Fiúk a téren

Az árnyak hosszan nyújtóznak, alacsony a nap járása, de bizonyára lehet már élvezni a a langy meleget, amit sugároz a nagy korong. A fiúk is ezt teszik, bár a rügyfakadás még odébb lehet, nincs zöld ruha a fákon.

Minden fiú öltönyben – más világ volt az még – nem véletlenül. Ők a Gimnázium tanulói voltak. Hogy szünet volt-e, vagy lógás az óráról, azt már nem tudjuk meg. Minden esetre a Vásártéren vannak, az iskola meg nem ott van. Nem is feszegetem ezt a kérdést, mert nem ez az érdekessége a képnek.

A létrehozott nagykátai Gimnázium 1950-től, 1958-ig a vásártéri iskolában a mai hivatalos nevén Mátray Gábor Általános Iskola épületében székelt. E kép ezen időszak alatt készülhetett.

A háttérben látható óvoda épülete, már úgy néz ki készen van. (Az 1950-ben készült képeken még úgy látszik cserép sincs a tetőn és sok munka van még a befejezésig. A fiúkról készült kép bizonyára pár év múlva készült.) Az épület jobb szárnyában laktak a "kis" óvónéniék. Mert hogy, két óvónéni volt, a "kis" és a "nagy" óvónéni. 

Balról a harmadik fiú könyökénél lévő ház még meg van, erősen átépítve. A második épület elejét lebontották és kockaház épült helyére.

A vásárokat még itt tartották ezen időszakban, de a 60-as évek elején felparcellázták a vásárteret és házakat építettek e nagy területre.

Vásári zsibongás lassan elhalkult, kiszorult a térről.

A piac vége…

Vevő szinte sehol, az az egy-két árus már azon gondolkodik menni kéne haza. Az előtérben lévő üres ketrec mutatja nem volt hiába bekocsizni a portékával. A ketrec mellett egy kubikos talicska, ami elég rozoga. Lábait már elhagyta valahol, komoly munkára már nem való.

Mögötte a lovacskák lógó fejjel türelmesen várakoznak, a hámok kioldva, a kocsis sehol.

A kép jobb oldalán a mellényes gazda éppen azt mustrálja, vajon a kerek kasban mi maradt? Lehet talán pár lábasjószág, az majd elkel a legközelebbi piacon. Csak az asszony ne elégedetlenkedjen otthon!

A háttérben a jól ismert épületek vannak, amiből csak egy van talpon, a többit elbontották. A jobb szélén az utóbb könyvtárként üzemelő épület látszik. Balra tovább Nagy István ecetgyáros épülete, elején kis bolttal, majd a ma is meglévő Pilissy ház következik. Utána következő házat – ugyancsak bolttal az elején – elbontották, ott van a Káthay Mihály utca eleje. (Ez az utca csak később keletkezett.)

A bronzkatona – ki kellő fegyelemmel ellenőrzi a piac rendjét – jelenléte alapján pontosan behatárolhatjuk a piac helyét, mely akkoriban csütörtökön és vasárnap volt. Hogy mikor fordult a vasárnapi nap szombatra, azt nem rögzítette az emlékezetem.

Az idők folyamán a piacokról több kép is készült, párat már közöltem, de van is még a fiókomban. Idővel sorra kerülnek azok is.

A Nagy Háború emlékművét 1934-ben avatták, ez a kép ezen időpont után készült.

Utolsó út

Megállt a temetési menet, a koporsóvivők arcán mély gyász. Közülük valót visznek, fiatal embert, ki idejekorán átköltözött egy másik világba. A háznál felravatalozott, hosszú útra indulót nem halottas kocsi, hanem társak, barátok viszik a már megásott nyugvóhely felé. Minden jel arra mutat, hogy fiatal volt még a jobblétre szenderült, talán még sportoló is volt. A kísérők külső sora, legalábbis az elsők, feliratos  felső rész viselnek. Talán a Nagykáta felirat is kikövetkeztethető. Azt a helyszínt ahol megállt a menet, sajnos nem ismertem fel.

