Van egy gyönyörű népdalunk, melynek első sora:
Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom
A dal még megvan, szívünket melegíti ha halljuk, de a valóságban a hó szinte eltűnt már. Egyszerűen a múlt emlékeiben létezik. A nyargaló tavaszi szellők már nem olvasztanak havat, az ázott föld feledhetetlen illata már elillant. A verebeknek sincs fürdőpocsolyájuk, pedig milyen remek vircsaftot rendeztek a tavaszi fürdőzéskor.
Az ereknek, a patakoknak szépen felduzzadt a vizük hóolvadáskor. A rét is sok helyen tóvá változott, a vízimadarak őszinte örömére.
Nagykátától délre lévő óriási terület sem kapta véletlenül az Erekköz nevet. Vízben gazdag erek hálózták be a területet. A rengeteg víz biztonságos fészkelési lehetőséget adott a madaraknak, dúsította a rét füvét, no és rengeteg halat adott a környéken lakóknak.
Ugyan, a közlekedésben néha nehézségek jelentkeztek. Néha a kocsitengelyt is mosta a sáros dagonya, de az arra lakó tanyaiak megoldották a nehézségeket, ha víz volt, csónak is volt. Nagy volt a tanyavilág, még iskolája is volt e területnek. A nebulóknak is valahogyan meg kellett közelíteni a tudás házát.
A 1940-es években esett a hó is rendesen, tavasszal volt mitől áradni a csermelyeknek, patakoknak, folyóknak. Kisebb nagyobb tavacskák is létrejöttek, olyan helyen is ahol egyébként nem szokásos.
Kertünk végében is keletkezett egy szép példány. Édes jó Anyám karján csücsülve figyeltük a fodrozó tavacskát. Hogy-hogy nem kibukott a számból a kedvelt cumim, a bátyám gonoszul felkapta és bedobta a vízbe. A vizet fodrozó szellő tova vitte a drága kincsemet. Mást nem tehettem, leszoktam a cumiról, persze azért némi pityergés után.
A képen erekköziek igyekeznek valahová, nagyon elegánsak, lehet, hogy vasárnap van és a templomba igyekeznek, a csónak segítségével.
A képet Bodrogi Sándor – egyetlen népművészünk – készítette. Ráírta: Hóolvadás után az erekközi tanya 1941.
