUL SE és a KŐBÁNYAI TORNA KLUB mérkőzés 3 : 3 -as döntetlennel végződött.

A képen már nem tudni kik vannak, de húszas évekből fennmaradt egy névsor kik akkoriban a csapat tagjai voltak: Basa Mihály, Botka István, Bukovics Ferenc, Gödöllei László, Juhász Sándor, Kálmán Béla, Léló István, Lukács Kálmán, Minik Kálmán, Pilissy József dr., Schwarz Hugó.

( Egyes adatok azt mutatják, hogy Nagykátán 2013-ban volt a labdarúgás 100 éves.)

Bernát malom a Sütő utcában

Ezt a malmot még láttam működni. Számomra nagyszerű látvány volt, csattogó szíjaival és az utcára kihallatszó semmire sem hasonlítható zúgásával. Amennyiben a merszem engedte, be-be nézegettem e különös, már-már varázsolt világ tágra nyitott ajtaján. Forogtak a kerekek, egyik erre, a másik arra. A garatra csatolt sovány zsákok, csak növekedni és pöffeszkedni tudtak. Majd valaki vállra kapta és elnyargalt velük valamerre. A kívül kopott világ - mert elég romos volt az épület - bent csodavilágot takargatott.

Az őrlésre hozott gabonák - a lovaskocsikon - a malommal szemben lévő telken várakoztak szép sorjában. Úgy gondolom az a telek is a malomhoz tartozott, mert csak a malom leállítása után épült a telekre lakóház – Árpád utca 22. – 1952-ben.

Nagykáta belterületén két malom volt, egyiket Bernát a másikat Bundy malomnak nevezték a tulajdonosok nevéről. A Bernát malmot már az 1881-ben megjelent térképen is látjuk és úgy tűnik nem messze tőle ott a Sződy malom is.( Sződyék voltak a tulajdonosok a Bundyék előtt.)

A Bundy malmot a németek felrobbantották. A Bernát malom még az 40-es évek végéig működött. Majd egyszer leállították a malmot és többet nem volt szükség az újraindítására, "nyugdíjba" vonult. Az 50-es években már csak cseretelepként szolgált. A gabonát becserélték a Pándról szállított lisztre. A malom lebontása után lakóházak épültek a helyére.

A kép 1961-ben készült a gimnázium udvarának rendezésekor. A felvétel készítésekkor nem a távoli malom épülete volt a fontos – nekem meg csak az – így levágtam a kép alját.

A képen az 1. számú nyilacska mutatja a malom épületét, mely akkor még állt. A 2. számú nyilacska a Árpád utca és a Gyóni Géza utca sarkán lévő Horváth féle házat jelöli, a tájékozódás könnyítése érdekében. Az utca másik oldalán még egy kisebb erdő látható.

A képet a "Nagykátai emlékek" internetes oldal kölcsönözte.

A felvonulók kocsija

Lőcsös kocsi vesztegel a Szabó Kálmán tulajdonában lévő, Dreher söröző előtt. Bizonyára csak a fényképész kedvéért rántották meg a ló száját, nem a szomjúság okából, mert bizony a kocsma ajtója zárva van. Valami felvonuláson lehettek az utasok, vagy épen oda tartanak, ez látszik is nem mindennapi ruházatukon. A kocsi és a lovak is szépen feldíszítve. Hogy a díszítéshez honnan szedték a zöld ágakat azt nem tudom, de érdekes, hogy az akác fákon nincs lomb, így nem a lombos fák ideje van. Kora tavasz, vagy késő ősszel lehetett. A bámész gyerekek rövid nadrágja ne tévesszen meg senkit, hogy a jó időnek ideje van. Harisnyával vagy térdzoknival hordtuk a nadrágunkat, a fagyok  beálltáig és utána jött a mackó. A gyerekember mikor megkapta az első igazi hosszúnadrágot, nagy nap volt az és kitüntetés számára.

Aznap a felhős ég járta, hiszen árnyék sem fekszik a földön, így még napszakot sem lehet saccolni.

Írom, mert nem tudják, hogy két kocsi vesztegel a kocsma előtt. Az egyiket a ló húzta, a másik meg fent ül a bakon és biztos kézzel fogja az ostort és a gyeplőt. Ő Kocsi Pál.

A kép színes. No, nem olyan mint mostanság. Hanem olyan, amit az ügyes fotográfus utólag kiszínezett. E-képpen keletkeztek a régi színes fényképek.

A palatetős kocsma már régen eltűnt, a régi nevén Dezseőffy Emil utcában, mai néven István király úton volt, a 8-as szám alatt fogadta a szomjas vendéget. Most üres telek tátong a helyén. Gyermekkoromban egyszer jártam ott és igen elámultam a falak festésén, csoda volt az számomra. Ne kérdezze senki, hogy mi volt ráfestve, de tisztán emlékszem, hogy nekem nagyon tetszett.

A képet Molnár Gáborné Kocsi Mária kölcsönözte.

Legények a Czakó kocsma előtt

A legények csoportja a Czakó kocsmából sereglett ki a fényképezés kedvéért. Ez a tény az épületet díszítő elemekből biztosra megállapítható. (A kocsmát Czakó Pál alapította 1930-ban és még ma is működik.)

Hogy vasárnap volt, az is bizonyos, hiszen mindenkin ünnepi ruha van. Akkoriban még csak a vasárnap volt az a nap, amikor nem kellett dolgozni. Dél körül járhatott az idő, az árnyékok igen rövidek. A katona posztó köpenye árulkodik arról, hogy kora tavasz lehetett, esetleg késő ősz.

Összegyűlt a legénycsapat a kocsmában, erre külön ok lehetett a két társuk szabadságos mivoltja is. Akkoriban a szabadságos katona nem dobta le a mundért rögtön ahogyan hazaért, hanem büszkén viselte, bárhová is ment az itthonléte alatt.

A csoportban számomra felismerhető Koncz István - népszerűbb nevén "Csuka" Pista bá’ középen katona ruhában, köpeny nélkül -  a nagy foci rajongó, ki igen sokat tett Nagykáta sportéletéért.

A kép 1939-ben vagy 1940-ben készült a katonák ruházata árulkodik erről.

A képet a Koncz család bocsájtotta rendelkezésemre.