A következő fotográfián is temetési menetet látunk, így visszanézhetünk egy pillanat erejéig a régmúltba. Itt a menet nem állt meg. Az "apostolok lován " viszik a holtat, ahogyan akkoriban mondták. Ami azt jelenti gyalogosan. Itt is fiatalt visznek, idejekorán jött érte a halál. A lányka élete virágját korán szakította le a könyörtelen kaszás. Mert lányka lehet, nem érte meg a huszadik tavaszát sem, hiszen fehér lepellel van leterítve a koporsója. Úgy néz ki, hogy apró virágok is vannak a takarón. A koporsóvivő fiúk vállán fehér lehet a szalag, mindkét menetnél. Sajnos nem színes a kép, így pontosan megállapítani a színt nem lehet. 

A kép, egy támpont alapján, az 1940-es évek elején készülhetett.

Keglevichek nyomában V. –Lovász és a parádés kocsis

Két nyalka legény lovagol velünk szemben.  Csikóskalap a fejen - talán még árvalányhaj is libeg az oldalán - szépen sorjában villog a pitykegomb, a réz kengyelen megcsusszan a napsugár. Szóval minden rendben van. A nagyobb legény - ő lehet a birtok lovásza -  bajsza nyírott, a mellette lévőé dúsan csüng alá, olyan leves szűrő fajta, ezért a szél is jobban lobogtatja.

A kisebbik legénynek ostor van a kezében, amit lovon ülő ember nem használ, mert annak kezében pálcát szokás tartani, a lovacska nógatása ürügyén. Zakar Pál kezében - merthogy őt így hívják - bizonyára óvatlanul is benne maradt az ostor, mert neki az a szerszáma nem a lovagló pálca. Zakar Pál ugyanis a Keglevich gróf parádés kocsisa.

Télen készült a kép Egreskátán a Keglevich birtokon. A lovasok hátterében a  Kastély látszik. Ami - már írtam róla - szomorú sorsra jutott.

Zakar Pál a parádés kocsis feladata a hintó rendben tartása és hogy minden körülmények között ott legyen ahol szükség volt rá.

A menetrend

Az idén lesz 70 éve, hogy ezt a menetrendet a TAXIBUSZ (BART) érvénybe helyezte, mely alapján a vállalat autóbuszai végig zötykölődtek a bazaltköves országúton, Nagykátától Tápiószentmártonig vagy Ceglédig. A járat alaposan körbejárt a településeken, az adott útvonal 53 km és ezt a busz 2 óra 10 perc alatt tette meg.

A lap alján feltüntetik a "Csomagdíjszabást", mára már talán eltűnt fogalom, de ezen időkben nagy batyukkal, csomagokkal utaztak az utasok. Fel is voltak erre készítve az autóbuszok, melyeket nem úgy építettek, hogy az alsó részen hely legyen a csomagoknak. Ügyes  tetőcsomagtartót alakítottak ki, melyre hátul a létrán lehetett felmenni. Ide pakolta a kalauz a utasok csomagjait.

A menetrend kissé kopottan, négyrét hajtogatva, maradt meg az utókor számára, Látszik rajta hogy használták, mert szükség volt rá.

Rakodás a busz tetejére. (Kucza Péter gyűjteményéből)

Az állomás

A pillanatot még a háború előtti években rögzíthette egy fekete masina. Nyár eleje lehetett, az állomás épülete, na és az utasok is élvezhették a hatalmas galagonyafák áldásos hűvösét. Az idő dél felé járt, az árnyék, mint a napóra megmutatja az időt.

   

Ma már a technika hozta kopárság jellemzi az állomásokat, letaroltak minden fát. Hová lettek a romantikus és szép vasúti épületek, amik a tervezetten ültetett fák árnyékában hűsölhettek. Hová tűntek az állomási verebek, a mozdony pöfögése, a gőz sistergése és a forgalmista sípolása? Bármerre utazunk kopasz, kopár és sivár állomások sorjáznak, a lélek is rég eltávozott belőlük. A MÁV területére fákat akkor sem ültetnek, ha éppen lehetne.

   

A szolgálat az szolgálat, az állomásfőnök úr zubbonya szabályszerűen begombolva, a karszalag – a felségjelvénye – a bal karjára felhúzva. Társasága is akadt, valakivel beszélgetett, együtt álltak a fényképező elé. A zsebórája egy vastag lánc végén, a bal felső zubbonyzsebében ketyeg. A bajusza rendesen gondozott. Hátuk mögött a "Forgalmi iroda" ajtaja ásítozik és talán kihallatszik a morze jeladó kopogása, amennyire a verebek csiviteléséből ki lehet szűrni.

