Téli reggel a piactéren

   A januári köd már hajnalban bekocogtatott az ablakokon. Maradt is rendesen, hiszen már 10 óra felé jár, de még mindig itt időzik, mint akinek semmi dolga. Ráhasalt a falura, moccanni sem nagyon akar, jól érzi itt magát, mint ha kedvesen látott vendég lenne. Pedig arrébb húzódhatna, mert a csütörtöki nagykátai piacnak nem tesz jót. Pár lovas kocsi, a borzongós idő ellenére, csak elcaflatott ezen a ropogós, fagyos göröngyön, hozta az eladó portékát. De ide vergődni ma nem nagyon volt érdemes. Egy két asszonyság volt csak a nézelődő. Két kofa is alkudozott az egyik kasnál, végigtapogatták a csirkéket, de végül vásárlás nélkül elcsörtettek.

   Valami fura kalapos ember őgyelgett ma a piacon, fotómasinát szorongatva a markában. Néha meg-meg állt, belenézett abba a micsodába, de a piac életébe sok vizet nem zavart. Józsi bá’ kíváncsi lova rá is tekintett egy pillanatra.
   Az idő múlott, az embereknek már zsibogott a lábuk a hideg csizmában, a bajuszuk végén hintázott a fehérre fagyott köd. Hiába volt a meleg kucsma jól a fejbe húzva, a bekecs jól összegombolva, a tél az tél. S lám-lám Pista szomszéd is nem tűrve hiábavalóságot, ott megy a szekéren, csatlakozva a többiekhez, a zsidó templom felé, lova is kocogóra fogta a járást, eszébe jutott a meleg istálló. Az előtérben Józsi bá’ még csodára vár, de megunva a várakozást hamarosan feldobja a kast a kocsira, a zajongó tyúkokkal. Majd irányba fordítva a kocsirudat nagyot sercintve a hóra, morgolódva haza indul.

   A kép, a régi piactéren készült, mely abban az időben a még helyén lévő Szentháromság-szobortól egészen a zsidó templomig nyújtózkodott. A kép bal oldalán látni a ma is jól ismert épületet. Sajnos a nagy tér idővel megszűnt, két épületet is belegyömöszöltek oktalanul. Akkor paterolták ki a helyéről a szobrot is, kellett a hely az épületnek, melyet a köznyelv Citadellaként emlegetett.

Temetés 1957 tavaszán

   A földi lét törvénye, hogy akaratunktól függetlenül rányílik a szemünk erre a világra. Attól a perctől kezdve megvan a távozásunk lehetősége is. Kinek-kinek a sorskönyve szerint. Van akinek röpke bejegyzés az élete, van akinek hosszú sorokban, oldalakon keresztül tart az írás. Kinek mi rendeltetett, a szerint.
   Bőjti Lászlónéban 66 éves korába halkult el a lélegzet.
   A kor szokása szerint otthonról temették. A temetkezési vállalat - mert ebben az időben az volt - kihozta a kellékeket, a fekete drapériákat, a gyász jelképeit. Többek között feldíszítették a ravatalt, a bejárati ajtót is, mint ahogyan a képen is látszik.
   Egy két napon belül sort kerítettek a temetésre is különösen nyári időszakban. A temetés napján időben megérkezett a gyászkocsi és a távozó koporsóját felrakva elindult a menet a temető felé. Utolsó útjára vitte, ki befejezte a földi létét.
   Az első képen a nádfedelű - sok volt ilyen egykoron Nagykátán - házacska udvari bejárata látszik a fekete drapériával, mely ezüst vagy arany hímzéssel volt díszítve. Az eresz alatt a részvétel koszorúi vannak felakasztva.

   A második képen a gyászmenetet látjuk a Kossuth Lajos utcán ( Gazdag utca), háttérben Bodrogi Sándor népművész háza látszik. A kocsi mögött a közvetlen hozzátartozók haladtak és utánuk a rokonok, szomszédok, ismerősök, ahogyan a kor szokása szerint illett. A kép előterében egy rövidnadrágos kisfiú rollerrel kíséri érdeklődve a menetet.

   A harmadik kép már a temetőben készült az elhantolás mozzanatában, mert a kép bal oldalán egy kezet látunk, mely a lapáttal dolgozik.
   A kép hátterében a Gimnázium épülőfélben lévő falai látszanak.

A képeket Dr. Gallai Mária fényképes ládikája őrizte.

Czigány tó

   Régi földhivatali térkép, még 1882-ből, ebben a formában írja le a tó nevét, a korabeli helyesírási szabályok szerint. Hogy ez a tó mikor keletkezett már nem lehet tudni, lám 1882-ben már a térképen rajta volt. Egy előző írásomban is említettem, a szóbeszéd szerint cigányok verték itt a sártéglát a vályogot, kellett az építőanyag az egyre gyarapodó házak építéséhez, azon régi időkben vidéken tégla épület igen csak ritkán épült. Gondolom az agyag kiásás következtében ez jóval mélyebb terület volt, mint mostanság.
   A tóban soha nem fürödtünk, nem volt alkalmas a vize erre. Belegázolni nem volt gond, de a fürdés eszünkbe sem jutott. Most is csak a kép kedvéért ereszkedtünk a vízre, egy egyszerű háztartási mosóteknőben és egy autógumiban.
   A képet nagyon szép magas vízálláskor készítette Varsányi János bácsi 1954-ben, hatvan évvel ezelőtt. Tele volt a tó egész rendesen, a környező utcák mind erre lejtenek, így esők után a beleszaladó víz megemelte a szintjét. A környező házak udvarában tartott, de egész nap a tóhoz kiengedett vízi szárnyasoknak, igazi paradicsomi állapotot teremtve. Vízi növény, nád, sás nem maradt meg a tóban, azt már csírájában kiszedték a kacsák, libák.
   Tavaszi estéken nagyszabású koncerteket tartottak a békák. Hangversenyük hangja még hozzánk is elhallatszott a Rákóczi körútra.
   Nyári délutánokon a nagy vízfelületről felemelkedő meleg levegőt kihasználva, nagy magasságokig emelkedtek, szinte szárcsapás nélkül - termikeltek - a környéken fészkelő gólyák.