Régi családi képek

Becslés alapján, úgy száz év távlatából nézhet ránk a házaspár, a hetyke, kackiás bajuszú családfő és a kendős fiatalasszony. Bizonyára éppen valamit ünnepelnek, az asszonyka kezében egy marék virág. Mosolya elég visszafogott. A férj, szögletes borosüveget szorongat a markában, töltött is már a pohárba - mi baj lehet - s ha elkattan az a fránya szerkezet, meghúzza azt a poharat, az bizonyos. 

Itt már a bővebb családot látjuk. Kihoztak a ház elé egy padot is, amin a népes család nem igen fér el. A borosüveget most más szorongatja, az ábrázatok alapján ő a férj apja lehet. Ide sereglettek a gyerekek is, nagyon úgy néznek ki, hogy ők egy fészekalja. Az orgonasípok sorrendjét követve, évenként érkezhettek.

A nádtetős házacska alacsony, a két ablakocska majdnem a földet súrolja. A paprikafüzérből – mely a padlás szellőzőlyukából lóg ki  – őszi időre lehet következtetni. Az is bizonyos, hogy a kép vasárnap készült, akkoriban még igen elvált a vasárnap és a többi nap ruházata.

A fiatal párról sajna semmi adatom nincs, de reménykedem, hátha valaki rájuk ismer. Elérhetőségem a jobb felső sarokban.

Téli örömök

Visszajött, de inkább azt írom, hogy megérkezett a tél, így február végén. A fagy erősen kaparássza az ablak üvegét. Napok óta havazik, puha lepel hasal a földön, melyet fel-fel kap a kergetőző szél és sodor odább több métert. Tél van még a javából, de a verebek nagyon lármáznak, éreznek már valamit, amit mi csak a naptárból látjuk. Közeleg a kikelet!

A zord időkről jutottak eszembe ezek a téli képek: a téli örömökben elmerülő gyerekeket látunk. A kép Nagykátán készült, de bizonyára vannak akiknek erős fejtörést okozna, ha meg szeretnék állapítani a helyet. Mára már teljesen átalakult a helyszín és még a környéke is.

Egy mesterséges dombot látunk melyet a rajta lévő "Szentháromság" szobornak hordtak össze, valamikor a felállítása előtt. A domb már nincs meg, a nagy lakóház építésekor megszüntették, a "Szentháromság" szobrot áttelepítették a parókia udvarába. Helyére épült – sajnos – a lakosság által "Citadellának" nevezett lakómonstrum, a templommal szemben.

Ez a kicsiny dombocska a mi gyermeki szemünkben hatalmas lehetőség volt a téli szórakozásra. A szánkóval – már akinek volt szánkója – csúsztunk vagy 5 métert. Micsoda öröm volt! Rohanás vissza a dombra, majd újból le. Az arcunk hamar kipirosodott, a cipőnk még hamarább átázott.

Látható ott egy keskeny sáv az volt a csúszka, illetve az iringa. Azon lehetett iringálni. Fent a kerítésnél egy fiúcska már igen várja, hogy a szánkózók eltűnjenek az iringáról. Ő majd nekiszalad a lejtőnek és lecsúszik, mesterien egyensúlyozva magát.

A háttérben látunk egy feliratot: " Méteráru". Az a bazársor záróépülete volt, ami a jobb szárnyát zárta le az üzletsornak. Elbontották és a most látható emeletes épületet építették helyette, mely áruháznak és az irodáknak is helyt adott.

A következő remek kép is kapcsolódik a télhez. Elromlott ez a nyavajás, valami szerelőhöz kellene eljutni. A szomszéd besegített, elvontatta a motorok tudójához. Bebizonyosodott, hogy nem kell az a sok lóerő, két lóerővel is elműködik igen biztonságosan. A tulajdonos bent lapít a kormány mögött, ez bizonyos, mert az a kocsi össze - vissza haladna, nem úgy mint egy rendes szekér. Az irányjelző hibátlanul működik, nem sokára jobbra fordul a vontatmány, a hajtó félreérthetetlenül jelzi ezt, az ostortartó jobb kezével.

A képek forrása: Nagykátai emlékek

Temetési menet

Valakit utolsó útjára kísér, az igen szépszámú gyászoló tömeg. A jobb létre szenderült koporsója a fehér lovak húzta gyászkocsin van. Sajnos a gyászkocsi nem látszik, pedig ezen korban igen mívesek voltak azok a kocsik. Csak az egyik ló villan ki az emberek közül. A lovak előtt valaki hozza a keresztet, rajta a tábla is látható, ám a név nem olvasható, bárhogyan nagyítom a képet. Ezek alapján egyenlőre rejtély marad a másvilágra költözött neve.

Pedig neves ember lehetett a községben a nagy menet is ezt tükrözi. A papság is igen szépen összejött, bár abban a régmúlt világban nem ütközött ez nagy nehézségbe, hiszen egy plébánián három-négy pap is szolgált. A sirató asszonyok is vannak szép számmal, ők mennek a menet elején, az egyiknek üveglámpás van a kezében. A lobogókat vivők már elmehettek azért nincsenek benne a látóterünkben.

A menet – úgy télvíz idején – vonult el a fő utcánkon, akkor még valószínű, hogy Erzsébet-királyné út volt a neve. (Én visszaadtam volna ezt a régi szép nevét az útnak! No, de nekem nem volt beleszólásom, az efféle dolgokba.) A menet eleje – vagyis azt amit mi látunk – a Krajcsovicsék háza előtt megy éppen. A ház mára már elveszítette szépségét. (A mostani piaccal szemben.) A kép elején látható eperfa csemetéket nemrégen ültethették. Átlátva a másik oldalra talán ott már öregebbek a fák, úgy tűnik ott már össze vannak kötve az ágak.

Ha távolabb elnézünk akkor egy tűzfalat látunk, az a mostani óvoda fala. De ha továbbnézünk akkor a Bíróság épületének látszik, ugyancsak a tűzfala. (Az eleink úgy képzelték, több felsorolható példa alapján, hogy az épületeket, olyan városiasan, egymáshoz ragasztják. De a későbbi kor ezt az elképzelést igencsak sutba dobta. Így lett elég jellegtelen a főutcánk.) Ha valaki erősen nézi a képet, megláthatja az óvoda tetőzetének bal alsó részénél, egy távoli halványszürke kúpot, no, az a templomtorony.

A kép talán az 1920-as években készülhetett.

Gödöllei István mészárszéke

A mészárszék épületét már ne keressük, legalábbis azt amit a képen látunk. Valószínű, hogy a 30-as években lebontották és új épületet emeltek helyette, hentes üzlettel az utcára. Pár évtizede még az ÁFÉSZ bérletében működött a húsbolt. (Magánvállalkozásokat a szocializmus építése alatt, lesöpörték a kereskedelmi palettáról.)

Gödöllei István – ki a hajdani mészárszéket megnyitotta – Budapesten tanulta ki a szakmát és 2 évig ott dolgozott mint segéd. 1915-ben katonának vitték. Bevonult a 68-as gyalogezredhez, az orosz fronton harcolt, majd 1916-ban megsebesülve orosz fogságba esik, ahonnan 1918-ban hazatér. 1922- ben önállósította magát, üzletet nyitott. A "Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Általános Ismertetője és Címtára az 1931-32. évre"-c. monográfia mint nagykátai hentesként írja.

A képen látható "Mészáros és Hentesbolt" a Bajcsy-Zsilinszky út 3-as szám, a most álló ház elődjeként jobb oldalán a Tejcsarnokkal (ma lakóház). Ma is a család leszármazottainak birtokában van.

A tanulmányai végeztével 1915 április 12-én Bizonyítványt kapott, melynek szövege:

„Bizonyítvány arról, miszerint Nagykátán az 1896-ik évben született Gödöllei István a mészáros mesterséget t. cz. Klan Mór és Nagy Gábor úr ipartestületi tagoknál 1912 január 1 napja és 1915 február hó 28 napja között tanulta, s ez alatt magát szabályszerűen viselte, a tanult iparágban tanusított előmenetele jó, iskolai minősítvénye jó. Minélfogva őt mészáros-segéddé avatjuk s a segédek lajstromába felvesszük. Budapest 1915 évi április hó 12 napján. Nagy Gábor tanítómester”

A dokumentumokat a Gödöllei családtól kaptam.